Megrendült jogállamiság

Zétényi Zsolt: Szellemileg, erkölcsileg és testileg egészséges magyar társadalomra van szükség

Pilhál Tamás, Magyar Nemzet, 2009. január 10.

Több mint két évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a 2006. október 23-i rendőrterror egyik legsúlyosabb sérültjének, a fél szemére megvakított Csorba Attilának a rendőrség kártérítést fizessen. Zétényi Zsolt ügyvéd a lapunknak adott interjúban elmondta: a megkötött részegyezség alapján mintegy ötmillió forintot utalt át a rendőrség a férfinak. A Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnöke szerint a 2006. őszi hatósági bűncselekmények és a parancsot kiadó vezetők felelősségre vonásának elmaradása miatt az embereknek megrendült a demokratikus jogállamba vetett hitük. Zétényi úgy látja, egységes nemzetstratégiára lenne szükség, amelyet egy új, a rendszerváltás csődbe jutott kompromisszumrendszere helyébe lépő társadalmi megegyezéssel lehet létrehozni.

– Ön a jogi képviselője a 2006. őszi rendőrterror egyik legsúlyosabb sérültjének, a gumilövedékkel fél szemére megvakított Csorba Attilának. Bár a pénz nem adja vissza a látását, azért sokan kíváncsiak arra, két esztendővel a történtek után hogy áll a fiatalember ügye, mikor kap végre kártérítést?
– Csorba Attilának 2006. október 23-án a Rákóczi úton lőtték ki a rendőrök a bal szemét. A tragédiát súlyosbítja, hogy ez volt a jobbik szeme. A megmaradt szeme annyira rossz volt már megelőzően is, hogy a sérülés nyomán képtelenné vált az olvasásra és minden olyan tevékenységre, amelyhez alaposabb látásra van szükség. Mindezt tetézi, hogy a 39 éves férfi depresszióssá vált, ami tovább nehezíti, hogy munkát találjon magának. Ennek fényében egyáltalán nem tekinthető eltúlzottnak az a 15 millió forint, amit az ő életének tönkretételéért cserébe követelünk. Új fejlemény, hogy sikerült peren kívüli részegyezséget kötnünk a Készenléti Rendőrséggel, amely alapján karácsony előtt mintegy ötmillió forintot utaltak át Attilának. Ezzel legalább a felelősségét elismerte a karhatalom. A fennmaradó tízmillió forintot peres úton próbáljuk behajtani. A részegyezség tető alá hozásában érdemeket szerzett Szabó Máté, az állampolgári jogok országgyűlési biztosa is, akinek az álláspontja egyértelmű: az áldozatokat mihamarabb kártalanítani kell. A megállapodás ellenére sajnos az a tapasztalatunk, hogy a rendőrség csak kivételes esetekben hajlik a peren kívüli egyezkedésre.
– Pedig – ha jól tudom – épp a napokban ülnek majd össze a nemzeti jogvédők és a rendőrség, hogy egy utolsó kísérletet tegyenek több tucat áldozat kárügyének rendezésére.
– Ebben a kérdésben borúlátó vagyok. Az eddigi hozzáállásukat alapul véve kevés esélyt látok a megegyezésre. Azonban az igazsághoz tartozik, hogy a 2003-as, úgynevezett gesztenyéskerti tüntetés résztvevői körülbelül egy esztendeje tisztességes kártérítést kaptak a rendőrségtől, amiért jogtalanul állították őket elő a Medgyessy–Nastase-féle, Erdély elszakítását ünneplő hírhedt koccintás egyéves évfordulóján.
– Akkor miért borúlátó?
– A rendőrség a mindenkori kormányzat irányítása alatt működő költségvetési szerv. Bevett gyakorlata, hogy csak azt fizeti ki, amire kötelezik. (Vagy azt se: egy 2003-as tüntetésről jogellenesen elhurcolt fiatalember például csak inkasszóval tudta behajtani 2007-ben a rendőrségtől a neki jogerősen megítélt 690 ezer forint kártérítést – a szerk.). Komoly hiányosságnak tartom, hogy a rendőrség nem rendelkezik egy elkülönített alappal vagy biztosítással, amelyből a hatóság által okozott károkat fedezni lehetne. Márpedig ilyen károk mindig lesznek, hiszen a rendfenntartás veszélyes üzem. Égető szükség lenne az úgynevezett „egyablakos” rendszer bevezetésére is: hogy az áldozatoknak adott esetben ne három állami szervet kelljen külön perelniük ugyanazon jogsérelemért, hanem csupán egyet. Tény, hogy a 2006 őszén bűncselekményeket elkövető rendőrök döntő többségét, mintegy kilencven százalékát nem tudta felelősségre vonni az ügyészség. Vagy nem lehetett azonosítani őket, vagy a bíróságon hamisan tanúskodó társaik segítettek rajtuk. Eddig mindössze egyetlen rendőrt ítéltek végrehajtható szabadságvesztésre. Nagyobb baj, hogy az ügyészség megtagadta a nyomozást a történtekért felelős rendőri vezetők ellen, holott az ő (például az azonosítók levételére vonatkozó), vagy más, jelenleg nem bizonyítható utasításaik, mulasztásaik, illetve a mögöttük lévő kormányzati-politikai döntések vezettek a tömeges hatósági erőszakhoz. Az állami szintre emelt hazudozás és erőszak, valamint hogy a tetteknek nincs következménye: mindezek együttesen odáig vezettek, hogy az embereknek megrendült a demokratikus jogállamba vetett hite.
– 2006 ősze óta az igazságszolgáltatás is „veszélyes üzem”, hiszen az akkor első fokon elrendelt előzetes letartóztatások elsöprő többségét a másodfokú bíróság hatályon kívül helyezte. A Fővárosi Bíróság belső vizsgálata pedig megállapította: „az első fokon eljárt bírók igen gyakran eltekintettek a bűncselekmény megalapozott gyanúját alátámasztó bizonyítékok vizsgálatától, és kritika nélkül elfogadták az előterjesztésben foglaltakat”. Vannak, akik ezen „koncepciós” eljárások hátterében politikai nyomást sejtenek.
– Az biztos, hogy a bírák egy része nem ismerte fel ezeknek az ügyeknek a mibenlétét, a mögöttük meghúzódó társadalmi indítékokat, és rutinszerűen elfogadta a rendőrségi jelentésben, illetve az ügyészi indítványban szereplő állításokat. Létezik egy olyan beidegződés az igazságszolgáltatásban, hogy a bíró és a rendőr ugyanazon az oldalon, a törvény pártján áll. Azonban 2006 őszén ezt a képletet felborította a rendőrség, amely nem a törvényeknek, hanem az őt irányító kormány elvárásainak, utasításainak rendelte alá magát. Ezen a szitán pedig csak a magasabb szakmai szinten álló, nagyobb kvalitású bírák láttak át.
– Ugyancsak politikai nyomásgyakorlásnak tűnt, amikor Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter a Magyar Gárda elleni per tárgyalásának mihamarabbi kitűzését sürgette. Ön szerint egy demokratikus jogállamban megengedhető, hogy a végrehajtó hatalom egyik képviselője megpróbálja befolyásolni a független igazságszolgáltatást?
– A demokrácia a három hatalmi ág (törvényhozás, végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás) egymástól való függetlenségén alapszik. Ebből kiindulva a miniszter „kívánsága” aggasztó és elgondolkodtató. A bíróságoknak nincs olyan kötelezettsége, hogy bármilyen miniszteri kérésnek eleget tegyenek, ugyanakkor kérdés, milyen hátrányuk származhat annak figyelmen kívül hagyásából. Mindenesetre a jogszabályok alapján elvileg nincs mód retorzióra.
– Mégis a kormány szája íze szerinti ítéletet hozott első fokon a Fővárosi Bíróság a Magyar Gárda Hagyományőrző és Kulturális Egyesület feloszlatásával. Ebben se lássunk politikai nyomást?
– Annyit biztosan állíthatunk, hogy az ügyészség vádirata egy markáns politikai álláspontot tükröz. Bizonyos csoportok azt állítják, hogy számukra félelemkeltő a gárda működése. Azonban alkotmánybírósági határozat mondja ki, hogy a meghökkentő, visszatetszést keltő vélemények is alkotmányos védelmet élveznek, és önmagában a félelemkeltés – ha nem párosul közvetlen erőszakra felhívással, bűncselekménnyel – nem vonhat maga után jogkövetkezményt, így például egy törvényesen bejegyzett egyesület feloszlatását. Bár mindenki attól fél, amire nevelik, és ez az egyik legkiszámíthatatlanabb emberi érzés, azonban a gárdára visszatérve én még azt sem látom bizonyítottnak, hogy valóban félelmet keltettek volna. Amiért megijedhettek egyesek, az a gárdáról – bizonyos politikusok és sajtótermékek által – sugallt rémkép volt, és ez a hisztéria sajnálatosan hatósági segédletet kapott.
– Mint ahogy az ön által képviselt Képíró Sándor egykori csendőr százados elleni hecckampányból is kiveszi a részét a hatóság…
– Immár harmadik esztendeje folytat hadjáratot az izraeli Simon Wiesenthal Központ a februárban 96. életévébe lépő Képíró Sándor ellen, azt állítva róla, hogy ő világ harmadik legkeresettebb háborús bűnöse, akit az 1942-es újvidéki razziáért és az 1944-es deportálásokért is felelősség terhel. Ezzel szemben a mai napig nem indítottak ellene eljárást. Ugyan a Budapesti Nyomozó Ügyészség évek óta nyomoz ismeretlen tettes ellen, de jellemző, hogy Képírót még tanúként sem hallgatták ki. Ha ezt megtették volna, meggyőződésem, hogy az eljárást egyből lezárták volna, és egy újat indítanak hamis vád miatt a feljelentő Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ munkatársa ellen. Közel húsz esztendővel az úgynevezett rendszerváltás után még mindig a kommunista diktatúra idején megismert hamis szólamokkal, megrögzöttségekkel szembesül az ember a történelmi vonatkozású ügyekben. Legutóbb például egy bíró az ítélete indoklásában az ÁVH-t párhuzamba állította a több mint fél évszázados jogállami múltra visszatekintő csendőrséggel.
– Valóban, a sokak által inkább csak „módszerváltásnak” becézett fordulat nem mindenkinek hozta el a várt megvilágosodást. Különösen azért, mert – például Csehországgal ellentétben – Magyarországon nem sikerült kiebrudalni a közéletből az egypárti diktatúra működtetőit, akik a történelem meghamisításában, a bűnök relativizálásában érdekeltek. 1991-ben még parlamenti képviselőként ön készítette el azt a törvénytervezetet, amely a kommunizmus idején politikai okokból elkövetett súlyos bűncselekmények üldözéséről szólt. Az Országgyűlés által jelentős többséggel megszavazott törvényt 1992-ben az akkor Sólyom László által vezetett Alkotmánybíróság megsemmisítette. Mit lehetne tenni ma a diktatúra szellemi és anyagi örököseinek megfékezésére?
– Szellemileg, erkölcsileg és testileg egészséges, jó védekezőképességű magyar társadalomra van szükség. Az önkényuralom maradványai egységes nemzetstratégiával szoríthatók vissza. Ezt a célt szolgálja az a 37 neves szerzőtől származó tanulmánygyűjtemény, amely az általam is képviselt Magyar Konzervatív Alapítvány szerkesztésében és kiadásában jelent meg karácsonyra Magyar Nemzetstratégia címmel. A földet, a környezetet, az egészségügyet, az oktatást, a tömegtájékoztatást, az anyagi és a szellemi vagyont a közösség megerősödése érdekében a közjó szolgálatába kell állítani. Mindezt egy új, a rendszerváltás csődbe jutott kompromisszumrendszere helyébe lépő társadalmi megegyezéssel. Idetartozik a múlttal való szembenézés is, amelyet azonban az időmúlás és a körülmények változása miatt másképpen kell megközelíteni, mint húsz esztendeje. E szembenézésnek ma is négy területe van: a tények kendőzetlen feltárása és széles körű dokumentálása, a bűnösök felelősségre vonása, az áldozatok vagyoni és erkölcsi kárpótlása, valamint az önkényuralmi múltért felelős vagy emiatt zsarolható személyek eltávolítása a hatalomból. Az első változatlanul teljesítendő feladat és kötelesség, amelynek intézményes kereteket kellene adni, mint ahogy Prágában és Varsóban megtörtént. A másodikra igen kevés az esély, már csak az érintettek elhunyta miatt is. A harmadik feladat további erőfeszítéseket igényel, különösen a vagyoni kárpótlás tekintetében, a negyedikhez pedig elengedhetetlen a tények és a személyi kör teljes megismerése. Régi igazság: akik elfelejtik a múltat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt. A múlttal való szembenézés vagy annak elmaradása a jövő formálásának, illetve eltorzításának az alapja és eszköze; mindenfajta államhatalom hitelességének, közösségért valóságának vagy idegenségének, a hatalom és a nemzet közelségének fokmérője.