Hol az igazság? (Visszajelzés)

Hol az igazság? (Visszajelzés) Farcádi Botond főszerkesztő úr a Háromszék 2017. 04. 01-jei számában megjelent Rodica Pârvan igaza című vezércikkének egyetlen megállapítását sem kívánom vitatni. Azt sem, hogy az általunk vallott (kisebbségi) elvek és jogok alapján az idei Pro Urbe díj az etnikai arányok szerint a románokat illeti meg, ahogy azt Rodica Pârvan mondja. Apróság, de ebben a vonatkozásban megemlíteném, hogy valószínűleg azon kevés magyar közé tartozom, aki Vasilescu Octaviean volt vezető beosztásban levő román mérnök napokban bekövetkezett halálakor részvétemet fejeztem ki a családnak, mert igazából lehet, hogy a néha elhangzott közhiedelemmel ellentétben én nem vagyok románellenes. Román létére Vasilescu Octaviean mérnök barátom volt, és sok más román barátom is van. De mindezekkel együtt, ha elfogadom, hogy nem lehet vitatkozni arról, amit Rodica Pârvan és vele együtt Farcádi Botond is mond, hogy az idei Pro Urbe díjat románnak kell adni, ha igazságosak vagyunk, és be akarjuk tartatni saját elveinket, akkor azt is meg kell mondanom, hogy a Farcádi Botond cikke kiegészítésre szorul. Ha mi helybeli többségi nemzetként elismerjük, hogy az idei Pro Urbe díj itteni kisebbségben élő román nemzetiségű személyt illet meg, akkor egyúttal azt is el kell mondanunk, hogy bizony velünk a románok több mint fél évszázadon keresztül a mai napig nem bántak így, és nem adták meg – még most sem adják meg – azokat a jogokat, amelyek minket megillettek és megilletnek. Hadd említsek meg itt egy párat: megdöbbenve olvastam egy Hargita megyei színmagyar község vezetőségének a szintén magyar ügyfelem számára küldött levelét, amelyikben arról rendelkeznek, hogy a magyar nyelven kiállított iratot fordítsa le románra. Itt megjegyzem, hogy a 45-ös nemzetiségi statútum, amely még mindig törvény, előírja, hogy azon települések helyhatósági szervei, amelyekben az ott élő, kisebbséghez tartozó lakosság részaránya meghaladja a 20 százalékot, kötelesek elfogadni a kisebbségiek anyanyelvén kiállított iratot, esetünkben a magyar nyelvűt, és kötelesek ugyanazon a nyelven válaszolni is. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy saját ügyfelem az általam ezelőtt pár évvel kérésére magyar nyelven írt iratról most azt mondja, hogy nem érvényes, mert a Kovászna megyei magyar községi hatóságok sem fogadják el. Mondhatnám tovább Kolozsvár esetét, amely 1000 éven keresztül Erdély nemhivatalos magyar fővárosa volt, most még azt sem engedik, hogy magyarul kiírják a nevét. Egy egész napon keresztül sorolhatnám a hasonló helyzeteket. Nem teszem, mert azt hiszem, hogy mindenki tudja, miről beszélek. Igen, az a helyes, ha annyi román Pro Urbe díjas lesz, ahány az itteni román kisebbséget megilleti. De ha mi ezért szót emelünk, akkor elvárjuk, hogy Rodica Pârvan asszonyság és az övéi is emeljenek szót például azért, hogy Kolozsvár nevét mi is írhassuk ki anyanyelvünkön, mert ez a jog megillet minket. (Zárójelben jogászként megjegyzem, hogy Kolozsvár magyar lakosainak a részaránya az előbb említett 45-ös nemzetiségi statútum ideje alatt jóval meghaladta a 20 százalékot, tehát szerintem az a jog, hogy Kolozsvár nevét magyarul is kiírják akkor megszületett. A szerzett jogok elvének alapján, amelyet a világon mindenhol elismernek, utólag nem vehető el az előbb említett, anyanyelv-használathoz való jog, amelybe beletartozik szerintem a város neve is.) Rozsnyai Sándor ügyvéd