Nácivadászok célkeresztjében a volt csendőr százados

Várhatóan az ünnepek után a Fővárosi Bíróság meghallgatja Képíró Sándor volt csendőr századost, egy rendkívüli ügy különös szereplőjét. Képírót 1944-ben, a délvidéki razzia után hűtlenség címén 10 évi szabadságvesztésre ítélte a Horthy rendszer Vezérkari Főnökségének (VKF) különbírósága. A büntetést az elítélt nem töltötte le, közlése szerint kegyelmet kapott a kormányzótól. A Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodája idén szeptemberben azt kérte, rendeljék el a 62 évvel ezelőtt hozott ítélet végrehajtását. A büntetések ugyanakkor idők múltán köztudomásúan elévülnek, a tízévi börtön példál 15 év után kegyelem hiányában sem hajtható végre. A nácivadász szervezet állítása szerint háborús büntettről, zsidók meggyilkolásáról volt szó. Az ítélet hiteles szövege nem került elő. Bírósági meghallgatása előtt budapesti otthonában kerestük fel a háborús bűnösök felkutatását végző iroda célkeresztjébe került, 92 éves férfit. A beszélgetésben részt vett Zétényi Zsolt ügyvéd és Kádár Éva joghallgató, leendő jogtörténész, aki hosszabb ideje kutatja a kor dokumentumait. Kulcsár Anna

– Ön az elmúlt néhány hét alatt ismertté vált, egyszeriben az érdeklődés középpontjába került. A nemzetközi sajtó is ismertette az esetét. Hogyan került kapcsolatba a nácivadászokkal? – kérdezem Képíró Sándort.

– Valamelyik ismerősöm jelenthetett fel, aki tudta, hogy nem töltöttem le az 1944 januárjában kiszabott tízévi büntetésemet. Úgy szereztem tudomást erről, hogy egy nap rengeteg fotóriporter jelent meg az ajtóm előtt. „Háborús bűnös, háborús bűnös!” – kiáltozták, és azt kérdezték, miért mentem ki Argentínába. A válaszom az volt: politikai okból hagytam el az országot. Az iroda tízezer eurót ajánlott azoknak, akik háborús bűnöst tudnak prezentálni.

– A Wiesenthal-központ jeruzsálemi irodáját vezető Efraim Zuroff október 5-én sajtótájékoztatón jelentette be, hogy az Utolsó esély néven két évvel ezelőtt indított akciójuk nyomán rátaláltak a budapesti Képíró Sándorra. Szerinte a volt csendőr századost felelősség terheli az 1942. január elején lezajlott délvidéki eseményekért. Mint felidézte: Újvidéken és környékén ekkor, a hideg napok idején a magyar honvédség és csendőrség a partizánakciók leleplezéséért összehangolt razziát tartott, amelynek több mint háromezer ember esett áldozatul. Az irodavezető közlése szerint olyanokat fogtak el, akik gyanúsnak látszottak, illetve zsidó származásúak voltak. Adatai szerint Újvidéken az elfogottak nyolcvan százaléka zsidó volt. Zuroff indítványt nyújtott be a budapesti Katonai Főügyészséghez, kérve: intézkedjenek a 62 évvel ezelőtt kirótt, de le nem töltött, tízévi szabadságvesztés végrehajtásáról. Miként viszonyul az ítéletben szereplő hűtlenség a Zuroff által említett háborús bűntetthez?

– Valójában sehogyan – mondja Zétényi Zsolt védő. – A kapcsolatot a hűtlenség és a háborús bűntett között Zuroff teremtette meg. Azonosította a kettőt. Összevissza kevert mindent, majd beletette az egészet egy csomagba, és sajtótájékoztatón a közönség elé tárta vádjait. Nagyon egyszerű lenne a dolgunk, ha csupán Képíró Sándor felelősségéről volna szó, mert akkor tisztázhatnánk az ügyet. Most azonban itt van annak a háromezer embernek a tragédiája, akik 1942 januárjában, a razziák idején életüket vesztették, s akiknek a halálában Képíró nem bűnös. De óhatatlanul bekerül a képbe az 1942-es hideg napok megtorlásaként 1944–45-ben lezajlott délvidéki eseménysor, amikoris 40-50 ezer magyar esett a bosszú áldozatául. Kapcsolódik emellett az ügyhöz, Zurroffék előadásában, a holokauszt. Az újvidéki razzia nem antiszemita fellépés volt. A zűrzavar persze hasznos lehet, mert Képíró Sándort így háborús bűnösnek lehet feltüntetni. Lejárató, gyűlöletkeltő kampány indítható ellene, s persze az igazságszolgálttás magyarországi helyzete ellen, hiszen senki sem tudja, hogy valójában mi történt akkor.

– Ön szerint mi történt?

– Ez részben most derül majd ki. A bíró tanulmányozza az ügyet. Úgy tudom, már érdeklődött a Történeti Hivatalban, s megkereste a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumot. Nagyon lelkiismeretesen folytatja az eljárást. Van itt ugyanis egy nagy bökkenő: nincs meg az ítélet eredeti szövege. Ám ez csak a formai, bár nagyon fontos része az ügynek, ezért erről később beszélnék. Érdemben azt mondhatom: Képíró Sándor nem követett el bűncselekményt, háborús bűntettet pedig semmiképp sem.

– Akkor miért ítélték el 1944-ben?

– Ma azt mondhatnánk: koncepciós eljárásról volt szó – veszi át a szót a volt csendőrtiszt. – A partizánok felkutatásáért elrendelt razzia idején ugyanis olyan dolgok történtek, amelyek messze túlmentek a kitűzött célon, a partizánakciók meghiúsításán. Emberek életének kioltására került sor. Voltak, akiket ezért felelősség terhelt, de voltak, akiket nem. Az én parancsnokságom alatt álló egységnél és még további háromnál nem volt fegyverhasználat, ezt a hajdani per tanúvallomásai is igazolták. Kivégzésekre én nem adtam parancsot. A bíróság elé állított honvéd és csendőr tiszteket azonban a kollektív vád alapján egyaránt elítélték. Én negyedmagammal tíz évet kaptam a semmiért. A sommás eljárás célja az volt, hogy igazolja a nyugati közvélemény előtt: a megnevezett parancsnokok egyaránt felelősek a törvénysértő fejleményekért.

– A jogtörténetből tudjuk: a hűtlenség nem háborús, hanem állam elleni bűntett. Az követte el a korabeli szabályok szerint aki a hadban álló magyar államnak kárt okozott, az ellenfelet pedig előnyhöz juttatta. Az 1944-es ítélet indoklása szerint a razzia idején történt gyilkosságok megingatták a bizalmat az éppen visszacsatolt Délvidék lakóiban a magyar állam és intézményei iránt.

– Valóban, Képíró Sándort hűtlenségért ítélték tízévi szabadságvesztésre – mondja a védő. – Azt tudni kell, hogy nem maga az akció s az abban való részvétel volt jogellenes. Ezt az is igazolja, hogy a Legfelsőbb Bíróság bűncselekmény hiányában 1994-ben felmentette, rehabilitálta a vezérkari főnököt, Szombathelyi Ferenc vezérezredest, aki 1942-ben elrendelte a razziát, s akit a népbíróság 1946-ban életfogytig tartó fegyházra ítélt. Szombathelyit ezután köztudomásúan kiadták a jugoszláv hatóságoknak. Bűncselekménynek az ellenőrzés, igazoltatás, igazolás alkalmával elkövetett túlkapások, gyilkosságok számítanak. Azokért pedig személy szerint az elkövetők voltak felelősek. Képíró Sándort ezzel nem is vádolták.

– Mi volt az ő akkori feladata?

– Az igazolások ellenőrzése – válaszolja Kádár Éva jogtörténész. – A bíróság 1944-ben azt rótta a terhére, hogy nem ellenőrizte kellőképpen az alárendeltjeit. A százados deportálásokban sem vett részt. A Wiesenthal-központ állítása vádaskodás.

– Ugyanakkor tény, hogy a háborús bűnösök általában Dél-Amerika, Argentína felé vették az irányt. Miért távozott ön Magyarországról, és mikor jött haza? – kérdezem a volt századost.

– Tíz éve, 1996 májusában érkeztem meg, 51 év emigráció után. Annak idején a harcoló csapatokkal mentem ki, és fokozatosan vonultam vissza. Ausztriában volt az utolsó állomáshelyem. Amikor 1945. május 8-án megérkezett a hír, hogy vége a háborúnak, az amerikai vonalakhoz rohantunk, hogy ne szovjet fogságba essünk. Először mezőgazdasági munkákat vállaltam, utána vasutat építettünk. 1948-ban adódott a lehetőség, hogy vöröskeresztes útlevéllel Argentínába menjek. Itt 48 évet töltöttem el.

– Miként telnek a napjai, amióta rátaláltak önre?

– Elég zajosan. A lakásommal szemközti zsinagógából távozván kezdetben többen is felcsengettek, s beszélni akartak velem. Egy idő óta azonban csend van. Közben az adatvédelmi biztoshoz fordultam, mert nem értem, hogyan lehet valakinek a lakcímét, adatait kiadni. Válasz azonban még nem érkezett.

– Hogyan került a csendőrséghez?

– Jogász voltam, de 1939. február 1-jén beléptem a magyar királyi csendőrséghez. Az édesapám malomtulajdonos volt, vagyonos embernek számított. A háború után mindenét elvesztette, miattam is, meg egyébként is. Megnősültem, és két gyermekem született. Ők most is kint élnek. Feleségem magyar volt, de meghalt. Az volt a szándékom, hogy a családomat is hazahozom. Nem úgy mentem ki, mint aki ott akart maradni. Tíz éve ismét itthon élek. Ezt nem tilthatja meg senki.

– Most is visszamehetne Argentínába, nem?

– Képíró úr nem csak hazajött, de itthon is maradt – hangsúlyozza Zétényi Zsolt. – Meg lett volna a lehetősége, hogy ismét távozzon, de nem tette. Argentínából a kiadatására nem kerülhetne sor. Az ítélet végrehajtására ugyanakkor itthon sincs lehetőség. Hamis az a vád, hogy Képíró Sándor Újvidéken 2-3 ezer embert megölt, ahogy Zuroff úr állította. A nácivadász szervezetnek a nevét kölcsönző Simon Wiesenthal jó taktikus, józan ítéletű ember volt. Jól érzékelte, hogy a nácizmus és a kommunizmus bűnei egyformán kezelendők. A jelenlegi holokausztüldözés doktriner jellegű. Nem veszi figyelembe sem az adott ország kulturális viszonyait, sem a tényeket. Zuroffék Magyarországon úgy viselkednek, mintha nem tudnák, hol vannak. Hamis vád miatt pert indíthatnánk ellenük, mert amit Képríó Sándor ellen felhoztak, az nagyon komoly állítás. Ezzel azonban most nem töltjük az időt. Én attól várom a megoldást, hogy az igazság kiderül, s a tájékoztatás korrekt lesz. Őt erkölcsileg, hamis információkkal akarják tönkretenni.

– Említette: nem került elő az ítélet eredeti szövege. A büntetés nincs hitelesen dokumentálva. Hogyan lehet így börtönbe zárni valakit?

– Sehogyan sem. A Wiesenthal-központnak a per teljes, hiteles dokumentációjával rendelkeznie kellene ahhoz, hogy a bíróság állást foglalhasson az ügyben. A nácivadász iroda azonban egy fax fénymásolatát csatolta ítéletként az angol nyelven benyújtott kérelméhez. Az egyes lapokon pecsét látható Jugoszlavia, Beograd felirattal. A szöveg egy belgrádi jugoszláv archívumból származik, a pecsétje cirillbetűs. Semmilyen magyar hatóság bélyegzője nem szerepel rajta, sőt a szöveg végén az olvasható, hogy az azonos az ítélet magyar nyelvű fordításával. Nem derül ki: milyen nyelvből fordították magyarra a magyar bíróság magyar nyelvű ítéletét. Csak feltételezem, nem tudom, hogy a háborús bűntett címén a magyar hatóságok által 1946-ban Jugoszláviának kiadott és ott kivégzett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök peréhez kérték kölcsön a VKF különbíróságának 1944-es magyar nyelvű, de azóta nyilván elkallódott ítéletét.

– Védence elismeri, hogy 1944-ben elítélték, nem?

– Természetesen, miként erről eddig részletesen szóltunk is. Ettől azonban különbözik az a kérdés, hol van az ítélet aláírt, lepecsételt, szabályos, hiteles szövege, mert a bíróság csak ennek alapján csukhat be valakit, különösen tíz évre, 92 évesen. Az életkor magában is kérdésessé tehetné a büntetés végrehajtását. A budapesti Katonai Főügyészség, amely Zuroff angol nyelvű kérelmét a faxolt, hiteltelen ítélettel együtt a bíróságnak megküldte, közölte is, hogy az ítélet eredeti példánya sem a Legfőbb Ügyészség, sem a hadtörténeti levéltár iratai közt nem található meg.

– Képíró úr ártatlanságán, a kiszabott büntetés elévülésén s a hiteles dokumentumok hiányán túl van-e más érvük is?

– Hogyne. Mindegyiket azonban nem hozzuk nyílvánosságra – válaszolja az ügyvéd. – Jelentőséget tulajdonítunk azonban annak, hogy a Honvédségi Közlöny 1944-es évfolyamának májusi száma közölte a honvédelmi miniszter rendelkezését, amely szerint Képíró Sándort 1944. február 18-án visszahelyezték tiszti beosztásába. Nyilván ettől a naptól veszítette el azt az 1944. január 22-én kelt ítélete alapján. A miniszteri rendelkezés a honvédség becsületügyi szabályzatára hivatkozik, ami azt jelenti, hogy Képírót feddhetetlennek, bűntetlennek találták. Egy ilyen megállapításra leginkább akkor volt mód, ha az elítélt – amint ő maga állítja – kormányzói kegyelemben részesült. Elvben semmisségi panasz alapján is hozhattak hasonló határozatot. Az ítéletet tehát nem létezőnek kell tekinteni. Ez következik az ártatlanság vélelméből is.

– Ha jól értem, a kegyelmi döntés szövege sincs meg.

– Nincs, de a Honvédelmi Közlöny bizonyító ereje és Képíró Sándor világos emlékezete ér annyit, mint a Wiesenthal-központ cirillbetűs pecséttel ellátott, magyarra fordított, aláírás nélküli, faxolt ítélete. Vagyis: elegendő ahhoz, hogy annak alapján a bíróság megszüntesse a büntetés végrehajtásáért indított nácivadász eljárást. Képíró Sándor nem náci, nem háborús bűnös, a hűtlenségért szerinte vitathatóan, sőt alaptalanul kiszabott kollektív büntetés végrehajthatósága pedig elévült. Illetve elévült volna, ha a volt százados hatvan évvel ezelőtt nem részesül kegyelemben. Amennyiben ez sem elég, visszatérhetünk a kiindulóponthoz: nincs a kezünkben a végrehajtás alapjául szolgáló, hiteles ítélet. Ezek után azt hiszem, az alaptalan vádaskodás kérdéskörét kell majd megvizsgálnunk. A hamis vád elkövetői és terjesztői ellen ugyanis bírósági jogorvoslatot kereshetünk.

Keretes írás: Felemás vadászat.

A Wiesenthal-központnak ugyan joga van eljárásokat kezdeményezni, de nincs joga prejudikálni – mondta kérdésünkre az ügy kapcsán Ungváry Krisztián történész. A szakember helyteleníti, hogy Képíró Sándor esetében az ügy részletes vizsgálata nélkül nyilvánosságra hozták lakcímét, és úgy tüntették fel, mintha az ellene folytatott hajdani eljárás teljesen objektív módon zajlott volna le, holott már az 1944-es VKF különbírósági tárgyalás is számos problémát vetett fel. A központ közléseiben ráadásul fel sem merült az, hogy formailag a „hűtlenség” bűntette, amiért ő tíz évet kapott, s maga a kiszabott büntetés a törvény betűje szerint már elévült. Amit ebben az esetben a Wiesenthal-központ művelt, az nem más, mint az antik Róma proskripciós gyakorlata – mondta Ungváry Krisztián. Ott a halálraítéltek listájára kiírt – proskribált – embereket bárki megölhette. A történész úgy véli: Zuroff úr működése egyébként is hiteltelen addig, amíg Izrael kommunista népellenes bűnösöknek, mint például a rendszerváltás után elmenekült Rajnai Sándor vezérőrnagynak, a magyar hírszerzés volt vezetőjének politikai menedékjogot ad, és az ilyen ügyeket nem vizsgálja felül.