Zuruff …. in.: Operation Last Chance 2009.

KÉPÍRÓ  in.: Operation Last Chance 2009.palgrave macmillan 238.oldal.

Képíró:209-219.

 A náci-gyanúsított, aki egy zsinagógával szemben lakik

 Artur Rosenstein csak hatéves volt, de mindenre emlékezett. Évekkel később részletesen be tudott számolni arról a szörnyű napról – 1942 január 23.-ról -, amikor őt és családját a Duna partjára kísérték, hogy a magyarok agyonlőjék őket. Az újvidéki eseményt a mai napig úgy emlegetik, mint „a Razzia”.

A hadművelet két nappal korábban kezdődött, amikor a magyar hadsereg és a csendőrség átfésülte Újvidék környékét, és letartóztatta és meggyilkolta a zsidókat, szerbeket és cigányokat. Ezzel látszólag a Jugoszláviához tartozó Vajdaság elfoglalásával szembeni ellenállást torolta meg. A harmadik napon, január 23.-án a magyarok megkezdték a városon belüli műveletet. Azt szekciókra osztották, és minden területen volt egy a razziáért felelős magyar tiszt. Férfiak, nők és gyermekek ezreit vitték a Sokolski Domhoz, a város legfőbb kulturális intézményéhez. Ott kikérdezték őket, majd döntöttek sorsukról. Néhány szerencsés embert eengedtek, de ezreket a Dunához kísértek, hogy agyonlőjék őket. Aznap a hőmérséklet mínusz 30 (Celsius) fok volt, és a magyaroknak egy ágyút kellett a helyszínre hozniuk, hogy miután azzal feltörték a jeget, a meglőtt de nem halott emberek belefulladjanak a fagyos Dunába.

Artur Rosenstein a szüleivel együtt a tömegben volt, apja karjaiban. Lassú sorokban haladtak saját haláluk felé. Nemsokára ők kerülnek sorra. „Amikor a magyar rendőrség értünk jött, azt mondták hogy csak a legszükségesebb dolgokat hozzuk, és kis csoportokban a Duna partjára vittek minket” – idézte fel nekem egy zsúfolt budapesti kávézóban 64 évvel később. „Nagy tömeg volt ott. A távolból géppuskák hangját hallottuk. Felsorakoztunk, vártuk, hogy megöljenek.” Kevesebb, mint negyed órájuk maradt az életből. Hirtelen leszállt egy repülőgép. Tisztek száltak ki. Sokat beszéltek, kiabáltak. Kiadták a parancsot (szigorúan a szintaxisból nem derül ki, hogy a repülős tisztek adták-e ki a parancsot, vagy valaki más – ford.), hogy le kell állítani a kivégzéseket, és Rosensteinék megmenekültek. De amikor hazaértek, Artur nagyapjának és az ő feleségének a holttestét találták ott, meggyilkolták őket. A háromnapnyi iszonyat alatt összesen 3309 zsidót, szebet és cigányt öltek meg a környéken, beleértve 141 gyermeket. Újvidéken (valószínűleg a városban, a környéket nem beleértve – ford.) az áldozatok kétharmada zsidó volt.

 Az emberek hencegése időnként nagy segítség volt nekem. 2005 februárjában e-mailt kaptam egy aberdeeni skóttól akit itt A.M.-nek fogok hívni, amiben leírta, hogy magyar barátnőjével Skóciában élő magyaroknak szerveznek találkozókat. Az e-mail szerint a találkozók egyik résztvevője, egy Bujdosó István nevű férfi, aki Steven Brandonra változtatta nevét, gyakran beszélt arról, hogy csendőr volt, és arról is, hogy részt vett a zsidók 1944-es Auschwitzba deportálásában.

Azonnal válaszoltam A.M.-nek és feltettem több kérdést: Mikor született ez a Bujdosó István, vagy Steven Brandon? Hol szolgált a háború alatt? Mi a jelenlegi címe? Két nappal később A.M. válaszolt. Első két kérdésemre nem tudott választ adni, de elküldte Bujdosó fényképét, a magyar rendőrségnél betöltött rangját – törzsőrmester (? staff sergeant – ford.) -, és jelenlegi címét.

A Yad Vashembe mentem, hogy konzultáljak Dr. Gavriel Bar-Shaked barátommal, a magyarországi Holokauszt szakértőjével. Átvizsgálta az összes olyan dokumentumot, ami többet is elárulhatott volna erről a rendőrről, de – bár hegyet-völgyet megmozgatott – nem talált semmit sem róla, sem lehetséges tanúkról. Nem találtuk a továbbvezető utat. Hónapokkal később Izraelben találkoztam a Glasgow Herald egy újságírójával, Michael Tierney-vel, aki azért jött, hpgy az újság hétvégi magazinjába írjon cikket a „Nácivadászokról”. Beszéltem Michaelnek Budjosóról (sic, pár alkalommal később is – ford.), és beismertem, hogy nem találjuk őt, és még csak nem is tudjuk, hol szolgált a háború alatt. Tierney beleegyezett, hogy vizsgálódjon és mepróbáljon talákozni a magyar ex-csendőrrel, aki most Dél-Skóciáőban és nyugdíjasként.

Pár hónappal később Michael Tierney kapcsolatba lépett a gyanúsítottal. Óvatosnak kellett lennie, nehogy túl erőszakos legyen, mert Bujdosó gyanút foghatott volna. Michael úgy tett, mintha a skóciai magyarokról írna cikket. Elment az ex-csendőr otthonába és hétköznapi dolgokról beszélgetett vele, elnyerve bizalmát. Hanyagul rákérdezett egy kitett fotóra, amely egy egyenruhás csendőrtisztet ábrázolt. Bujdosó semmi érdekeset nem mondott magáról – lehet, hogy gyanút fogott. Annyit mondott csak, hogy Miskolcon teljesített szolgálatot, egy a mai Magyarország keleti részén lévő nagy városban, ahol nagy zsidó közösség élt, az 1944-es deportálás áldozatai. Most már tudtuk, hogy menjünk tanúkat keresni.De Bujdosó egy még érdekesebb kijelentést is tett, amikor a fotón lévő emberről beszélt: egy tiszttársa volt, aki kapitányi rangban szolgált. Jó kollégája volt, sőt, barátja, aki két éve meglátogatta, és akivel rendszeresen beszélt telefonon. Képíró Sándornak hívták.

 Visszatértem Dr. Gavriel Bar-Shakedhez a Yad Vashemba. Beszámoltam neki a legújabb fejleményekről, és elmondtam, hogy azonosítottunk egy másik, még mindig élő csendőrtisztet, egy Képíró Sándor nevű kapitányt. Amikor ezt meghallotta, barátom majdnem kiesett a székéből. „Micsoda? Az a kurafi még mindig életben van?” Láthatóan megrázta a hír. Bar-Shaked nagyon vallásos ember, egyáltalán nem szokása káromkodni, így aztán az, hogy ilyen erős nyelvezetet használt, nemcsak megdöbbentő volt, de azt is elárulta, hogy nagyon nagy halra akadtunk. Elmagyarázta, hogy Képíró egyike volt az 1942-es Újvidéki, nagyléptékű mészárlást szervező magyar tiszteknek, és hogy két évvel az esemény után bíróság elé állították és elítélték az abban játszott szerepéért. Azonban nem sokkal a per befejezte után a Nácik megszállták Magyarországot, Képíró ítéletét megsemmisítették (nyelvtanilag nem egyértelmű, hogy kik nyilvánították semmisnek – ford.), és soha nem töltötte le börtönbüntetését.

Azonban a rejtvénynek volt egy nagyon fontos hiányzó darabja. Bujdosó nem utalt arra, hogy Képíró hol élt, és enélkül az információ nélkül nem tehettünk semmit.  Rögtön kapcsolatba léptem Michael Tierneyvel, aki kérésemre újból megkereste Bujdosót, hogy megtudja, hol él Képíró – a válasz az volt, hogy Magyarországon.  Mivel féltünk, hogy Bujdosó gyanút fog, nem kértünk tőle több részletet.

Nagy körültekintéssel kellett eljárnunk, nehogy eláruluk szándékunkat Bujdosónak vagy Képírónak. Ilyen helyzetekben mindig két hű Magyarországi segítőmhöz fordulok, Pető-Dittel Szilviához és Pécsi Tiborhoz, akik tanárok, és a budapesti Holokauszt Múzeumban dolgoznak. Mindketten a Hit Gyülekezetének tagjai, az egyik legnagyobb európai  neo-protestáns karizmatikus egyháznak, és nagyon szeretik Izraelt és a zsidó népet. Egy Yad Vashem szemináriumon találkoztam velük, amit a náci háborús bűnösök felelősségre vonásáról és az ezirányú törekvésekről tartottam; és azóta hihetetlenül sokat segítettek minden Magyarországgal kapcsolatos ügyben. Így aztán első dolgom az volt, hogy felhívtam Szilviát, aki jobb angol nyelvtudása miatt a kapcsolattartóm volt. Tanácsom egyszerű volt. kezdjék a budapesti telefonkönyvvel. Ha ott nem találják, felbérelünk egy nyomozót.

A telefonkönyben három nevet találtak. Az első nem válaszolt, ezért üzenetet hagytak a rögzítőjén. A második egy híres festő, aki egyértelműen nem a gyanusítottunk. A harmadik szám egy Képíró Sándornéé volt. Tibor felhívta, diáknak adva ki magát. Megkérdezte, hogy férje tényleg csendőr volt-e a Második Világháború idején. Azt mondta, igen. Újvidék kerületében szolgált? Igen. Szorult a hurok. Lehetséges lenne beszélni vele? Nem.A férje két éve meghalt. Tibor elfelejtette, hogy még volt egy Képíróhoz tartozó telefonszám, és e-mail küldött nekem, hogy elkéstünk. Válaszoltam neki, hogy nem így van, és a valódi Képíró nemsokára válaszolt TIbor telefonüzenetére.

2008 július 18.-án Tibor újra a Második Világháború alatti csendőrségről szakdolgozatot író diáknak tettette magát Képíró beszélt vele. Ő volt az! Megvolt. Szilvia azonnal e-mailt küldött nekem, csupa nagybetűvel:: „EFRAIM KÉRLEK HÍVJÁL, TÉNYLEG MEGTALÁLTUK AZ EMBEREDET!!!!!”[1] Fél órával később a következő információt kaptam Tibortól és Szilviától:

 Dr. Képíró Sándor, rendőrkapitány, 92 éves. Miskolcon teljesített szolgálatot (1944 július 1.-től). Azelőtt kerületi tiszt volt (? district officer – ford.) Kolozsvárott (Cluj). Azelott Novi Sad (Újvidék)…. Akkor már végzett ügyvéd volt. Mivel az oroszok keresték őt, Ausztriába emigrált (3 évig), majd 48 évig Argentínába! 1996-ban jött haza Magyarországra. Beszámolója szerint csendőri munkájának 90 százaléka tanításból és kiképzésből állt. Személyesen nem hajlandó találkozni (túl öreg), de telefonon szívesen „segít” bármikor…. Elhitte a történetünket, hogy a Pázmány Péter Egyetemen (katolikus, jobboldali iskola) végzünk kutatást![2]

 2006 július 31.-én érkeztem Budapestre, miután megbeszéltem egy találkozót a helyi ügyészséggel (igazábül „prosecutors”, tehát csak „ügyészekkel”, nem egyértelmű, hogy velük mint magánszemélyekkel beszélt, vagy az ügyészséggel mint szervezettel – ford.), hogy beszámolhassak arról, mit találtunk. El kell ismernem, régóta nem voltam ilyen ideges. Heteken át szörnyű hasfájás gyötört, az a fajta, amikor az ember bele folyamatosan csavarodik, könnyebbség nélkül. Bármennyire is erős volt a fájdalom, meggyőződésem, hogy nem orvosi probléma okozta, hanem a munkával kapcsolatos idegfeszültség. Az ember nem mindennap van karnyújtásnyira attól, hogy bíróság elé állítson valakit, akiről gyanítható, hogy fontos náci. És ez alkalommal az ügy szinte egyszerűen a kezünkbe hullott, teljesen váratlanul.

Rögtön találkoztam Szilviával ls Tiborral, akik sétára vittek a városban. Nem tudtam, hová megyünk, azt mondták, meg akarnak lepni. Így aznap délután egy villamoson találtam magam, ami Pestről Buda felé haladt át a Duna felett.  Leszálttunk és északnak indultunk egy jellegtelen, különböző méretű és korú lakóépületekből álló utcában. Az utcanévtáblára vetett pillantás megmozdított valami halvány emléket, ismerősen hangzott az, hogy Frankel Leó utca. Egy pillanat, barátaim, nem ez az az utca, ahol a gyanusított náci háborús bűnösünk él? Tibor és Szilvia félénken mosolyogtak, mint rosszalkodáson kapott nebulók. OK, igazad van, melyik szám alatt él? Erre nem tudtam válaszolni, de boldogan megadták az információt és továbbmentünk, kicsit nyugtalanul, nem tudva, mire számítsunk. Ezen pillanatban nem volt semmilyen konkrét tervünk, legalábbis én nem tudtam ilyesmiről, Szilvia és Tibor pedig nem tűntek kifejezetten merész típusnak. Így aztán odasétáltunk az épülethez, és láss csodát, ott volt a neve a kapucsengőn – egyszerűen, mintha csak átlagos törvénytisztelő állampolgár volna, nem pedig szökevény háborús bűnös, akinek százak, ha nem ezrek vére tapad a kezéhez.

Tiszta volt, hogy nem fogunk bekopogtatni – nem fogadott látogatókat -, más kész tervünk pedig nem volt, ezért ott ácsorogtunk pár percig, átélve a furcsa de történelmi pillanatot. Mindenféle gondolat megfordult a fejemben, beleértve egy-két kifejezetten baljós természetűt is.  Mi lenne egyszerűbb, mint bejutni a lakásába és kivégezni a gazembert? Végsősoron nem gyanusított volt, hanem elítélt háborús bűnös, akinek bűnösségét többszáz halott zsidó és szerb bizonyítja.  Mi lehetne könnyebb? Egy – ahogy elképzeltem – törékeny 92-éved. Sima ügy.

A bosszú gondolata nem maradt meg sokáig, és egyáltalán nem volt meggyőző. Az érvek ugyanazok voltak ebben az esetben is, mint minden másikban. A megölése hosszú távon nemkívánatos eredményre vezetett volna, és ártott volna más helyeken folytatott erőfeszítéseinknek. Azt kellett elérnünk, hogy Magyarország bebörtönözze hátralévő életére, bármeddig is tartson az. Ahogy körülnéztünk, az utcán átellenben egy nagy épület ragadta meg tekintetünket. Lehetséges ez? Egy zsinagóga, pont szemben Képíró házától. Micsoda látvány egy náci tömeggyilkos számára. Tibor elmagyarázta, hogy ez Budapest szefárd zsinagógája, amit manapság csak részben használnak.Átkeltünk, hogy megnézzük közelebbről, de ahogy indultunk, egy fiatalt nőt láttam kilépni az épületből. Rögtön kértem Szilviát, hogy szólítsa meg, hátha sikerül hasznos információ szereznünk az emberünkről. Közben Tibor és én átmentünk a zsinagógához; az zárva volt, így kint megálltunk ls elolvastuk a különféle táblákat. Mire Szilvia jó öt perccel később újra csatlakozott hozzánk, már majd’ meghaltunk a kiváncsiságtól, hogy sikerült-e bármilyen hasznos információt szereznie.

Úgy mosolygott, mintha nyert volna a lottón, ami csak növelte kiváncsiságunkat. Kiderült, hogy a nő jól ismerte bűnözőnket, mivel már 30 éve élt az épületben. Elmondása szerint Képíró aktív és elfogadhatóan egészséges volt. Sőt, a lakók időnként partikat tartottak a ház lakosai számára, és a jó öreg Képíró volt az, aki ezeket szervezte. Gyanusítottunk nemcsak hogy bulikba járt, de ő volt a szervező. Kell-e ennél jobb bizonyíték, hogy elég egészséges ahhoz, hogy egyenesen a börtönbe küldjék. Halleluja, úton voltunk a győzelem felé. Most már csak azt kellene biztosítani, hogy nem fut el megint…

Rohanni akartam, hogy közöljem a jó hírt az ügyésszel, akivel másnapra beszéltem meg találkozót. Vastag dossziét hoztam magammal Magyarországra Képíróról, amit odaadtam az ügyésznek. Beszéltem neki Bujdosóról is, a csendőrtörzsőrmesterről, aki állítása szerint  részt vett a miskolci zsidók Auschwitzba szállításában, és aki most Skóciában élt.  Követeltem, hogy indítsák meg – illetve újranyissák – a nyomozást a két gyanusított után; és hogy hajtsák végre Képíró eredeti, 1944-es ítéletét.

Képíró háza előtt, mintha csak varázsütésre, jól éreztem magam. Elviselhetetlen hasfájdalmam hirtelen eltűnt. Úgy tűnt, minden rendben halad. Képíró egészséges volt, és bíróság elé lehetett állítani. Megtaláltuk. Az ügyész találkozott velem és nagy érdeklődéssel hallgatott meg. „Ha tényleg elkövetett háborús bűntetteket, azonnal le lehet tartóztatni, mivel az ilyen típusú bűntettek nem évülnek. Viszont ha más bűnök miatt ítélték el, akkor bonyolultabb lesz” – magyarázta. Mennyi ideig tart, amíg erről döntés születik? Egy és két hónap között. Túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen.

Egész augusztusban folyamatosan szekáltam a magyar jogi és diplomáciai hatóságokat, hogy cselekedjenek, mivel úgy tűnt, hogy semmi sem történik. Még ha Képíró jó egészségnek is örvendett, akkor is 92 éves volt, és nem veszthettünk egy percet sem. Hetente többször is telefonáltam vagy írtam. Mindent lejegyeztem a füzeteimbe? augusztus 14., 15., 22., 24. és 28., szeptember 6. és 8.. Még mindig semmi. Írtam az ügyészségnek, hogy mivel Képíró nagyon öreg, kérjük, hogy tegyenek meg minden jogi lépést, beleértve azonalli őrizetbe vételét, értelemszerűen még valódi egészségügyi állapotának felmérése előtt. Nem számított. Kezdtem úgy érezni, hogy a dolgok nem a megfelelő irányban haladnak, és hogy valójában teljesen leálltak.

 Szeptember 11.-én, 14.-én és 22.-én új támadásba lendültem, eredménytelenül. Így elkezdtem tervezni, hogy leleplezem Képírót. Telefonáltam és e-mailt küldtem Verő Tamás rabbinak, aki a Képíró házával szemközti zsinagógát vezette. Emlékeztettem a tényekre, arra, hogy ki volt Képíró, és hogy a vádak szerint mit tett Újvidéken:

 Körülbelül két hónapja átadtuk mindezt az információt a magar hatóságoknak, de de elég bizonyosnak tűnik, hogy NEM akarják megbüntetni, talán öreg kora miatt [Azt kértük, hogy foganatosítsák büntetését, nem pedig, hogy újra állítsák bíróság elé.] Sajtókonferenciát tervezünk jövő csütörtökre, szeptember 28.-ára, amire legfeljebb 20-25 újságírót várunk, és szeretnénk tudni, hogy tarthatnánk-e ezt az ön zsinagógájában. [Véletlen egybeesés, hogy a kérdéses személy a zsinagógához közel lakik.] Minden, az ebben az üzenetben lévő információ BIZALMAS.[3]

 Verő rabbi aznap válaszolt: „Kedves Mr. Zuroff, örömmel támogatjuk munkáját, és sajtókonferenciájához rendelkezésére bocsátjuk épületünket.”[4]

Szeptember 28.-án több újságíró volt jelen, mint vártuk. A zsinagóga megtelt. Tisztában voltam a kockázattal: tudtam, mekkora botrány tör majd ki, amikor a sajtó nevet és arcot ad a háborús bűnösnek, akit üldözünk. De úgy döntöttem, kiadom a személyazonosságát – tudva, hogy Milijov Ašnerhez hasonlóan azonnal megszökhet -, mert Képíró öregebb volt, és ami a legfontosabb, tudtam, hogy nem volt számára közeli biztos menedék. 92 évesen nem fog visszatérni Argentínába. Az újságírók azonnal megértették a nekik adott hír jelentőségét. Majd zárszóként a következőt mondtam nekik ártatlanul: „Ó, és ha valaki kiváncsi, hogy hol lakik, csak nézzen ki az ablakon arra az épületre az utca túloldalán. Csak be kell csöngetniük; a neve ott a csengőn.” Távolabbról néztem, ahogy azonnal átrohantak az utcán.

Képíró nem volt otthon, de az újságírók vártak, és nemsokára megérkezett a lakásához. A fogadóbizottság alaposan meglepte, de nem volt bolond. Megértette, hogy semmit nem nyerhet azzal, ha átfurakszik a fotográfusokon és bezárja magát az otthonába. Ilyen viselkedés egyenértékű azzal, hogy beismeri bűnösségét. Okosan kijátszotta a nyíltság kártyáját és válaszolt a kérdésekre, majdnem egyórás sajtókonferenciát rögtönözve. Védelmét arra építette, hogy elismerte, jelen volt a civilek előállításánál, ami megelőzte az Újvidéki mészárlást, de tagadott bármilyen büntetőjogi felelősséget. Képíró szerint az agyonlövéseket  a magyar katonák hajtották végre, nem pedig a hozzá hasonló csendőrök.[5]

Nem sokkal később nagy cikk jelent meg a New York Times-ban: „Nácivadászok Azonosították az Elítélt Háborús Bűnöst”. Egy másik az International Herald Tribune-ben jelent meg, Képíró nevét most már az egész világ ismerte, és korábbi békés nyugdíjas élete már csak távoli emlék volt. De a magyar hatóságok még mindig nem cselekedtek. Újból megkerestem őket október 16.-án, november 8.-án és 20.-án és december 6.-án. Semmi eredmény. A csatába belecsüggedve megpróbáltam megerülni a problémát és Szerbiához fordultam, mivel Újvidék most az ő területükön fekszik.

2006 augusztus 7.-én első szerbiai utamra mentem. Találkoztam Boris Tadiæ elnökkel és az Igazságügyi Minisztérium vezető hivatalnokaival, és megkérdeztem, hogy hogy támogatnák-e Képíró kiadatását Magyarországról. Azt válaszolták, hogy lehetetlen, mivel Magyarország és Szerbia közös egyezményt írt alá, ami megakadályozza állampolgáraik kiadatását, és a hamis osztrák állampolgárságú Ašnerrel szemben Képíró tényleg magyar. Megígérték, hogy lehetőségekhez mérten segítenek azzal, hogy jobb hozzáférést biztosítanak a háborús dokumentumokhoz. Oly sok találkozó ebben a két országban. Oly sok erőfeszítés egyetlen ember, Képíró Sándor miatt, akit a Wiesenthal Központ 2007-es éves jelentésében az ötödik legkeresettebb náci háborús bűnösként jelöltem meg.

2007 január végén újra Szerbiába látogattam, ez alkalommal a Razzia 65. évfordulójának megemlékezésére. Maja Gojkovic polgármester kérésére én voltam a ceremónia díszvendége. A Duna partján gyűltünk egybe, nagyon közel ahhoz a helyhez, ahol a legtöbb áldozat belehalt a magyar katonák és csendőrök lövéseibe. Jelen volt Dr. Ana Frenkel, a helyi zsidó közösség elnöke; Yitzchak Asiel, Szerbia főrabbija; és monsignor Irinej, Backa kerület (? district – ford.) érseke. Érzelmeim erőtt vettek rajtam, és és beszédemben ünnepélyes kérést intéztem a magyar hatóságokhoz, hogy állítsák Képíró Sándort igazság elé; kérést, amely sajnos nem hozott konkrét eredményt.  És Ana Frenkel értékes segítsége ellenére sem találtunk olyan túlélőt, aki emlékezett volna Képíróra. Úgy éreztem, hogy Szerbiában legalább őszintén értékelték erőfeszítésemet; ezt a tényt tisztán tükrözi a tiszteletbeli polgári cím, amelyet Újvidék pont két évvel később adott át egy nagyon lenyűgöző ceremónia során.

Kevesebb mint két héttel a 2007-es újvidéki megemlékezés után megtudtam, hogy Képírót meghívták egy a magyar csendőrségről szóló budapesti konferenciára, és hogy előadásának a „Hogyan lettem „háborús bűnös”” címet válaszotta.

Az esemény helyszínéül egy hivatalos épületet jelöltek ki – az Igazságügyi Minisztérium egy oktatóközpontját -, ami mélyen feldühített. Sikerült segítenem abban, hogy a konferenciát máshová helyezzék és elnapolják, majd végül egészében lemondják. Képíró egészségügyi okokra hivatkozva viszalépett a konferenciáról – szerintem teljesen diplomáciai jellegű egészségügyi okokkal.

Közben kihasználtam a magyar külügyminiszter, Göncz Kinga 2009 január 30.-i izraeli látogatását arra, hogy a magam módján köszöntsem őt nyilvánosan, a Jerusalem Post egy tárcájában. A vezércikkel szemközt megjelenő írásban azt kérdeztem tőle, Magyarország hogy engedhette haza Képírót  Argentínából anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna a múltjáról. Sőt, ami rosszabb: nagyon is jól tudva, hogy ki volt. Azt is megkérdeztem, igaz-e, hogy magyar diplomaták biztosították Képírót, hogy békében hagyják őt, ha visszatér szülőföldjére. Nem volt válasz.

2007 februárjában a budapesti bíróság úgy döntött, hogy kérésemmel ellentétben nem lehet foganatosítani Képíró 1944-es ítéletét, hanem új nyomozást kel indítani az újvidéki mészárlásban betöltött szerepéről.

 Dittel Szilviának nem voltak illúziói Képíró Sándor elítéléséről. Figyelmeztetett, hogy ne tápláljak túlzott reményeket, és hogy a magyar igazságügyi rendszer valószínűleg halogatni fogja a dolgokat, remléve, hogy KÉpíró természetes halált hal, és félve attól, hogy egy ilyen per felkavarná a múltat. Ami Képírót illeti, ő megfenyegetett, hogy beperel, amit végül meg is tett. Már annyi ilyenfajta fenyegetést kaptam, hogy nem számolom.

Egy évvel később még mindig nem történt semmi. Képírót egy percre sem vették őrizetbe. Még csak ki sem hallgatta őt a rendőrség vagy egy bíró (? vagy esetleg rendőrbírő – „magistrate” – ford.). Ettől a fajta büntetlenségtől legszívesebben bedobnám a törülközőt, mindent feladnék. Egy állítólagos náci kollaboráns, aki részt vett egy tömeggyikossággal járó hadműveletben, akit már elítéltek bűneiért de soha nem börtönöztek be, akit azonosítottak, újra felfedezek és megtaláltak, és még csak ki se hallgatta senki? Mi folyik itt?

De mindig gondolni kell az áldozatokra.  Emlékszem egy Chava Schick nevű nő szavaira, aki Izraelben él a Lehavot Haviva kibbucban, és egy Képíróról szóló izraelben megjelent cikkemre válaszolt. A mészárlás túlélője, és háláját fejezte ki erőfeszítésemért,  amellyel megpróbáltam felfedni és bíróság elé állítani az egyik állítólagos elkövetőt.

 Valakitől, aki ott volt [Újvidéken a Duna partján] ötévesen, ikerhúgával és szüleivel… Tisztelet azoknak, akik ennyi éven át próbálkoztak, majd sikeresen leleplezték ezt a szörnyű gyilkost…[6]

 Három évvel azután, hogy megadtam a nevét a magyar ügyészeknek, Képíró – 95 évesen és viszonylag jó egészségben – még mindig a Frankel Leó utca 78-ban lakott, és valószínűleg bulikat szervezett szomszédjainak. De 2009 szeptember 14.-én váratlan jó hír érkezett Budapestről. Dr. Képíró Sándort letartóztatták és kikérdezték állítólagos szerepéről négy civil meggyilkolásában, amit az ő őrjáratának tagjai követtek el Újvidéken január 23.-án. Most abban kell reménykednünk, hogy elég egészséges ahhoz, hogy bíróság elé álljon. Mondanom sem kell, különösen sokat fogok imádkozni, naponta, jó egészségéért.