“Hol vagy magyarok tündöklő csillaga?”, Összefoglaló a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat (www.nja.hu) tagjainak és baráti körének kárpátaljai emberi jogi megfigyelő körútjáról (2008. szeptember 30-október 3.)

„Hol vagy magyarok tündöklő csillaga?”
Összefoglaló a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat (www.nja.hu)
tagjainak és baráti körének kárpátaljai emberi jogi megfigyelő körútjáról
(2008. szeptember 30-október 3.)

– Fejezzék be! (Mármint a közbeszólást) Tegye le a zászlót! (Mármint az Árpád-házi sávosat) – harsogta indulatosan a bírónő 2008. szeptember 30-án 43 hazafi koncepciós perében tartott tárgyaláson a Pesti Központi Kerületi Bíróság második emeleti, nagy tárgyalótermében a vádlottak, hozzátartozóik és érdeklődők felé . Mintha az ötvenes évek diktatórikus világába „utaztunk” volna, noha többen Kárpátaljára készültünk. A Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat tagjai és baráti körének emberi jogi megfigyelő útja ugyanis rendkívüli módon a bíróságon kezdődött. Az úton részt vettek a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat vezetői, Zétényi Zsolt és Gaudi-Nagy Tamás jogvédők is, akik hat ember védelmét vállalták el a 2006. szeptember 18-i tévéostrom miatt indult büntetőeljárásban.

„De ha így sem kellünk néhány szószólónak,
akkor is maradunk igaz, hű magyarnak.”

Mivel éppen az indulás napjára esett ebben az ügyben a sokadik tárgyalási nap, amelyet a védők nem mulaszthattak el, ezért az utazás többi résztvevője szolidaritásból és az élményszerzés kedvéért hallgatóságként részt vett a tárgyaláson. Észleléseinket, megfigyeléseinket így Budapesten, egy bírósági tárgyalóteremben kezdtük. Ez a büntetőper a 2006. szeptember 18-i MTV székházostrommal összefüggésben elkövetett cselekmények, másrészt a Szabadság-téri önkényuralmi szovjet obeliszk megrongálása miatt, jórészt koholt vádak alapján folyik. Ebben a kirakatperben a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat ügyvédei összesen 11 vádlott védelmét látják el.

Utunknak drámai felütést adott ez a tárgyalás: a feszültség a teremben szinte kitapintható. Gaudi-Nagy Tamás bejelentette, hogy a teremben megjelent Toroczkai László, mint az események egyik főszereplője kész tanúvallomást tenni az ügyben, azonban ezt a bíró nem tette lehetővé. Többször is kemény, parázs szópárbaj zajlik a védők és a bírónő között, aki jogászhoz méltatlan, minősíthetetlen hangnemet enged meg magának a védőkkel szemben. Ezt a védők nevében Gaudi-Nagy Tamás visszautasítja.

Két fiatal vádlott meghallgatása után az MTV aznap dolgozó munkatársai tesznek tanúvallomásokat, köztük Rudi Zoltán, aki elsősorban felelős azért, hogy a médiatörvény előírásaival ellentétben – a közszolgálatiság követelményét kirívó módon megcsúfolva – az állami tévé nem vette át a Kossuth tériek követeléseit tartalmazó petíciót és nem is ismertette azt. Tették ezt annak dacára annak, hogy a gyurcsányi hazugságbeszéd napvilágra kerülése miatt azonnal elementáris erejű népharag gerjedt és százezreket mozgósító tiltakozáshullám vonult végig az országon. Ma már világosan látszik, hogy ez a cinikus mulasztás volt az olaj a tűzre és ez váltotta ki az emberek elkeseredett haragját a téren.

Az egyik tanúként nyilatkozó televíziós szerkesztő elmondta, hogy a műsort nem a tüntetők miatt kellett megszakítaniuk, hanem egy felettesi utasításra, ez pedig a közérdekű üzem működésének megzavarása bűntettének tüntetőkkel szemben vádját alapjaiban ingatja meg.

11 órakor Zétényi Zsolt és Gaudi-Nagy Tamás elindulnak velünk együtt az útra, a védenceik védelmét a tárgyalás hátralevő részén a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvédei: Gyurta Tibor és Novozánszky Ilona elnökségi tagok biztosítják. Olajozottan működik a nemzeti jogvédők gépezete.

A neves jogászok: Morvai Krisztina, Juhász Imre mellett, kiváló közéleti személyiségeink: Csókay András idegsebész, Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, Gonda László, a budapesti Kossuth téri tüntetők egyik vezéralakja is velünk tartott a négynapos úton.

Több órás utat követően az ideiglenes magyar-ukrán határon mintegy kétórai várakozás után felszállt a buszra Izsák Tibor idegenvezető, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, aki máris közli velünk: a beregszászi konzulátuson mindig megszégyenítik a magyarokat, akiknek órákat kell sorba állniuk a vízumért. Hálás köszönet Tibornak a türelmes, alapos és nemzeti elkötelezettséggel átitatott rendkívól szakszerű útikalauzolásért.
Ezt a nehéz magyar sors érzését erősíti bennünk a mezővári magyar testvéreinkkel történő találkozás a helyi kultúrházban tartott rendezvényen, ahol az ungvári Credo együttes megzenésített verseket eldaloló estjére került sor: „Meddig kell eltűrnünk, hogy az asztalnál még mindig nincs helyünk.” Vagy „De ha így sem kellünk néhány szószólónak, akkor is maradunk igaz, hű magyarnak.”
Vári Fábián László, a neves és szülőföldjén derekasan kitartóköltő érkezésünket követően elmesélte: – Noha otthon van Kárpátalján, kétszer szakadt ki az anyaországból, először a Szovjetunió-, majd Ukrajna részeként. Zétényi Zsolt, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnöke köszöntő beszédében hangsúlyozta: – Nem lehangoló, hanem lélek-emelő nekünk Kárpátaljára jönnünk, hiszen egy szellemi vérkeringés részesei vagyunk. Budapesten nem mindig öröm otthon lenni. Időnként kisebbségben érezzük magunkat. A szakrális, Istenhez való kötődés nagyon meggyengült. Istentelen nép lettünk. De a mostani találkozás alkalmával kölcsönösen gazdagítjuk egymást – mondta.

Légy hű őseid kultúrájához!
Zarándokút a munkácsi várba

Másnap egy Beregszász határában működő magyar panzió épületéről kölcsönkért nemzeti színű lobogóval érkeztünk a munkácsi várba, Kárpátalja legismertebb történelmi-építészeti műremekéhez. Messziről kiemelkedett az impozáns méretű vár, mely három, külön védelmi rendszerrel ellátott részből áll. A hegy legmagasabb részén látható a legrégebbi várrész, a fellegvár. A vár helyenként mintegy 4 méter vastagságú falait nyolc külső szögletes bástya, és három körbástya erősíti. Az alsó várban éltek a szolgák és kézművesek. A fellegvár palotáiban lakott a várúr, és udvartartása.
Munkács lakosságának jelenleg csupán mintegy 10%-a magyar. Az egykor komoly védelmet jelentő várban félemlítették meg Zrínyi Ilonát. A híres várat a 70-es évek közepétől restaurálták. Rákóczi fája helyett ma már kopjafa emlékeztet a dicső múltra. Itt raboskodott Kazinczy Ferenc író nyelvújító és forradalmár, melyet emléktábla hirdet. De ideszállították a császári időkben a „veszélyes” magyarokat. A börtön ma már kaszárnya. Az udvarban lévő kutat valószínűleg, mint nélkülözhetetlen tartozékot az első vár idején ásták, melynek mélysége 86 méter. A kútban csontok maradványaira leltek, s egy titkos alagút-rendszer a Latorca partjára vezetett.
A várnak több tulajdonosa volt, elsősorban említsük meg a női szereplők neveit: Lorántffy Zsuzsannáét, Báthory Zsófiáét és Zrínyi Ilonáét. Zrínyi Ilona és Thököly Imre 1682. június 15-én e várban tartotta fényes menyegzőjét. De Munkács vára a kuruc mozgalom fontos bázisa lett. A törökök sikertelen bécsi hadjárata után, melyben Thököly is részt vett, 1685 novemberében a császáriak a vár alá vonultak. Aeneas Caprara tábornok tízezer főnyi serege élén szólította fel Zrínyi Ilonát a vár feladására, aki azonban ezt megtagadta. 1686. március 10-én megkezdődött a vár intenzív ostroma, Zrínyi Ilona mintegy két éven át hősiesen védte a várat és annak függetlenségét! Herczeg Ferenc író Pro Libertate! című művében erről így írt: „Minden héten egyszer magára vette a páncélját, hogy gyermekei és Radics várkapitány kíséretében körüljárja a várfalakat, nem kétkedésből tette, hanem okos számításból, hogy a várőrségben a lelket tartsa és az ellenséggel tudassa rendületlen elszántságát.” 2006 óta a hős asszony emlékét az egyik bástyán Zrínyi Ilona és a gyermek Rákóczi Ferenc szobra őrzi.
Munkács vára a Rákóczi-szabadságharc egyik legfontosabb támaszpontjává vált, ám Rákóczi utolsó reménysége, a szabadságharc sasfészke – a munkácsi vár – 1711. június 22-én Habsburg kézre került. 1787-től fogház, 1794-től börtön. 1800-1801-ben itt raboskodott Kazinczy Ferenc. 1805-1806 telén 88 napig Napóleon elől menekítve itt őrizték a magyar Szent Koronát.
A „Szabadság szentje” elnevezésű kiállításon Petőfi, Thököly, Rákóczi korabeli bútorokat, fényképeket láthattunk. Olvasható például Zrínyi Ilona levele Thököly Imréhez 1691. dec. 22-én.

 

A sok nemes hősies küzdelmet felidézve a munkácsi várban azonban ma magyarság-érzésünket gyengítő Petőfi idézet olvasható magyar és ukrán nyelven egyaránt. „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég. Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Gondos kezek a tiltakozás jeléül levették a fent idézett verssorokat…. Szerencsére a beregszászi Beregvidéki Múzeum lelkes alapító igazgatója, Sepa János a fenti gondolatokkal ellentétben épp a nemzeti érzést erősíti a hihetetlen precizitással és odafigyeléssel kialakított múzeumának látogatóiban. Idézzük fel most a kárpátaljai magyarság tíz parancsolatának első három pontját, hisz később a beregszászi múzeum kincseihez még visszatérünk: 1. Ragaszkodj anyanyelvedhez! 2. Őrizd meg vallásodat! 3. Légy hű őseid kultúrájához!
A munkácsi vár egykori történelmi históriáját hirdeti a Turul-madár, mely csőrében kardot tartott. Az emlékmű a Millenneumra épült 1896. október 23-án, s a magyarság ősi jelképe strázsaként állt a honfoglalók szent útvonala felett. Trianont követően a Turul, csakúgy mint ma, szúrta a magyarellenes erők szemét. 1924 decemberében a cseh hatóságok levetették a bronz Turul-madarat, majd elbontatták az emlékoszlopot. A szovjet bevonulást követően a megszállók parancsot adtak a Turul feldarabolására és anyagából építették a szovjet emlékművet.
Az idő azonban forgandó, s a Pákh család áldozatos munkája és anyagi támogatása mellett 2007 nyarán a millenniumi emlékoszlop újra felépült. A Turul-madarat Beleny Mihály ungvári szobrászművész tervezte az eredeti alapján. Ám a kardot nem a csőrében, hanem a karmai között tartja. A 800 kg súlyú bronz Turul-madarat 2008. március 5-én helikopter segítségével emelték a helyére. Reméljük, többé emberi erő nem lesz képes elmozdítani a helyéről… Ezt a csodálatos emlékművet megkoszorúzta a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat, a Magyar Konzervatív Alapítvány, az Október 23. Bizottság Alapítvány és a Hegyvidéki Trianon Társaság nevében Zétényi Zsolt, Juhász Imre és Gaudi-Nagy Tamás. A főhajtást követően közösen elénekeltük nemzeti imádságunkat.

Emléktábla avatás Szolyván, a „Magyar Golgotán”

„Mi, akik végigszenvedtük a poklok éveit,… Adj erőt és időt megbocsátani embereknek, nemzeteknek, évtizedeknek” – olvasható a Kárpátaljai Miatyánk megrendítő sorai között, s Szolyván, ahol mélyen drámai látvány fogad bennünket, mi sem juthat hamarabb eszünkbe, mint a kárpátaljai magyarság által megfogalmazott imádság. Az idő szomorúra fordult, hol finoman szemerkél, hol erőteljesen esik az eső. Mintha Isten és a sok odaveszett magyar testvérünk könnye hullna keservesen…
Dupka György, a Szolyvai Emlékpark Bizottság titkára fogad bennünket 2008. október 1-én kora délután. A II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékére állított monumentális emlékmű nagy, fekete márványtáblákon örökít meg mintegy ötezer áldozatot, név szerint a harmincezer személy közül. Dupka György, aki összegyűjtötte a magyar áldozatok neveit, mesél a drámai történetről: – Összesen 124 település halottjainak emeltek emléket a „Magyar Golgotán”. 1944. november 13-án a IV. ukrán front rendelete alapján a magyarokat meg akarták büntetni, ezért a kisbíró minden településen kidobolta: 18 és 55 év között minden munkára képes férfi jelenjen meg háromnapi élelemmel helyreállítási munkálatok miatt. Falvanként szedték össze az áldozatokat. Sokan már útközben odavesztek, mások az embertelen körülmények miatt, étel-ital nélkül haltak meg. A túlélőket marhavagonokba szállították az Elő-Kárpátokba, Kazaksztánba, bánya- és mindenféle nehéz-munkára. Aki kibírta, három esztendő után hazatérhetett…

Szolyva a magyarirtás egyik kiemelkedő helyszíne

Az ötvenes években fogalmaztak meg a nők, asszonyok egy levelet: engedjék haza a férfiakat a lágerekből! A harmincezer munkaképes férfi több, mint fele soha nem tért haza. A terror kegyetlen évtizedeiről hosszú évtizedeken át nem beszélt senki. 1989-ben azonban az első beregszászi konferencián határozatot hoztak a jelenlévők egy emlékpark létesítésére. A rendszerváltozást követően sokakban megszűnt a félelem, s a szolyvai emlékművet 1994-ben – a kommunisták ellenállása mellett is – felavatták. A név szerinti ötezer magyar hős kétharmadának nincs sírja, hisz tömegsírokba dobták csontjaikat.
Dupka György emlékező beszédében rámutatott: – Szolvya szakrális hely, hisz a sztálini áldozatokat és magyar honvédeket ezen a területen ítélték el. Tanúságtevők még ma is élnek a 124 kárpátaljai falu lakosai között! Legyen ez a föld szent! – mondta Dupka György.
A fekete márványtáblák egyikén olvasható a sztálini lágerekben és a II. világháborúban elpusztult, elesett honvédek, civil magyarok, németek, és más nemzetiségű áldozatok ismert névsora, a falvak, községek neveivel együtt: Beregszász, Csetfalva, Nagybereg, Nagymuzsaly, Kisdobrony, Ungvár, Aknaszlatina, Técső stb. Külön olvasható a történelmi egyházak, valamint az országgyűlési képviselők mártírjainak névsora.
E cikkben külön szeretnék megemlékezni azokról, akik bátran, minden ellenszélben vállalták e méltó emlékpark felállítását. A szolyvai „Magyar Golgota” emlékművet állíttatta az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és a Szolyvai Emlékpark Bizottság a tragikus esemény 60. évfordulóján: 1944-2004. A névsort összeállította: Dupka György.

Soha többé kommunizmust!

A Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat tagjai és baráti köre, 42 fő kiszáll a buszból. Előkerül az otthonról, és az emlékparkban történő elhelyezés céljából hozott, hatalmas fekete márványtábla, amely mementóként kerül fel a magyar siratófalra. Álljon itt az emléktábla felirata:

„Legyen emlékezetes a kommunizmus
magyar vértanúinak áldozata, a mártírok dicsősége, és a gyilkosok gyalázata ! Nem felejtünk !
Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Nemzeti Jogvédő Szolgálat,
Magyar Konzervatív Alapítvány, Október 23. Bizottság
Hegyvidéki Trianon Társaság
2008”

Megható látvány, ahogy a férfiak dolgoznak az esőben, az előkészített helyre beverik a szögeket a falba. Közben megérkezik Szöőr Anna, az Október 23 Bizottság Alapítvány elnöke és kísérete.
Tiszteletünk jeleként elénekeljük a himnuszt, majd szólásra emelkedik Zétényi Zsolt, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnöke: – Fájdalmas emlékező gyülekezet! A szolyvai Magyar Golgota a magyar fájdalmak egyik kiemelkedő stációja. De meg kell emlékeznünk a délvidéki negyvenezer áldozatról, az erdélyi tömeggyilkosságokról, vagy a felvidéki áldozatokról is. A második világháború és annak borzalmai a magyar nép legtragikusabb időszaka, mintegy nyolcszázezer hazafi esett áldozatul az önkényuralmi rendszernek, de amiről kevesebb szó esik: nők százezreit erőszakolták meg. Ezek az emberek népükért és magyarságukért áldozták az életüket – hangsúlyozta az NJA elnöke.
Morvai Krisztina büntetőjogász, a Jobbik EP-képviselőjelöltje kiemelte: – Ellenségeink arra kényszerítenek bennünket, hogy ne felejtsünk! Auschwitz tragédiájára mindig emlékeztetnek minket, de a szolyvai drámát nem tudatosították bennünk. Épp ideje felhívni az utókor figyelmét erre a gyalázatra! Erről is beszélnünk kell! A túlélők életét pedig könnyebbé kell tennünk – mutatott rá a feladatokra Morvai Krisztina.
Szöőr Anna elmondta: – Alapítványa világmozgalmat kezdeményezett, hogy semmiféle kommunista utódpárt ne működhessen Magyarországon, valamint emléktábla elhelyezését kezdeményezték minden olyan helyen, ahol a kommunista diktatúra áldozatait szedte. Szolyva az első stáció, ahol négy másik szervezettel együtt (Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat, Magyar Konzervatív Alapítvány, Hegyvidéki Trianon Társaság) együtt ilyen emléktáblát helyeznek el.

A felavatást követően elhelyezzün koszorúinkat.
A Kárpátaljai Miatyánk záró soraival búcsúzunk Szolyváról: „Bízva és reménykedve fordulunk most és mindig Hozzád: tarts meg a szülőföldünkön, emelj fel magadhoz, add meg Atyánk, kegyességed tanúi és részesei legyünk, mert Tiéd az Ország, a Hatalom és a Dicsőség mindörökké. Ámen.”

 

Verecke híres útján

A Kárpátok szépsége leírhatatlan. Verecke híres útján érkezve, őseink otthonra találtak. Mi azonban viharos, esős időben érkezünk a Vereckei-hágóhoz, ahol vár bennünket Matl Péter, a vereckei szobor munkácsi alkotója. Elmondja: – „A szobor 1996-ban készült, átadták, ám a Galíciából érkező nacionalisták azonnal lerombolták. Tönkretették az emlékművet, a keresztet megpróbálták elhúzni a közeléből. 2008. március 15-ére ismét elkészült az alkotás, ám az ukrán és magyar államfő nem jelent meg az avatáson. Utolsó pillanatban lemondták, ugyanis az ukránok tüntettek az ünnepi esemény ellen. Vajon a magyarok miért nem szerveztek ellentüntetést? Az első emlékmű elkészítése óta eltelt 12 év.”
– Ez volt az én keresztutam – fogalmaz a szobrászművész. Majd az alkotásának lényegi tartalmáról beszél: – Egy hatalmas csillag-formájú kaput láthatunk, mely utat nyit Nyugat és Kelet között. A szobor belseje ősanyára emlékeztet, ahol a Nap megtermékenyíti az Ősanyát, mint a magyarság anyját…
A NJA-NJSZ küldöttsége itt is elhelyezi az emlékezés és magyar összetartozás koszorúit, bár ítéletidő tombol a Vereckei-hágón ottlétünk ideje alatt. A Kárpátok méltóságteljes vonulata – gondolatban és a szívünkben – hazáig kísér bennünket… Visszafelé menet szerencsés kimenetelű baleset történt Szöőr Annáék autójával: egy utat éppen akkor keresztező termetes medvével ütköztek, de hála Istennek bajuk nem lett, úgy tűnt a barnamedvének sem, amely rémülten szaladt vissza az erdőbe, az autó jobb eleje megúszta egy jókora horpadással, de a jármű menetképes maradt.

A magyar tannyelvű oktatásról
A felsőoktatási intézményekben a kisebbségiek kötelesek felvételi
vizsgát tenni ukrán nyelvből és irodalomból

Négynapos kirándulásunk alatt meglátogattuk a Mezővári II. Rákóczi Ferenc Magyar Tannyelvű Középiskolát. Az elmúlt kommunista rendszer itt sem múlt el nyomtalanul: az iskola homlokzatán emléktábla jelzi: az intézményt V. I. Lenin születésének 100. évfordulójára építette a Vörös Zászló kolhoz 1970 szeptemberében.
Szilágyi Lajos, az iskola igazgatója fogad bennünket: – Jelenleg 48 pedagógus oktat ebben a tanévben. A tankönyvellátás szegényes, szemléltetők, módszertani segédanyagok alig állnak rendelkezésre. Az iskola technológiai profilú, emelt óraszámban oktatják a számítástechnikát. A nevelői munka fő súlyvonala a hagyományőrzés.
A Vári Középiskola sokszorosan speciális helyzetű tanintézmény. Egyrészt a Beregszászi járás (Kárpátalja egyetlen magyartöbbségű járása) legnagyobb magyar tannyelvű falusi középiskolája. Maga Vári is a járás legnagyobb magyar községe.
Másrészt a csaknem 470 tanulólétszámból (évfolyamonként két osztály átlag 21 tanulóval) 160 a roma gyermek. Harmadrészt az elmúlt tisza-borzsai árvizek következtében a település több közintézménye megrongálódott, többek között le kellett bontani a település klubját. Így érthető, hogy a közművelődési tevékenységek túlsúlyban áttevődtek a helyi iskolára. Negyedrészt a település a főútvonaltól távol esik, ezért a környék kisebb településeinek ez a középiskolás helye. Iskolánk tantestülete mindezek alapján nagyon jól érti, mennyire fontos, hogy a legjobban teljesítsen – meséli az intézmény igazgatója.
Szilágyi Lajos rámutat: – A magyar iskoláknak lehetősége van a magyar történelem oktatására, azonban ezt csak a 7-9 osztályokban valósíthatják meg. A történelem és földrajz tanári munkaközösség az iskola vezetősége ajánlatára úgy döntött, hogy tantervi óraszám terhére az egyetemes történelem és a földrajz tanmenetbe bekapcsolják Magyarország történelmét is. Az ukrajnai tanmenet alapján Magyarországról a magyar iskolák növendékei a 11 éves iskolai rendszerben alig 5-8 órában hallanak összesen. Az említett Magyarország története tantárgy ad ugyan átfogó képet (összesen 105 tanóra), de a középiskolai szinten ez már teljesen kimarad. A Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetségnek (KMKSZ) köszönhetően van néhány magyarnyelvű térképük, illetve a szaktanárok is beszereztek saját költségen néhány térképet, táblázatot, de mindez nagyon kevés.

 

Gaudi-Nagy Tamás, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat ügyvezetője megdöbbenésének adott hangot az anyanyelvi oktatás jelenlegi sanyarú helyzete miatt és ezért a jogvédő szervezet és a korábban sok éven át általa vezetett Magyar Csodaszarvas Egyesület (www.csodaszarvas.hu) nevében – amelynek tiszteletbeli elnöke – hathatós támogatást ajánlott fel az iskolának és annak vezetőjének, hiszen a magyarság megmaradásának záloga a gyermekek magyar öntudatának erősítése az anyanyelv és a nemzeti hagyományok ápolásával, továbbá a magyar történelem és irodalom beható tanulmányozásával. Gaudi-Nagy a magyarságtudat erősítését szolgáló tankönyvek, taneszközök beszerzéséhez ajánlott támogatást, illetve javasolta, hogy hozzanak létre az iskola támogatását elősegítő civil szerveztet, ehhez is támogatást ajánlott. (Ennek nyomán idén november végére a Magyar Csodaszarvas egyesület jószolgálati segélyutat szervezett, amelynek keretében lelkes és felkészült kispesti óvónők küldöttsége jelentős értékű pedagógiai szakirodalmat, segédeszközt, tankönyvet és a magyar nyelv, történelem, irodalom tárgykörébe tartozó könyveket tartalmazó adományokat ad át a beregszászi főiskolának, a mezővári iskolának és óvodának, illetve a csetfalvai óvodának !)
Morvai Krisztina hozzászólásában hangsúlyozta: – Erős Magyarország nélkül nehéz az elszakított sorban élő magyarok helyzete, különösen a sokat szenvedett kárpátaljai magyarságé. Amíg nekünk otthon azt szajkózzák, hogy „merjünk kicsik lenni”, addig nem kapja meg a megfelelő anyagi és erkölcsi támogatást otthonról, adott esetben a 150 ezer fős kárpátaljai magyarság sem. – Mindenképpen ellensúlyozandó a „Te gyermekeid vagyunk Ukrajna” érzés, amely az Én és Ukrajna című tantárgy tankönyveiben kötelező jelleggel olvasható – utalt rá Morvai Krisztina.
A Mezővári II Rákóczi Ferenc Középiskola a Tisza-Borzsa kistérség egyetlen és a Beregszászi járás legnagyobb oktatási intézménye többszörösen speciális helyzetben van – veszi vissza a szót Szilágyi Lajos: – Egyrészt a környék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája, nincs ukrán iskola a közelben. Ezért fontosnak tartja elmondani: a pedagógusi közösség felismerte, meg kell tegyen mindent azért, hogy az ukrán nyelv oktatása minőségileg javulhasson, s a gyermekeket a szülők ne vigyék el ukrán iskolákba. Ennek érdekében idén a kötelező júniusi gyermektábor és gyakorlat ideje alatt ukrán tábort szerveztek az 1-8 osztályos tanulók részére. Tragikus hatással járt az az idén márciusban bevezetett rendelet, amely kimondja: az a diák, aki nem vizsgázik ukrán nyelvből és irodalomból , nem juthat be egyetemre, főiskolára: emiatt a magyar diákok többsége nem nyert felvételt. A másik negatív hatás az volt, hogy az idei új tanévben drámaian lecsökkent a magyar tannyelvű iskolákba beiratkozott gyermekek száma.
A probléma felvetést megerősítette Orosz Ildikó, a Beregszászi Tanárképző Főiskola igazgató asszonya, aki a főiskolán a 2008. október 1-én tartott beregszászi közös fórum-beszélgetésen elmondta: – Ukrajna 1991. augusztus 21-én deklarálta függetlenségét… Az Ukrán Oktatási és Tudományos Minisztérium 1997. május 14-én egy Csernyivciben rendezett oktatási konferencián minden előzetes egyeztetés nélkül ismertette a nemzeti kisebbségek oktatására vonatkozó elképzeléseket, amely nagy tiltakozást váltott ki a kisebbségek körében, így többször átdolgozták, stilizálták, de a lényegi kérdésekben nem változott. Az 1998 júliusában kidolgozott negyedik változatot meg sem küldték az illetékes kisebbségi érdekvédelmi szervezeteknek és azok legitim állami képviselőinek véleményezés céljából. A törvény értelmében a felsőoktatási intézményekben a kisebbségiek kötelesek felvételi vizsgát tenni ukrán nyelvből és irodalomból.
Ezt az elképzelést megvalósították, bár a kisebbségek mindmáig nagyon méltánytalannak tartják, ugyanis az ukrán nyelv oktatását csak a kilencvenes évek derekán vezették be kötelező tantárgyként, úgy hogy nem teremtették meg hozzá a feltételeket – mondja Orosz Ildikó. Majd így folytatja: – A mai napig nincsenek szakképzett kétnyelvű ukrán nyelvtanárok, nincsenek iskolai szótárak, valamint a nyelvkönyvek sem készültek el, irodalom tankönyv nincs, szöveggyűjteményt nem állítottak össze, szépirodalmi műveket az iskolák nem kaptak. A kötelező szakirodalom beszerzése a magyarok lakta területeken, szinte lehetetlen. Az elkészült nyelvkönyvek nagy része homogén, nem veszi figyelembe a kisebbségi létből fakadó sajátosságokat.
E nehéz körülmények ellenére Zétényi Zsolt, a NJA elnöke biztató szavakkal próbálta erősíteni a fórumon résztvevő fiatalokat: – Egy nemzet élni akarása döntő! Gondoljanak a nagyapjukra, nagybátyjukra, akik önökért is szenvedtek Szolyván vagy a lágerekben! S higgyenek abban – noha a túszokat nem szokták megkérdezni, mit tegyenek az érdekükben –, jelentős erők figyelik az önök küzdelmeit!
A körülmények ellenére mégis hogyan fejleszthető a kárpátaljai magyarság identitás tudata? A Mezővári II. Rákóczi Ferenc Középiskolában sok éves hagyomány szerint évente megemlékeznek a Rákóczi- és az 1848-as szabadságharcra. Kisebb-nagyobb ünnepi műsor keretében a diákok és tanáraik közösen méltatják a jeles eseményeket, rajzpályázatok, szavalóestek, színdarabok kerülnek megrendezésre és lebonyolításra. Sok programot közösen tartanak a Rákóczi Szövetség helyi alapszervezetének bevonásával.
Ebben az évben a szabadságharc kezdetének 305-ik, a 48-as forradalom 160-ik évfordulója alkalmából a mezővári iskola tantestülete több részből álló rendezvénysorozatot szervezett. Májusban tartották hagyományosan a Rákóczi napokat. Nagyobb rendezvényt szerveznek az aradi vértanúk emléknapján októberben és jelentős esemény az iskolában a sztálini táborokba elhurcoltakra való megemlékezés november 18-a környékén.

Csetfalván járt a „legnagyobb magyar”

Csetfalva csepp falu, ám annál markánsabban magyar. A 800 főből csupán 15 ukrán él a faluban. Van magyar nyelvű óvodájuk, iskolájuk, városháza, kultúrház és könyvtár. A református templom 1553-ban épült, s a templom-belsőt különösen széppé teszi a festett famennyezet, melynek magyar növénymintákkal díszített kazettái külön figyelmet érdemelnek. Csoportunk reggel 9-kor Gaudi-Nagy Tamás kérésére közös imádságban gondolt az általa védett, koncepciós perbe fogott, 56-os szabadságharcos Kósa Gyulára, akinek bírósági tárgyalása épp abban az időpontban kezdődött Budapesten, ám, mint később megtudtuk, elromlott a bíróság magnója, ezért nem tudtak ügyében ítéletet hozni. Gyorsított eljárásban akarták elítélni azért, mert „bűne” az volt a ’56 után 50 év angliai emigrációból éppen a gyurcsányi hazugságbeszéd okán az ellenállást erősíteni hazatért hősnek, hogy idén szeptember 20-én néhány cipőt dobott a Szabadság téri gyűlölt, leigázottságunkat mai napig jelképező szovjet emlékmonstrumfelé. (Lásd részletesebben erről Csókay András nyilatkozatát. JKós Gyulát a következő tárgyaláson 1 év felfüggesztett börtönre ítélet a bíróság az igazságszolgálatás szégyenére. Gaudi-Nagy Tamással szemben az ügyész az ügyvédi kamaránál fegyelmi eljárást kezdeményezett, mert nem tetszett neki, hogy a védő komolyan véve a jogász és ügyvédi esküt minden törvényes eszközzel igyekezett eljárnia bíróság elé állítás elkerülése és a vádlott felmentése érdekében. Itt tartunk ma Magyarországon 2008. év vége felé !)
Czapp József helyi lakos mesél a falu nem mindennapi történetéről: – gróf Széchenyi István látogatásának emléktáblát emeltek, aki 1847-ben járt Csetfalván, amikor „1847. IX. 9-én a Pannónia Gőzös megfeneklett a Tisza-Csetfalvi szakaszán. Másnap a ’legnagyobb magyar’ ellátogatott a falura.” De a csetfalviak kopjafát állítottak a Honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából 1996-ban, valamint tölgyfát ültettek 1999. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzésének 150. évfordulóján.
Betérünk a frissen épült görög-katolikus templomba is, ahol Cilja Okszána gondnok lelkes hittel fogad bennünket. Elmondja: – 1998 Pünkösd másnapján két árvízet követően tették le a templom alapkövét, majd hathatós magyarországi támogatással 2001. Pünkösdjén felszentelték a Szentlélek templomát. Isten e házában római- és görög katolikusok egyaránt dicsőítik Istent a szentmiséken. Szívhez és lélekhez szólóan beszél nekünk a hit fontosságáról és csodatevő erejéről.
A tiszaújlaki Turul-szobornál természetesen tiszteletünket tesszük. Az emlékművön olvasható: „Építették a kuruc szabadságharc (1703-1711) első győzelmes ütközetének és az 1703 július 14-16 tiszai átkelés emlékére.”

Ferencesek a szegények szolgálatában Nagyszőlősön

Nagyszőlősön nem utazhatunk át anélkül, hogy be ne kopogtassunk a ferences atyákhoz. Bán Zsolt Jónás atya, a Rendház vezetője, noha nincs otthon, Gaudi-Nagy Tamás kérésére hamarosan előkerül. – A ferencesek 1525-ben érkeztek először e tájra. A protestáns és katolikus villongások miatt kétszer menekülniük kellett, majd a kommunista rendszerben: 1931 és 1981 között nem működhettek. 1989-ben tértek vissza a ferences atyák a nagyszőlősi rendházba. Ekkor Majnek Antal atyával együtt (ma püspök) három atya érkezett Kárpátaljára szolgálni. A ferences atyák az evangelizáció mellett kiemelt feladatuknak tartják a szegények szolgálatát. A Nagyszőlősi Karitatív Központ óvodát és rehabilitációs intézetet működtet, s mintegy 180 embernek biztosítják a napi egyszeri meleg étkezését, 40 főnek pedig házhoz szállítják az ebédet.
A katolikusok Kárpátalján ’kisebbségben’ élnek – mondja Jónás atya: – a magyar hívek közül 50 ezren vallják magukat katolikusnak, 20 ezren görög katolikusnak, és 90 ezren reformátusnak. A ferences atyák övén a három csomó a szegénységet, az engedelmességet és a tisztaságot szimbolizálja.

Jézus téged is hív, de nem mobiltelefonon

Jézus téged is hív, de nem mobiltelefonon – olvasható a mezővári református templom kapuján, ahová betérünk. Vári-Fábián László Kárpátalja egyik kiváló író-költője szól a mezőváriak életéről: – A falu nevét Vári 1989 óta használhatják az itt lakók, előtte le sem írhatták magyarul a nevet. Történelmi ismeretek szerint honfoglaló őseink itt találtak egy várat, Szent István pedig közigazgatási központot hozott létre a falu területén. A tatárjárás után lerombolták a várat, majd később külön jogokat kapott Mezővári, s fontos közlekedési központtá vált. Esze Tamás 1703 májusában itt toborozta embereit a Rákóczi seregébe. A XX. század sem múlt el nyomtalanul a váriak életéből: 340 embert hurcoltak el lágerekbe a sztálini időkben, s 191 fő, elsősorban fiatalok, akik nem fogtak fegyvert – sosem tértek haza.
Vári-Fábián László rámutatott: – A kárpátaljai írók közül mintegy 10 alkotó ma már tagja lehet a Magyar Írószövetségnek, 1989-90 óta rendkívüli tagként, majd rendes tagként.
Utazásunk záró akkordjaként felejthetetlen élményt nyújt a Beregvidéki Múzeum igazgatója, Sepa János tartalmas múzeumi kaluzolása Beregszászon. A rendkívül értékes múlt-béli korokat felidéző tárlat gazdag anyaga közül külön érdeklődésre tart számot Szent István éve. A 640 fotóból álló példátlanul gazdag sorozat 1938. novembere 1939. novembere közötti időszakot öleli fel. Ezek közül is kiemelkedik 100 kép százféle-képp, amely tükrözi azt az örvendetes eseményt, amikor Kárpátalja – az I. Bécsi döntés eredményeképp – rövid időre visszakerült Magyarországhoz.
Egy másik hatalmas tablón Magyar vértanúk 1551-1854 címmel megtekinthető az eperjesi vérfürdő 1667-ben, Zrínyi és Frangepán kivégzése 1671-ben, a Protestáns főemberek kínzása, vagy gróf Nádasdy Ferenc lefejezése Bécsben, valamint Martinovics és társainak vértanúsága 1795-ben.
Történelmi korokba mártózva, a jelenlegi kárpátaljai magyarság nehéz sorsával szembesülve, sok élménnyel gazdagodva, de hitben és nemzetünk iránti hűségben megerősödve tértünk haza, Csonka-Magyarországra. Álljon itt emlékeztetőül a Kárpátaljai Miatyánk egy sora: „Add, hogy búzánkat anyaföldünkbe vethessük, kenyerünket anyanyelvünkön nevezhessük.”
__________________

Kárpátaljai utazásunk végefelé, útban hazafelé, az élmények felidézésére kértem néhány utazótársunkat az autóbuszban. Íme:

Morvai Krisztina büntetőjogász-jogvédő, a Jobbik EP-képviselőjelöltje: – Nagyon megrázó és egyben felemelő élményeim voltak. Elég, ha az utazó-társaimra gondolok, a sok csodálatos emberre, akiket összekovácsolt az otthoni diktatúra. Mert lássuk be önkritikusan: ha nem uralkodna otthon egy „országromboló rablóbanda”, és a diktatúrában nem lőtték volna ki a magyar emberek szemét, akkor nem jött volna létre a Civil Jogász Bizottság, nem vált volna közismertté a Nemzeti Jogvédő Szolgálat, nem ismertünk volna meg olyan kiemelkedő személyiségeket, mint Csókay András, vagy Éger István, akik tigrisként harcolnak az egészségügy szétzúzása ellen.
Az ellenségeink kihozták belőlünk a legjobbat. Összefogtunk, összeszövetkeztünk, közösségeket hoztunk létre, s most egy újonnan kovácsolódott közösség jött létre a három és fél nap alatt: a közös élmények, a közös lelki történések összehoztak bennünket, s most megerősödve térhetünk haza.
Nekem különleges élményt jelentett Szolyván, a kommunizmus áldozatainak emlékműve. Nagy tanulság, milyen keveset tudunk a Malenkij robotra, a Gulágra hurcoltakról, arról a százmillió emberről, akik a kommunizmus áldozatai lettek. Nagyon helyesen sokat tanultunk és beszéltünk Auschwitzról, és a Holokausztról, de a lényegesen több halottat számláló, szintén embertelen keserveket okozó kommunizmus rémtetteiről még mindig nagyon keveset tudunk. Ezzel szembesültem Szolyván.

 

Emberi-jogi szempontból legnagyobb probléma a nyelvhasználat és az anyanyelvi oktatáshoz való jog kérdése. Szembesültünk egy rendkívül diszkriminatív változással, mely a közelmúltban történt: ahhoz, hogy valaki egyetemre felvételt nyerjen, szükséges az ukrán nyelv alapos ismerete. Azok, akik eddig magyar iskolába jártak, akármilyen tehetségesek, és felkészültek, nem tudnak egyenlő eséllyel versenyezni az ukrán iskolába járókkal. Semmiféle akadálya nem lenne annak, hogy ezen a helyzeten változtassanak.
E diszkriminatív döntés következménye, hogy egyre több szülő rémültem íratja át gyermekét ukrán iskolába, illetőleg eleve ukrán iskolába íratja be, a magyar iskolák pedig elhalnak. Számos helyen már csak a cigány gyermekekre való tekintettel tudják megtartani a magyar osztályokat, mert a nem cigány származású magyar szülők nem íratják magyar iskolába a gyermekeiket, mert félnek, hogy karrierjüket gyökereiben elfojtják. Ez a legsúlyosabb ember-jogi probléma, amellyel a magyar kormánynak is foglalkoznia kell, valamint a civil társadalomnak is tisztában kell lennie.
Mint Európai Uniós Parlamenti képviselőjelölt úgy gondolom: ez európai téma is, annak ellenére, hogy Ukrajna nem európai uniós tagállam, de Magyarország Európai Uniós tagállam, ezért ezt a kérdést napirendre kell tűznie.
_________________

Gaudi-Nagy Tamás ügyvéd, az NJA és NJSZ ügyvezetője: – A Nemzeti Jogvédő Alapítvány (NJA) és Szolgálat (NJSZ) által szervezett út során az első kiindulási pontunk az volt, hogy egy csapatépítő jellegű kirándulást szervezzünk, az NJA ügyvédei, együttműködő partnerei és támogatói kör tagjainak részvételével, akik fontosnak és hasznosnak tartják a Nemzeti Jogvédő Szolgálat és Alapítvány jogvédő tevékenységét. Az út szervezése során azonban rövid idő alatt kiderült, ennél többet is meg kellene célozzunk, mégpedig azt, mivel mi jogvédők- és jogászok vagyunk, valamint nemzeti felelősséget érző emberek, ezért nem elégedhetünk meg azzal, hogy kirándulunk az elszakított nemzetrészünkön, a legmostohább sorsot szenvedő Kárpátalján, hanem lehetőségeink és eszközeinkhez mérten megpróbálunk nyitott szemmel járva, probléma-feltáró, úgynevezett monitorozó úttá alakulni, melynek két fő vizsgálati iránya volt: a kárpátaljai magyarság egyéni- és kollektív jogainak érvényesülését próbáltuk felfedni különböző helyszíneken, különböző szereplőkkel, vagyis arra kerestük a választ: valójában hogy áll a kárpátaljai magyarság állapota?
A négynapos út, melyből tisztán három napot jutott Kárpátaljára, szűk lehetőségeket biztosított számunkra, mégis kaphattunk néhány nagyon elementáris erejű benyomást arról, melyek azok a problémák és érzékeny pontok, amelyek nagyon feszítik a kárpátaljai magyarság lelkivilágát, amellyel meg kell küzdeniük. Sajnos az anyaország jelenleg nem adja meg azt a szükséges támogatást kormányzati szinten, amelyet minden tisztességes nép megtesz sorstársaival – hasonló helyzetben.
Az oktatásügy témakörére külön ráfókuszáltunk, hisz már a hírekből tudtuk: elképesztő dolog történt idén Ukrajnában, jelesül az, hogy idén márciusban bevezettek egy olyan törvényt, mely szerint a felsőoktatási intézményekbe felvételizni kívánó magyar ajkú diákoknak kötelező vizsgát tenniük ukrán nyelvből és irodalomból is. Ez komoly megmérettetést jelentett a magyar diákoknak. A beregszászi magyar nyelvű főiskolán, illetve a mezővári középiskolában jártunk, ahol találkoztunk oktatókkal és diákokkal, s mindkét helyen azt a véleményt fogalmazták meg, hogy ez a döntés két irányban hatott negatív módon: egyrészt a magyar fiatalok többsége nem nyert felvételt a felsőoktatási intézményekbe. Ez azért szomorú, hisz a kárpátaljai magyar értelmiséget lényegében 1944-ben és 1945-ben lefejezték a szolyvai halál-táborban, ahol most emléktáblát avattunk. Ekkor a megtorlások-, és a Vörös Hadsereg rémuralma miatt elveszette értelmiségi bázisát a kárpátaljai magyarság. Tehát a mostani oktatási törvény a kárpátaljai magyarságnak óriási tőrdöfést jelentett. Ez a döntés megmutatkozott az iskolai beiratkozások arányaiban is, mégpedig elképesztő arányban íratják be magyar szülők a magyar gyermekeket ukrán tannyelvű iskolákban, színmagyar településeken is. Néhány példa is elhangzott: ahol eddig húsz-harminc elsős gyermek indult a magyar tannyelvű osztályokban, jelenleg csak négyen-öten jelentkeztek, s közülük is inkább a cigányság tagjai képviseltetik magukat.
Elhagyatottnak érzi magát a kárpátaljai magyarság, s részben indokkal másrészt indokolatlanul „bűnösként” kezelik a Csonka-országból érkezőket. Egyfajta megbántottságot észleltünk, valamint kis elzárkózást tapasztaltunk. Itt azért jegyezzük meg a történeti hűség kedvéért: nem az anyaország taszította el a kárpátaljai magyarságot, hanem a történelem gyalogolt végig Magyarországon, s ennek keretében csatolták el Kárpátalját Magyarországtól.
Az út tapasztalatait probléma-feltáró jelentésben szeretnénk összegezni, melyben megpróbálunk rámutatni azokra a pontokra, melyek valóban kifogásolhatók. Nevesített panaszok hangzottak el például azzal kapcsolatban, hogy a mindennapi nyelvhasználat egyre inkább szűkül, kórházakban, közintézményekben egyre nehezebb magyarul boldogulni egy kárpátaljai magyar embernek, aki pedig őshonos nép. Fontos értelmeznünk illetve bevezetnünk ezt a fogalmat, hasonlóan a Kanadában élő indiánokhoz, akik valóban őshonos népi státuszból fakadóan komoly jogosultságokat szereztek, és élveznek. Ezért nem fogadható el, hogy másodrangú kisebbség lenne a kárpátaljai magyarság!
Nekünk kötelességünk elmondani a véleményünket, ha nem mondanánk el, és nem jönnénk el ide, akkor lennénk alávaló emberek. Nagyon nehéz magyarnak lenni Kárpátalján, de nem lehetetlen. A konfrontációt pedig bizonyos szituációkban vállalni kell!
__________________

Juhász Imre ügyvéd, a Független Rendészeti Panasztestület elnökhelyettese: – A Panasztestület különböző rendőri intézkedések és mulasztások civil kontrolljaként jött létre. De korábban a Civil Jogász Bizottságban teljesedett ki az az emberi jogvédő munka, amelyet jogászként, egyetemi oktatóként évek óta végzek, illetve képviselek. E munka szerves része a határon túli magyarok jogi helyzetének megismerése, felmérése, valamint esetleges megoldási módozatok, javaslatok kimunkálása. Ebből a szempontból nagyon fontos volt a kárpátaljai út, hiszen az ott élő magyarság a széles közösség, illetve a szakemberek által az egyik legkevésbé ismert magyar közösség.
Az út elsődleges tanulságaként megállapítható: egyrészt a helyzet valóban sok meglepetést tartalmazott, mert nem ismerjük eléggé Kárpátalját, másrészt vannak lehangoló jelenségek. Az egyik a számbeli fogyás, amely azzal fenyeget, hogy a mostani 150-160 ezres kárpátaljai magyarság néhány évtizeden belül eltűnhet arról a területről, ahol 1100 éve biztosan megtelepedett és élte a maga mindennapi életét. Eltűnne a magyarság egyik színfoltja, amely a Honfoglalás óta jelen van, kulturális értékeivel, valamint a Vereckei-hágóval, mely a magyarság egyik szakrális helye, történelmünk fontos eseménye kötődik hozzá.
Lehangoló élményeket szereztünk, s ezt nem csak a számbeli fogyásra értem, hanem a jelenlegi államalkotó nemzet, az ukrán, a közel 50 milliós, nagy ország, a 90-es évek elején kapott szabadsággal oly módon próbál visszaélni, hogy kőkemény nemzet-államot épít. Ukrajnában sajátos a népcsoportok helyzete, hiszen harminc-negyven százalékra tehető az orosz anyanyelvű lakosság jelenléte, különösen az ország keleti részén. Az orosz-ukrán ellentét több évszázadra vezethető vissza. Gondoljunk a XX. századi nagy ukrán éhínségre, amely – bizonyos becslések szerint – öt-hatmillió áldozatot szedhetett. S ebben a szovjet-orosz rendszer hibáztatható. Az ukránoknak is megvan a maguk keresztje. Ám az aránylag frissen kapott szabadságot arra használják fel, hogy az oroszon kívül nem túlzottan nagyszámú, és őshonos kisebbségekkel szemben megszorító intézkedéseket hozzanak, vagy már be is vezettek, például az oktatási rendszerben. Olyan helyzetet teremtettek egyik pillanatról a másikra, mely a felvételit például nagyon megnehezítette a magyar közösség számára. Erőltetik az ukrán nyelv ismeretét bizonyos nyelvi tesztek formájában, valamint arra készülnek, hogy egyes tantárgyakat a magyar nyelvű iskolákban is ukránul kell tanulni.
Pedig az ukrán törvényhozásnak nagy adóssága van. Ha jól tudom, Ukrajna az Európa Tanács tagja és aláírta a Regionális és kisebbségi nyelvek chartáját, melyből következik néhány olyan törvény, amelyet meg kellene alkotnia, a nemzeti kisebbségek jogait pedig garantálnia kellene. Úgy tűnik, ez nem történt meg, mióta csatlakoztak a Chartához.
Gimnazista korom óta érdeklődöm a nemzetiségi sorban élő magyar testvéreink sorsa iránt. Szüleim abban segítettek, hogy amikor autót vásároltunk, gimnazista koromban bejártuk a Felvidéket egy-két napos kirándulásokkal. Ugyanakkor sikerült tapasztalatokat szereznem Erdély vonatkozásában is. Kárpátalján a kilencvenes évek elején jártam először. A családban ügyeltünk arra, hogy ne csak Csonka-Magyarországban gondolkozzunk, hanem keressünk fel olyan helyeket, melyek a magyarság történelmében fontos szerepet játszottak. Egyetemista koromban már a nemzetiségi jog irányába fejleszthettem a tudásomat. Így szakdolgozatomat már a magyar nemzetiségi jog és nemzetiségi politika témában írtam.
Arra hiába várunk, hogy mások oldják meg a mi nemzeti problémáinkat, akár Trianon következményeit, akár a nemzetiségi sorban élőkre gondolunk. Sorsuk jobbra fordulása nem megy az adott kisebbség aktivitása nélkül. Hozzunk egy nagyságrendben hasonló példát! Ukrajna – mint arról már szó volt – mintegy 50 milliós állam, Olaszország lakossága ugyanakkora. S ott a dél-tiroli németség, körülbelül háromszázezer ember kiharcolta a jogait. Pedig ők is hátrányos helyzetből indultak, gondoljunk a vesztett világháborúra, vagy a németek felelősségére. Olaszország hozzá is kezdett e terület elolaszosításához. Nehogy azt higgyük, hogy ott nem voltak beolvasztási törekvések, de ez ellen a dél-tiroli németek fellázadtak, s komoly – erőszakos cselekményekben is megnyilvánuló – ellenállás bontakozott ki. Erőszakra senkit nem buzdítanék, de az aktivitás követendő példa. Ne felkelésre gondoljunk, de egy aktív, nemzetiségi jogokért és lehetőségekért kiálló közösségre igen. Mert pl. amikor ki lehetne írni valamit magyarul és nincs kiírva Kárpátalján, az hiba! Az egyik iskola nevét kiírták magyarul, a másik iskolaépületen nem. Tehát, ha még az alapvető jogainkkal sem élünk, nehezen juthatunk előre. Vagy azt várjuk, hogy az ukrán hatóságok, civil szervezetek felkérjék a kárpátaljai magyarságot, írják már ki legyenek kedvesek magyarul is az iskola nevét?! Mindenki a maga nemzete sorsáért felelős.
A dél-tiroliak példája azért jó, mert ne felejtsük el, ha egységes nemzetben gondolkodunk, akkor az anyaország szerepe is nagyon fontos. A dél-tiroli példa arra is tanít bennünket, hogy Ausztria kivívott magának egy védőhatalmi státust, osztrák-olasz egyezmény született, és ha felmerül bármilyen probléma, az olaszok és osztrákok ezt megbeszélik. A védőhatalom, a „tokkal-vonóval” nyolcmilliós Ausztria kötötte meg ezt a szerződést az 50 milliós Olaszországgal, hosszas huzavona után. Ausztria anyaországként ott állt a dél-tiroliak mögött. Magyarországnak is aktivizálódnia kell a határainkon túlra szakadt magyar testvéreink támogatása ügyében! Ez nem megy egyik percről a másikra, de vannak jó példáink, ahol már előrelépések történtek. Csak egységes nemzetben gondolkodva oldható meg elszakított nemzettestvéreink problémája.
___________________
Reiner Péter, a kárpátaljai utazás szervezője: – Ez az út egyenes folytatása annak a gondolatnak, mely a 2006. október 23-i forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján velünk történt rendőri attak önkény következtében felvetődött bennem, mivel ennek bemutatása nemzeti belügy. December 6-án Brüsszelben megismerkedtem Gaudi-Nagy Tamással és Morvai Krisztinával, s már akkor felkért a Civil Jogász Bizottság: mutassuk be a Kárpát-medence elszakított magyarságának, mi történt velünk a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. E gondolat jegyében hat utat szerveztem, ez a hetedik út, amely a jogvédelem speciális területére fókuszált, s a határon túlra szakadt magyarsággal történő jogsértéseket volt hivatott vizsgálni. Mivel arra gondoltam, ez egy száraz téma, igyekeztem megtölteni mélyen emberi tartalommal. Tehát az ember-ember közötti kapcsolatnál jobb megoldás nincs ahhoz, hogy megismerjük egymást. Ezért szálltunk meg családoknál. A „kirándulás” mind tartalmában, mind formájában nem titkolt, kemény politikai töltést viselt magán a tekintetben, hogy Szolyván, a sztálini lágerek, a kommunizmus magyar áldozatainak emlékparkjában – hihetetlen találékonysággal – emléktáblát avattunk fel, négy civil szervezet – a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat, az Október 23 Bizottság Alapítvány, a Nemzeti Konzervatív Kör, valamint a Hegyvidéki Trianon Társaság – összefogásaképp. Üzenetünk reméljük messzire elhallatszott: – A nácizmus iszonyata után még nagyobb pestis következett: a bolsevizmus. Nem titkolom, miközben büszke vagyok arra, hogy a nemzet szerves részeként magyar embernek vallom magam, vállalnom kell – nem tehetek mást –, magyarországi zsidó gyökereimet is. Külön üzenetértéke van annak, hogy a barna pestis után együtt emlékeztünk a bolsevizmus vörös pestisére, mely attól tartok, mire a szomorú leltár végére érünk: számbelileg felül múlja majd a barna pestis pusztítását.
Nem nekünk kell megmondanunk, mit akarjanak kárpátaljai magyar testvéreink, hanem nekik kell megfogalmazniuk a céljaikat. Azokat a célokat kell támogatnunk, amelyeket ők elénk állítanak. A több mint 46 milliós Ukrajnában a 150 ezres magyarság lehetséges politikai megoldásai, melyek Székelyföldön járható útnak bizonyulnak, itt nem érvényesek. Fontos, a kisebbség-ellenes tanügyi törvényre fel kell hívnunk az Európai Unió, az ENSZ valamint a világ figyelmét.
_________________

Csókay András idegsebész: – Nagy hitet találtunk Kárpátalján. Ez nem csoda, mert kárpátaljai magyar testvéreink sokkal rosszabb helyzetben élnek, mint mi az anyaországban. Még nagyobb elnyomást kell elviselniük, szellemi értelemben. Ezt túlélni, tényleg csak jobb hittel lehet, s ez nekünk példát jelent. Tehát mi merítkeztünk a hitükből, kitartásukból, s megerősítést kaptunk arra, hogy még jobban küzdjünk azért, hogy megváltozzon a helyzet az anyaorsazágban. Ebből a kívánatos megváltozott helyzetből majd elérhető, hogy valóban komoly érdemi segítséget nyújthassunk a határon túli magyaroknak, fennmaradásukért. Ez egy kör. Ők megerősítenek minket, példát adnak nekünk, mi pedig ezzel az erővel győzelemre visszük otthon az ügyünket. Ők jelen pillanatban többet adtak nekünk, mint amit mi adhattunk nekik. Mert mi ott voltunk, vittünk némi anyagi segítséget, de érdemi, komoly előrelépés kormányközi egyezmények kiharcolása nélkül nem érhető el.
Az út alatt nekem nagy ráismerés volt újra: azért fontos a magyar nyelv, a magyar kultúra ápolása, mert ez is egy út az Isten felé. Sok út vezet Felé, de könnyebb az embernek saját kultúráján, saját nyelvén keresztül közelebb kerülni Istenhez. Az emberi élet célja pedig végeredményben ez.
Az utazásunk alkalmával találkoztunk a nagy Véletlennel, mely Isten „művész-neve”. Gaudi-Nagy Tamás képviselt volna egy 75 éves férfit a budapesti bíróságon, aki az őszödi beszéd után költözött haza, mintegy 50 év múlva Londonból. Mert tarthatatlannak tartotta, ami itthon zajlik. Budapesten próbált segíteni. S legutoljára, a szeptember 20-i tüntetés alkalmával cipőt tolt be egy kordonon át, melyért rendőrség elleni erőszak miatt bíróság elé állították. Jó lett volna, ha ezt a bírósági tárgyalást elnapolják, mert a védője, Gaudi-Nagy Tamás velünk utazott Kárpátaljára. Reggel kilenckor, amikor kezdődött a tárgyalás, utazótársaságunk az egyik templomban kéz a kézben imádkozott ezért a magyar honfitársunkért. Majd ezt követően Tamás kapott egy sms-t Budapestről, hogy elnapolták a tárgyalást, mert elromlott a bíróság magnója, a tárgyalást nem tudták lefolytatni. A Jóisten meghallgatta az imát, és „elrontotta” a magnót. Akik ezt nem hiszik, azt mondják: véletlen, de nekem erre az a válaszom: Isten művész-neve a véletlen. Nagyobb kaliberű dolgoknál is így van ez. Ha milliók imádkoznak valamiért, biztosan sikerülni fog a kérés.
Nekem most közeledik az újjászületésem 10. évfordulója. Ez volt a legnagyobb kegyelem, amit kaptam: 1998. december 12-én visszatérhettem a gyermekkor hitéhez, ez persze nem saját erőmből történt, hanem erős krisztus-élményt kaptam egy keresztnél, a domonkos templomban. Ez vitt, ez térített vissza a helyes útra, amely nem jelenti azt, hogy az ember nem hibázhat, de legalább megvan a hajlamunk és a szándékunk a lelkiismeret vizsgálatra, s a megbánásra. Nekem a tíz évvel ezelőtti kegyelem egy megtérési kulcs-élmény. Ez meghatározó lett nemcsak a magánéletemben, a hivatásomban, de megnyitott egy kreativitást a gondolkodásomban, s ebben vannak tudományos sikerek is. A kegyelem kisugárzik az ember egész életére, nem folyosó-szerű fény, hanem az kisugárzik az egész életünkre. A kárpátaljai út is megerősített, mert csak hittel bírható ki, ahogy ott él a szorvány magyarság.
______________

Éger István orvos: – Gyakorlatilag magánemberként veszek részt ezeken az utakon, már nem először. De járok, hol szervezetten, hol egyéni szervezésben a történelmi Magyarország különböző elcsatolt területein Erdélyben, Kárpátalján. Számomra mindig lelki feltöltődést és erőt adnak ezek az utazások, hogy saját életemben, és munkámban kitartó legyek a hitem szerint. Erőt ad az itteni emberekkel való találkozás, a vidék és a táj szépsége, amely még sokkal tisztább és érintetlenebb, mint az elkényelmesedett, és elromlott gondolkodású anyaországban.
Tősgyökeres budapesti vagyok, már többször jártam Kárpátalján és Erdélyben. Nekem egyfajta lelki és fizikai kikapcsolódást jelentenek a találkozások. Örömmel beszélgettem el a szállásadóimmal, akikkel már többször találkoztunk, és barátként üdvözöltük egymást. Találkoztam a falvakban azokkal az emberekkel is, akikkel korábban már ismeretséget kötöttem. Nekem a sok élmény személyes öröm, és lelki támasz. Erdély és az elcsatolt részek szeretetét még a szüleimtől, főleg édesanyámtól kaptam, akik ebben a szellemben neveltek. Először Erdélybe vittek, még gyermekként, s ez az élmény megalapozta a irányultságomat és tudásomat az elcsatolt területek iránt.
Szolyva azért volt számomra döbbenetes, mert noha már sokszor és sokfelé találkoztam az emberi kegyetlen pusztítással és az esztelen népirtással ország- és világszerte, itt élő valóságként élhettük meg az egykori tragédiát. Sok európai emlékhelyen, koncentrációs táborban jártam, megtekintettem a székely hősök, a siculicidium emlékművét Erdélyben, és sorolhatnám az elrettentő példákat az örményektől kezdve. Szolyván találkoztam azzal az érzéssel, hogy az egykori dráma a maga élő valóságában elér a napjainkig. Hiszen október 1-én megkoszorúztuk a szolyvai emlékművet, és elolvastuk a szállást-adó magyar falu áldozatainak neveit. Tegnap este pedig a vacsoránál a szállásadóm mellettem ülve, könnyek között mesélte el, hogyan hurcolták el a nagyapját, illetve az édesanyját, a nagyanyja kisdedként hogyan cipelte a karján, és próbálta kimenekíteni a férjét ebből a halál-transzportból.

A maga élő valóságában utánunk nyúlt 1944 és Szolyva borzalma, s ezáltal a napi élet fájdalmára lefordítható közvetlen megtapasztalássá vált, amely közvetlenül érthetővé tette ezt számunkra. Ez több, mint történelem!
_______________

Göllner Gusztáv nyugalmazott újlipótvárosi ügyvéd: – Nagy emlékekkel megdúsulva jövök haza a baráti autóbuszos közösséggel. Számomra azért volt érdekes és megnyugtató ez az utazás, mert a szülőföldemen jártunk. Munkácson születtem 1944-ben, s a drága édesapám kéthónapos koromban önkéntesként bevonult, akit csak 1948 késő őszén láttam viszont, már Budapesten. Édesanyámmal egyedül maradtunk, és a zseniális kapcsolatainak köszönhetően 1947 végén, az első családok között hagytuk el legálisan a Szovjetuniót, miután megkaptuk az úgynevezett kivándorló útlevelet. Később 1948 őszén édesapám már Budapestre érkezett vissza, a Kijev melletti darnyicai lágerben eltöltött, közel négy esztendős hadifogságából. Így gyakorlatilag négyéves korom óta élek Budapesten.
Számomra a kisebbségi sors, a kisebbségi lét, a jó értelemben vett multikulturalitás, a kultúrák befogadása és a kultúrák együttélése már a kora gyermekkoromban világos tényező volt, a mai napig
ebben a gondolati környezetben élek. Több nyelvet tanultam, mert Munkácson több közösség élt együtt, a legnagyobb békében egymás mellett: a ruszin, a magyar, a zsidó, a tót és a többi bevándorló.
Az első világháború után bekövetkezett a trianoni tragédia, amely ma is sok bajt okoz a hazánknak. Tudomásul veszem a kisebbségi sorsban rejlő problémákat, és a Kárpátalján élő magyar testvéreink mindegyikét nemzeti hősnek tekintem, hisz a magyarság kultúráját, eredetét, a magyarság szeretetét az anyanyelvükön, a munkájukon és tehetségükön keresztül élik meg.
Az úgynevezett anyaországi értelmiségnek, különösen az úgynevezett fővárosi értelmiségnek fogalma sincs az ottani történésekről. Ezért figyelmesen kell hallgatnunk az ottani testvéreink megnyilatkozásait. Minden magyar kormány – függetlenül a színétől és az összetételétől – egységes magyar nemzetet köteles képviselni. Gondolkozzon mindig az egységes magyar nemzetben, amely hallatlanul nehéz feladat, mert 1945 óta különböző problémák miatt, olyan történelmi paradigma-változás történt, melynek eredményeképpen már a történelem- és irodalom tanárok sem érzékelik megfelelően ezeket a súlyos problémákat.
Nekem csodálatos gyermek- és ifjúkorom volt, s most látom, ez a pozitív múlt milyen hihetetlen erőt és szellemi gazdagságot jelent. Édesapám nekem nyolcéves koromban, 1952-ben azt mondta: – Drága fiam, én már nem fogom megélni, de ha te meg akarsz élni bármilyen rendszer- vagy helyzet-váltást Magyarországon, ne igyál, ne szedj gyógyszert, ne drogozz, vigyázz magadra, mert változás csak 1995-ben lesz, amikor letelik a jaltai 50 esztendő. Ezt 1952 óta tudom, s úgy éltem, hogy mindig erre készültem.
Azt nem tudhattam, hogy majd lesz Amerikának egy zseniális elnöke, akinek ugyanúgy szobrokat kellene állítani az országban, mint magyar nemzetünk nagyjainak, és nemcsak Budapesten, hanem más városokban is, aki a maga zsenialitásával maga mögé állította a magyar zsidó
testvéreinket, Szilárd Leót, Teller Edét, Neumann Jancsit, a számítógép atyját, s az összes magyar Nobel-díjast. Ronald Reagan azt mondta: egyetlen fax-géppel, puskalövés nélkül térdre fogja kényszeríteni Szovjetuniót. Természetesen ehhez kellett Gorbacsov is, aki „kivezényelte” az orosz hadsereget Németországból, Magyarországról, s ennek a hadseregnek a tagjai nem lázadtak fel, pedig a hazájukban a korábbinál sokkal rosszabb körülmények közé kerültek.
Drága édesapám azzal bocsátott engem útra, hogy mindig használjam a saját szemem, saját fülem és lábam. Ott voltam 1989-ban, amikor kikiáltották a Kossuth Lajos téren a Köztársaságot, ott voltam a Kossuth téren az öszödi beszéd után egy órával, majd másnap a televízió előtt. Azóta is így élek: figyelő, látó és gondolkodó ember vagyok, és ezt javasolom másoknak is.
_____________

Gonda László, a budapesti Kossuth tér egyik vezéregyénisége: – Olyan emberekkel utazom, akikkel öröm együtt lenni. „Magunkfajták”, akik azonos hullámhosszon „énekelnek”, akik ugyanazt gondolják lényeges dolgokról, amely egy nemzetnek fontos. Megható és mély benyomást hagyott bennem: olyan emberekkel találkoztunk, akik olyan ügyekért küzdenek, olyan ügyeket próbálnak megoldani, mely reménytelennek tűnt még néhány esztendeje. 1996 óta kínlódtak például a vereckei emlékmű felállításával, mely ma alaposan megalapozva, a szikláig leásva és betonozva, mindenféle áskálódás ellenére, szívós munka eredményeképp ma áll. Majd miután lerombolták, újra felállították.

Ez a legfontosabb tanulság: ezek az emberek előbb-utóbb győztesen kerülnek ki a küzdelemből, mert még az ellenség is elismeri kitartásukat.
Nekem, akinek édesanyja Temesváron született, édesapám pedig Pozsonyban, illetve a Felvidék déli részének visszakerülése után Kassán töltötte a gimnáziumi éveit, nagyon jól ismerem azokat a problémákat, mely a határon túli elszakított területeken jelent. Nagyon nehéz, az érezhető. A legnagyobb gondot mégis abban látom, hogy az anyaország gyakorlatilag nem folytat nemzeti politikát. Egy reform-diktatúra hiénái csoport-érdekeket képviselnek, s erőteljes megfelelni vágyás van bennük. Ennek megfelelően a határon túli magyarok jelentős része nem számíthat az anyaországra, ezért saját maguk keresik a megoldást. Fölfedezik, mekkora érték a közösség: összekapaszkodnak és – ebben a negatív hírekkel teli világban – rendkívül nagy optimizmussal olyan értékeket építenek fel, melyre a fiataloknak fel kell figyelniük.
Úgy tapasztaltam: a II. Rákóczi Ferenc Főiskolán Beregszászon a fiatal lányok nagyon okosan, értelmesen szóltak a problémákhoz, amit mi Magyarországról nem igazán érthetünk. Nagyon nehéz a 150-160 ezres magyar megmaradt közösségnek – direkt nem nevezem őket kisebbségnek –, megállnia a helyét, de ez összeforrasztja őket.
Olyan nagy dolgokat tudtak létrehozni, mint a szolyvai emlékmű. Ahol több tízezer áldozatot hagytak szép lassan elpusztulni, illetve elvitték őket Malenkij robotra Szibériába, és soha nem tértek haza. Egy csodálatos emlékező fal áll Szolyván, nem szívesen nevezem siratófalnak, mert az már foglalt. Ez az Emlékpark el kell gondolkoztassa a fiatalokat is, csak akkor lehetnek erősek, ha egy közösséghez tartoznak. Ha nekik lenne egy erős anyaországuk, mely a Szent Korona értékrendet újra zászlajára tűzné, s az alapja lenne az igazságosság, a tisztesség, és a becsület, akkor Magyarországnak sokkal nagyobb respektusa lehetne. Ők pedig büszkébbek lehetnének az Anyaországra, s ezáltal könnyebb lenne a helyzetünk. S ami a legfontosabb, újra szülessen minden magyar családban három-öt gyermek. Tudom, ez a legnehezebb, de annak a nemzetnek, amely szaporodik, prosperál, van jövője, amelyik nemzet sorvad, annak nincs jövője.
___________________

Gőbl György, Civilek a Nemzetért Mozgalom Soproni Közösségének vezetője: – Második alkalommal utaztam Kárpátaljára, egy évvel korábban szintén itt jártam a Nemzeti Jogvédő Alapítvány által szervezett úton. Felemelő érzés volt ismételten őseink nyomában lépkedni a Vereckei-hágón, Kárpát-haza keleti végein. Jó volt látni, hogy tavaly óta elkészült, és áll a Vereckei emlékmű, illetve aTurul kiterjesztett szárnyaival számomra gyönyörű látvány Munkács váránál!
Elkeserítőnek látom a kárpátaljai őslakos magyarok helyzetét, megtapasztalva mennyire magára hagyja a mai politikai „gengszter banda” a csonka hazán kívül rekedt nemzetrészt. Ezen kell először változtatni, csonka hazánkban.
Sopronban a mai napig tüntetünk az őszödi Gyurcsány beszéd óta. Kevesen vagyunk: 8-16 fő között ingadozunk, heti egy alkalommal állunk ki Sopron főterére. De volt egy fogadalmunk, s mi ehhez tartjuk magunkat: addig tüntetünk Sopron főterén, míg Gyurcsány meg nem bukik. De már nem Gyurcsányról szól a kiállásunk, hanem az elmaradt rendszerváltásról, a nemzeti érdekek következetes, tettekben megnyilvánuló felvállalásáról, amit a mai parlamenti pártok nem képviselnek.
_____________________

Csokay János vállalkozó, emberjogi harcos (Kanada/Toronto): – Szolyvához hasonlóan, ahol a több tízezer áldozat emlékére Emlékparkot állítottak az ott élő magyarok, mi Szöőr Anna kezdeményezésére – mely szerint mindenütt a világban állítsunk emléktáblákat a kommunista diktatúra áldozatainak –, Kanadában, Torontó közepén, ahol négymillió ember él, található a Budapest park, s ahol már felállítottak egy 56-os forradalomra és szabadságharcra emlékező emlékművet, ott állítanánk fel a New York-i Szabadság szoborhoz hasonlóan a kommunista áldozatok emléktábláját vagy emlékművét. Szerintem ennek az ötletnek nem lehet akadálya. Sőt, nem csak Kanadában, hanem Magyarország falvaiban, városaiban is össze kellene gyűjteni a kommunista diktatúra áldozatainak névsorát, akikről szobrok vagy emléktáblák formájában emlékezhetnének meg a helyi lakosok.

Kanadából érkeztem, hogy részt vehessek a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat által szervezett kárpátaljai úton. 1982 óta élek Kanadában. Többszörös válogatott magyar birkózó voltam, nemzetközi versenyeket nyertem, jelenleg pedig építési vállalkozóként dolgozom. A magyar nemzeti oldalhoz tartozom, rendszeresen járok haza Magyarországra és „harcolok” az emberi jogokért, a magyar nép jogaiért.

Frigyesy Ágnes