A Fővárosi Bíróság Dr.Képíró Sándor-t … FELMENTI
19.B. 155/2011.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN
A Fővárosi Bíróság Budapesten, 2011. május 05., 06., 10., 19., 24., 26., 27., június 08., 16., 20., 24., 29., 30. napján megtartott tárgyaláson július18. napján kihirdetett és ugyanezen, valamint 19. napján n y i l v á n o s a n megindokolt
í t é l e t e t :
Dr. K é p í r ó Sándor volt csendőr százados vádlottat
(aki ………………………………………………….magyar és argentin állampolgár)
az ellene az Nbr. 11.§ 5. pont 3. fordulatában írt magatartással
megvalósított és a Btk. 165.§-a szerinti háborús bűntett
miatt emelt vád alól f e l m e n t i .
Az eljárás során felmerült 4.397.980 (Négymillió-háromszázkilencvenhétezer-kilencszáznyolcvan) Ft bűnügyi költséget az állam viseli.
I n d o k o l á s :
A vád
A Budapesti Nyomozó Ügyészség a 2011. február 03. napján kelt, Nyom. 347/2007. számú vádiratában dr. Képíró Sándor volt csendőr századost az Nbr. 11.§ 5. pontjának 3. fordulatában írt magatartással megvalósított és a Btk. 165.§-a szerinti háborús bűntett elkövetésével vádolta az alábbi tényállás alapján:
„Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados vádlott 1942 januárjában a Magyar Királyi Csendőrség V. szegedi csendőrkerületének makói tanszázadánál teljesített szolgálatot főhadnagyi rendfokozattal.
Ebben az időben a Magyarországhoz visszacsatolt Bácskában megszaporodott partizántámadások miatt dr. Fernbach Péter újvidéki főispán előterjesztése alapján a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes az 1942. január 15-én kelt 4089/Eln.I.1942. számú rendeletével a Magyar Királyi Honvédség és Csendőrség egységeinek bevonásával elrendelte Újvidék város teljes átvizsgálását is, melynek végrehajtását az V. hadtest parancsnokságára bízta.
A tisztogatással kapcsolatosan az V. hadtest parancsnoka, Feketehalmy-Czeidner Ferenc altábornagy 1942. január 18-án kiadta az 1300/Eln.I.-1942. számú rendeletét, amely iránymutatást adott a városokban, nagyobb községekben végrehajtandó tisztogatási feladatokra. E rendelet alapján Grassy József vezérőrnagy (akkor ezredes) 1942. január 20-án kiadta a 136/k6.-1942. számú írásbeli karhatalmi parancsát, mely már részletekbe menően szabályozta az Újvidéken végrehajtandó razzia során betartandó előírásokat.
Ez alapján a razziában résztvevő rendőrökből, csendőrökből, és honvédekből kutató járőröket hoztak létre úgy, hogy egy járőr 2 csendőrből, vagy 2 rendőrből, és a munkájukat biztosító 2-3 honvédből állt. Feladatuk a házkutatás, motozás, és az igazoltatás volt. A karhatalmi parancs szerint az őrizetbe vételt a járőrvezető foganatosította, az elfogott személyt a fogolyátvevő járőrnek adták át.
A kutató járőrök mellett gyűjtő és kísérő járőröket is létrehoztak. A gyűjtő járőrök egy kijelölt gyűjtőponthoz kísérték az őrizetbe vett személyeket, a kísérő járőrök feladata pedig az volt, hogy az őrizeteseket a Leventeotthonban felállított igazoló bizottsághoz kísérjék.
A feladat végrehajtására összesen 240 kutató járőrt állítottak fel.
A kutató, gyűjtő és kísérő járőröket csoportokba osztották be, melyekbe 10-12 járőr tartozott. Ezeknek a csoportoknak a vezetését látták el csendőr, illetve rendőrtisztek, attól függően, hogy a járőrök csendőrökből, vagy rendőrökből álltak. A csoport parancsnokok feladata a járőrök irányítása és az ellenőrzés volt.
Ilyen csoportparancsnok volt dr. Képíró Sándor csendőr százados vádlott is, aki 1942. január 20-án érkezett Újvidékre. Ezen az estén Gaál Lajos csendőr alezredes a városba érkezett csendőrtiszteknek, köztük a vádlottnak is eligazítást tartott a Báni palotában. Ennek során nyomatékosan felsőbb parancsra hivatkozva hangsúlyozta, hogy Újvidéken nem szabályszerű razziát, hanem kifejezetten tisztogatást kell végrehajtani, melynek keretében a jogtalan fegyverhasználat is megengedett. Az elhangzottakat dr. Képíró Sándor csendőr főhadnagy és dr. Kun Imre csendőr százados aggályosnak találták, ezért Gaál csendőr alezredestől írásban kérték az ilyen tartalmú parancsot, melyet Gaál csendőr alezredes azzal tagadott meg, hogy ilyen parancsot nem szokás írásban kiadni.
Ilyen előzmények után kezdődött meg 1942. január 21-én 06.00 órakor az újvidéki tisztogatás. A razzia másnapján, 1942. január 22-én este tartott eligazításon Grassy József ezredes közölte a parancsnoki állománnyal, hogy felettesei elégedetlenek a razzia addigi eredményével, ezért arra utasította a végrehajtói állományt, ha másnap polgári egyének járkálnak át a felállított kordonokon, akkor végig kell golyószóróval lőni az utcát, és az ablakokból leselkedő személyeket is le kell lőni. Kijelentette, a razzia célja, hogy „a szemét és a piszok ússzon el”.
I/1.
A dr. Képíró Sándor csendőr főhadnagy által irányított járőrök 1942. január 23-án a Gömbös Gyula útról indultak el feladatuk végrehajtására. A kutatást a II. Rákóczi Ferenc utcán át az Országzászló tér felé folytatták. Ennek során ismeretlen alárendeltjei a Gömbös Gyula és a Sarajevska utcák kereszteződésében a Steinberger házaspárt, a II. Rákóczi Ferenc utca 40. szám alatti lakásában az ágyban fekvő Weisz Irént, a 102. szám alatti házában Scheer Ferencet lőtték le indokolatlanul.
I/2.
Ezen a napon a délelőtti órákban dr. Képíró Sándor csendőr főhadnagy utasítására egyik kutató járőr őrizetbe vette Máriássy Mihályt és Máriássy Sámuelt, akikről a környékbeli lakosok azt állították, hogy a magyar csapatok 1941 áprilisában történő bevonulásakor a honvédekre fegyverrel támadtak. Őrizetbe vételüket követően érkezett a helyszínre sógoruk, Kárpáty János rendőr tiszthelyettes, aki személyes jótállásra hivatkozva próbálta elérni dr. Képíró Sándornál, hogy rokonait engedje szabadon.
Ennek dr. Képíró Sándor nem tett eleget, így a Máriássy testvéreket a Leventeotthonban felállított igazoló bizottsághoz kísérték.
A Máriássy testvéreket később több száz emberrel együtt ezen a napon kivégezték.
I/3.
A vádlott 11.00 óra körüli időben Nagy János főhadnaggyal a II. Rákóczi Ferenc utcában ellenőrizte a beosztottak tevékenységét, amikor találkoztak egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Ekkor érkezett oda a hadtestparancsnokság tehergépkocsija is, melyről forró teát osztottak razziában résztvevőknek.
A vádlott megkérdezte a járművezetőtől, elvállalja-e, hogy az ott várakozó, összegyűjtött foglyokat elviszi a kivégzőhelyként megjelölt strandra. Miután erre a gépkocsivezető ráállt, a foglyokat felparancsolták a platóra. Kísérésükre Nagy János főhadnagy vállalkozott, aki a gépkocsit a szintén kivégzőhelyként kijelölt sportpályához irányította. Itt az éppen pihenőjüket töltő kivégzőszakasz parancsnokát Nagy János főhadnagy arra utasította, hogy a gépkocsin lévő embereket végezzék ki. A foglyokat ezután leparancsolták a platóról, a kivégzőhelyre kísérték, majd Nagy János főhadnagy jelenlétében kb. két percig tartó sortűzzel megölték őket.
A fent leírt magatartásával dr. Képíró Sándor vádlott közreműködött emberek törvénytelen kivégzésében.
-o-o-o-o-o-
A tárgyaláson jelenlévő ügyész a bizonyítás eredményére figyelemmel a perbeszédében a Máriás testvérekre vonatkozó vádirati tényállást annyiban pontosította, hogy őket 09.30 órakor igazoltatták a Gömbös Gyula u. 86. szám alatti, pékműhelynek, és üzlethelyiségnek is használt lakásban, és állították be őket a II. Rákóczi Ferenc úton várakozó csoportba, akiket 11.00 óra körüli időben az odaérkező teherautó platóján a vádlott utasítására Nagy János volt főhadnagy a NAK Sportpályára vitt, ahol Nagy János parancsára az ott pihenőidőben lévő Mühlhauser Imre hadapród őrmester a parancsnoksága alatt lévő „félszakasznyi” alárendeltjével együtt, 11.30 óra körüli időben fegyverhasználattal megöltek.
Az ügyész egyebekben az írásban benyújtott vádirati tényállást és jogi minősítést változatlanul fenntartva, a büntetés kiszabási körülményekre figyelemmel indítványozta, hogy a bíróság dr. Képíró Sándor volt csendőr százados vádlottat ítélje végrehajtandó fegyházbüntetésre, és közügyektől eltiltásra, illetve kötelezze a vádlottat az eljárás során felmerült bűnügyi költségnek az állam javára történő megfizetésre.
A védő a tényálláson és jogdogmatikai kérdések felvetésén keresztül támadta a vádat és a jogi minősítést, mely alapján elsődlegesen az eljárás megszüntetésére tett indítványt, kifejtett álláspontja szerint a vád tárgyát képező ügy már korábban, a Magyar Királyi Honvédvezérkarfőnök Bírósága által jogerősen el lett bírálva, így az ügy ítélt dolog, a jelenlegi eljárás a többszörös eljárás tilalmába ütközik, másodlagosan pedig azt indítványozta, hogy a bíróság dr. Képíró Sándor volt csendőr századost az ellene emelt vád alól mentse fel, mivel kifejtett álláspontja szerint dr. Képíró Sándor nem követett el bűncselekményt.
-o-o-o-o-o-
A bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján a következőket állapította meg:
Személyi körülmények
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados vádlott a Szegedi Ferencz József Tudományegyetem Jogi Karán 1937-ben szerzett államtudományi doktori diplomát. 1939. február 01. napján lépett be a Magyar Királyi Csendőrség állományába, a Ludovikán elvégzett tanfolyam után, 1940. július 09-én hadnagy rendfokozattal avatták hivatásos csendőrtisztté. Szolnokon, Orosházán, majd a Szegedi Csendőrkerület Makói Tanszázadánál teljesített szolgálatot, oktatótiszt beosztásban. Főhadnagy rendfokozatba 1942. május 01-jén, százados rendfokozatba 1943. augusztus 01-jén lépett elő. 1942. január 20-23 közötti időben – tanszázadával – Újvidékre vezényelték, ahol részt vett az ott elrendelt és végrehajtott karhatalmi akcióban. Ezért a Magyar Királyi Honvédvezérkar-főnökség Bírósága, mint ítélőbíróság 1944. január 24-én kelt, és 1944. február 18-án jogerőre emelkedett, H. 448/43/118. számú ítéletével hűtlenség bűntette miatt 10 évi fegyházbüntetésre, 10 évi hivatalvesztésre, és politikai jogai gyakorlásának felfüggesztésére, valamint lefokozásra ítélte. Az ítélet alapján 1942. január 15. napjától 1942. március 22. napjáig volt fogvatartásban. Az ítélet megsemmisítése folytán 1944. május 25-én visszahelyezték az 1944. február 18-án viselt rendfokozatába, és 1944. június 15.-i hatállyal vezényelték a Miskolci VII. csendőrkerület miskolci tanszázadához. A háború folyamán 1944-ben Ausztriába, majd 1948. augusztus 01. napjától Argentínába került, ahol kb. 2-3 évvel később megkapta az argentin állampolgárságot.
………………………… két gyermeke született, akik argentin állampolgárok. Magyarországra 1996 májusában tért vissza, havi nettó nyugdíja……………..Ft. Rendelkezik ………………………………….. Büntetlen előéletű.
-o-o-o-o-o-
Tényállás
I./
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados 1942. január hónapban a Magyar Királyi Csendőrség V. Szegedi csendőrkerületének makói tanszázadánál teljesített szolgálatot oktatótiszt beosztásban, főhadnagy rendfokozatban.
1941 április hónaptól a Magyarországhoz visszacsatolt Délvidéken (Bácskában) időközben megszaporodott kommunista és partizán szervezkedések, támadások visszaszorítására a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc és a honvédelmi miniszter, Bartha Károly, a Magyar Királyi Honvédség Vezérkar Főnökének, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek a bevonásával úgy döntött, hogy Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy parancsnoksága alatt lévő szegedi V. hadtest és annak alárendelt alakulatainak bevonásával karhatalmi feladat keretében általános tisztogatást, ezáltal razziát rendelnek el, illetve hajtanak végre. Az első tisztogatási műveletre 1942. január 05-től került sor, miután fegyveres összetűzés alakult ki egy tanyán a magyar csendőrök, határőrök és partizánok között. Ez a művelet Zsablya, Csurog, Óbecse, Sajkás, és több más kisebb településeket érintett, melynek közvetlen irányítója Deák László ezredes volt. Ezen tisztogatás során kb. 2.430 ártatlan civil személyt megöltek, a holttesteket a Tiszába dobták.
A Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes az 1942. január 15-én kelt, 4089/1942. számú rendeletével a tisztogatási razziát Újvidék városra is kiterjesztette.
A rendeletben a vezérkar főnöke a „tisztogatást és megtorlást rendelek el” szavakat használta.
A fenti rendeletre figyelemmel Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy az V. hadtest parancsnoka 1942. január 18-án adta ki 1300/1942. számú rendeletét, majd Grassy József vezérőrnagy (akkor ezredes), mint Újvidék katonai parancsnoka 1942. január 21-én bocsátotta ki a 136/K/6-1942. számú írásbeli karhatalmi parancsot, mely már részletekbe menően szabályozta az Újvidéken végrehajtandó razzia során betartandó előírásokat, mint pl. azt, hogy a razzia január 21-től 23-ig tart, annak tartalma alatt kijárási tilalmat rendeltek el, a házak kapuit zárva kellett tartani, az ablakokat el kellett sötétíteni. A razziáról a lakosságot nyilvános helyeken kifüggesztett plakátok útján tájékoztatták. A razzia célja a házak, lakások átkutatása, személyek igazoltatása, motozása, a partizán, és kommunista gyanús személyek kiszűrése, elfogása, őrizetbevétele, illetve a jogtalanul birtokolt fegyverek, egyéb katonai anyagok begyűjtése volt.
A razzia végrehajtására 1942. január 19-én és 20-án erős karhatalmi egységeket vontak össze, melynek létszáma 5.000-5.500 fő volt.
A karhatalmi feladat végrehajtásában a következő alakulatok vettek részt:
1./ Újvidéki 16. Magyar Királyi Határvadász Zászlóalj,
2./ Magyar Királyi 20. Gyalogezred Kiskunhalasi I. és II. Zászlóalj,
3./ Magyar Királyi V. Utászezred Szegedi V. Zászlóalj,
4./ Újvidéki Magyar Királyi Honvéd Kerékpáros Zászlóalj,
5./ Újvidéki Királyi Folyami Flotta,
6./ Magyar Királyi Sánctábor,
7./ Újvidéki Rendőrség,
8./ Magyar Királyi Csendőrség makói, szekszárdi és újvidéki iskola állománya.
II./
A Makói Csendőrtanszázad 1942. január 19-én este kapott utasítást arra, hogy január 20-án Újvidékre kell utazniuk szolgálati feladatra. A kapott utasítás alapján elsőként indult útnak a csendőrtanszázad parancsnoka, Jakabos István csendőr százados és Dr. nemes Kacskovics Balázs csendőr százados (akkor főhadnagy), akik január 20-án délben érkeztek meg a városban és ott azonnal jelentkeztek a katonai parancsnoknál, Grassy József ezredesnél. A nap folyamán az esti órákban érkezett meg Dr. Képíró Sándor és Budur Károly csendőr százados (akkor főhadnagy) a század állományával.
Ezen a napon a városba rendelt alakulatok tisztjei részére (honvéd, rendőr és csendőr) 20,30 órakor a Báni palotában eligazítást tartottak, melyen jelen volt Gaál Lajos csendőr alezredes, az újvidéki csendőr iskola parancsnoka, a makói tanszázad – a már említett – tisztjei, Csáky József, Kun Imre csendőr százados (akkor főhadnagyok), az újvidéki csendőr iskolától Gerencséry Mihály csendőr főhadnagy, a szekszárdi csendőriskolától dr. Zöldi Márton, Stepán László csendőr századosok (akkor főhadnagyok), valamint Bátori Géza, Fóthy Ferenc és Horkay József csendőr alezredesek, és mások, akiknek személye már utólag nem állapítható meg.
Az eligazítást Gaál csendőr alezredes tartotta, aki közölte, hogy a razzia 21-én, 22-én és 23-án kerül végrehajtásra, a fegyverhasználatra vonatkozóan pedig azt a parancsot adta ki, hogy „ a legkisebb ellenállás esetén is fegyvert kell használni”. Ez ellen az eligazításon jelenlévő tisztek közül egyedül dr. Képíró Sándor volt csendőr százados tiltakozott azzal, hogy „ezt a parancsot így, a szolgálati szabályzat szerint nem lehet végrehajtani”. Kérésére Gaál Lajos csendőr alezredes közölte, hogy azt „nem adja írásban, mert ő sem kapott erre írásbeli parancsot”. A szabályzatellenes szóbeli parancs kiadását – írásbeli parancs hiányában – Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados úgy értékelte, hogy nem kötelező érvényű és a karhatalmi feladat végrehajtásában a fegyverhasználat tekintetében nem Gaál Lajos csendőr alezredes által szóban kiadott parancs, hanem a szolgálati szabályzatban előírt utasításnak megfelelően fog eljárni.
Egy-egy tisztnek egy kutatócsoportot kellett vezetnie, irányítani, ellenőrizni. Ilyen kutatócsoportnak volt a parancsnoka dr. Képíró Sándor, Budur Károly, dr. Kacskovics Balázs, Csáky József, Kun Imre, Gerencséry Mihály, dr. Zöldi Márton, és még néhány csendőrtiszt, akiknek a személyét utólag megállapítani nem lehetett. Egy-egy kutatócsoportba 50-60 alárendelt volt beosztva. A kutatócsoportot 10-12 járőrre osztották. Összesen 240 kutatójárőrt állítottak fel. A kutatójárőr tevékenységéért a járőrvezető, vagyis a csendőr tiszthelyettes volt a felelős.
A kutatócsoport-parancsnok kötelessége volt az alárendeltségébe tartozó kutatójárőrök felügyeletének, irányításának, és az ellenőrzésének az ellátása.
Egy-egy járőr vegyes volt, amely 4-5 főből állt, a járőrparancsnokból – aki rendszerint csendőr őrmester, törzsőrmester, vagy főtörzsőrmester rendfokozatú – és a járőrtársból, valamint 2 katonából és rendszerint egy helyismerettel rendelkező rendőrből. Feladatuk volt a házkutatás, az igazoltatás, a motozás és az őrizetbe vétel. A kutatójárőrök összlétszáma 960-1.200 fő lehetett.
A kutatójárőrök mellett gyűjtő és kísérő járőröket is létrehoztak. A gyűjtő járőrök egy kijelölt gyűjtőponthoz kísérték az őrizetbe vett személyeket, míg a kísérő járőrök feladata az volt, hogy az őrizetbe vett személyeket a Levente Otthonban felállított igazoló bizottsághoz kísérjék. A gyűjtő-, és kísérőjárőrök létszáma és állomány szerinti megoszlása (csendőr, katona, rendőr) utólag nem állapítható meg.
A razziát irányító parancsnokság helyéül a leventeotthon volt kijelölve. A razzia részletes tervének kidolgozását az Újvidéki Csendőriskola parancsnokára, Gaál Lajos alezredesre (akkor őrnagy) és Tallián József rendőr főfelügyelőre bízták.
A leventeotthonban működött egy 10 főből álló úgynevezett igazolóbizottság, amelynek tagjai Újvidék lakóit jól ismerő polgárok, így pl. kereskedők, újságírók, közjegyző, pénzintézeti vezető, egyházi személyek voltak. A bizottság tagjainak az volt a feladata, hogy a razzia három napja alatt oda előállított és magukat kellően igazolni tudó személyeket igazolás után elengedjék, míg a gyanús személyeket, vagy azokat, akik bűncselekményt követtek el, a csendőr-nyomozóknak, vagy az illetékes bíróságnak kellett átadni.
A leventeotthonban működő igazolóbizottság a razzia három napja alatt kb. 20 ezer személyt igazolt.
Ilyen előzmények után a tiszteknek és a razziában résztvevő alárendelteknek 1942. január 21-én reggel 05.00 órakor kellett megjelenniük az újvidéki csendőriskola udvarán. A razzia végrehajtására vonatkozó utasítást a tisztek és járőrparancsnokok szóban és írásban is megkapták. A razzia reggel 06.00-07.00 óra között kezdődött és 18.00 óráig tartott.
A karhatalmi feladat végrehajtására kiadott katonai parancsok, helyi utasításnak és a razzia első két napjának gyakorlati végrehajtása lényegében megfelelt az akkor hatályos törvényi rendelkezéseknek, utasításoknak. (Ámbár a leventeotthonból Gaál csendőr alezredes parancsára az éjszakai órákban a razzia első napján 15, míg a másodikon 5 személyt kísértek a Duna-parton lévő strand területére, ahol őket kivégezték, mert az igazolóbizottság nem igazolta őket.)
Feketehalmy-Czeydner altábornagy és Grassy József ezredes a razzia eddigi két nap végrehajtását kifogásolva szorosabb, szigorúbb eljárást követelt a január 22.-i esti eligazításon.
Ennek megfelelően Grassy ezredes parancsára a járőröket ellátták a „gyanúsak” névjegyzékével. A névjegyzéket a rendőrség, a csendőrség nyomozóalosztálya, és a kémelhárító kirendeltség állította össze. A listára besúgók, spiclik, valamint rosszindulatú feljelentők információi alapján is fel lehetett kerülni.
Január 23-án reggel 07.00 és 09.00 óra közötti időben a razzia az előző két nap gyakorlatának megfelelően indult, illetve került végrehajtásra. Ekkor a névjegyzéken szereplő és előállítandó személyeket még a leventeotthonba kísérték.
(Néhány esetben előfordult, hogy a kutató-járőrvezető nem állította elő a névjegyzéken szereplő családot, illetve családtagot, ha pl. a családból valaki beszélt magyar nyelven, vagy ha igazolták, hogy valamelyik családtag az Osztrák-Magyar Monarchia idején teljesített katonai szolgálatot.) A listán szerepeltek olyan személyek nevei is, akiket a korábbi két nap egyikén már bekísértek a Levente Otthonba, ott az igazolóbizottság igazolta őket, így hazamehettek, mint pl. a Máriássy testvérek és Aleksander Erdeljan diakónus, akiket a lista alapján 23-án ismét elfogtak és mindhármójukat kivégezték.
Provokatív célzattal – a harci kedv fokozása érdekében – január 22-én este Zöldi Márton csendőr százados a Báni palota melletti üres telken „műpartizán-csatát” szervezett és másnap, január 23-án Zöldi Márton csendőr százados 4 alárendeltjének a fejét, kezét bekötözte, azt a látszatot keltve, hogy partizán tűzharcban sérültek meg. Ennek az lett az eredménye, hogy a lakosság egy részénél az a rémhír terjedt el, hogy „a vasúti síneknél megöltek 4 magyar tisztet.
Január 23-án egyébként rendkívül hideg, – 27-30 fok volt. A razziában részt vevő legénységi állománynak forró teához rumot adtak, aminek következtében a legénység egy része ittas állapotba került, amit a lakosság egy része az igazoltatás során közvetlenül is észlelt.
Január 23-án az első tömeges kivégzésre 11.00 óra körüli időben került sor. A 16. határvadász zászlóalj laktanyája előtti utcában kb. 60 személyt lőttek agyon. Az esetet Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak dr. Zöldi Márton csendőr százados jelentette, aki ekkor éppen a zászlóalj tiszti étkezdéjében tartózkodott, majd mindketten megjelentek a helyszínen. A lövöldözés okaként azt jelölték meg, hogy az összegyűjtött személyek között volt, aki szökni akart, a csoportból kézigránátot dobtak a magyar katonákra, zűrzavar keletkezett, amire a katonák használták a fegyverüket. Ennek híre elterjedt a katonák körében, akik között voltak olyanok, hogy azzal törtek be egy-egy lakásba: „Á, ti vagytok azok a bombadobálók”.
Ezt követően a kutatójárőrök által összegyűjtött személyeket a „gyűjtőjárőrök” nem a leventeotthonba, hanem egy részüket a strandra, az atlétikai sportpályájára, a szerb temetőbe vitték, ahol megkezdődött a tömeges kivégzés, de ilyen tömeges kivégzésre került sor a Kossuth Lajos utcában, a Laktanya utcában, a Bárdossy László utcában, és a Deák Ferenc téren. A razziát 15.00 óra körüli időben Grassy József ezredes parancsára leállították. Ezt követően a strand területéről kb. 600 személyt kísértek vissza a leventeotthonba, akiket hazaengedtek (volt olyan tiszt, aki bocsánatot kért, volt, aki olyan kijelentést tett, hogy ezt Horthy kormányzó úrnak köszönhetik).
A razziáról visszarendelt tisztekkel Gaál Lajos csendőr alezredes azt közölte, hogy a razzia leállítására azért került sor, mert Dr. Zöldi Márton csendőr százados és Korompai Gusztáv folyamőr főhadnagy törvénytelen módon végeztettek ki embereket.
Az újvidéki razziában legkevesebb 1044 személy (férfi, nő, csecsemő, gyermek, és aggastyán) esett áldozatul, akik túlnyomó része szerb és zsidó nemzetiségű, illetve vallású volt.
III./
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados 1942. január 23-án – akinek január 21-én és 22-én a razziában vállalt szerepe ismeretlen – szolgálati feladatot látott el Újvidéken a Gömbös Gyula utcában és környékén, mint kutató járőrcsoport parancsnok.
Ezen a napon 09.30 órakor megjelent a Gömbös Gyula utca 86. számú, lakásként is használt pékműhely és üzlethelyiségben egy kutatójárőr, melynek a vezetője újvidéki csendőr őrmester volt. A csendőr őrmester név szerint kereste Máriás Mihályt és Máriás Samut. A Máriás testvéreket felszólították, hogy öltözzenek fel és őket a gyűjtőbe kísérték. Ezt követően a délelőtt folyamán – ennél pontosabb időt nem lehet megállapítani – dr. Képíró Sándort megkereste egy számára ismeretlen újvidéki rendőr, tiszthelyettes, aki a Máriás testvérekkel való rokonságára hivatkozva (sógorság) kezességet vállalva értékük kérte a szabadon engedésüket. Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados megkereste az őrizetbevételt foganatosító, számára ugyancsak ismeretlen csendőr őrmester járőrvezetőt, aki a kérdésére azt válaszolta, hogy a testvérek neve fel volt tüntetve a minden járőrnek kiadott listán, mely alapján őket el kellett fogni és adat van arra, hogy bevonuló magyar csapatokra lőttek. A járőrvezető azt is közölte, hogy a testvérek már a többedik razzián akadtak fent, de az éppen ott lévő rendőr rokonuk mindig közbenjárt az elengedésük végett. A fenti jelenet 10-15 percig tartott, mialatt közölte a rendőrrel, hogy ő nem hatósági személy, nem szólhat bele a járőr intézkedésébe, nem dönthet a szabadon engedésben.
A járőrvezető tájékoztatása alapján tudomásul vette a járőrvezető intézkedését és azt, hogy őket a kiadott utasításnak megfelelően továbbviszik a leventeotthonban lévő igazolóbizottsághoz.
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados nem találkozott, nem látta, nem ismerte a Máriás testvéreket, nem tudta, illetőleg utólag, az eljárás megindítása alatt tudta meg, hogy valójában mi lett a testvérek sorsa.
Máriás Mihályné 1942. február 05-én megjelent Dr. Fernbach Péternél, Újvidék főispánjánál, akinél bejelentette férje, Máriás Mihály és annak öccse eltűnésének körülményeit.
(vádirat I/2. pont.)
Ugyanezen a napon ismeretlen katonák és csendőrök, ma már pontosan meg nem állapítható körülmények között, 10.00 óra körüli időben megölték a Gömbös Gyula és a Sarajavska utcák kereszteződésében lévő házuk bejáratánál a Steinberger házaspárt, valamint meg nem állapítható időben és körülmények között ugyancsak megölték a Rákóczi utca 102. alatti házban Scheer Ferencet.
Ezen a napon 13.30-14.00 óra közötti időben két határvadász katona vagy csendőr jelent meg a II. Rákóczi Ferenc u. (Futaki u.) 40. szám alatti lakásban, ahol ekkor gyermekként lakott Havas Péter az édesanyjával, az anyja férjével, nagybátyjával és nagymamájával, Weisz Ilonával, aki egy másik szobában ágyban feküdt lázas betegen. A katonáknál volt egy lista. A nagymama kivételével, a többi családtagjával együtt egy ponyvázott teherautó platójára kellett felszállniuk. Kérdésükre a katona azt válaszolta, hogy igazoltatásra viszik őket. Az egyik katona a gépkocsi vezetőfülkéjében ült, míg a másik rablási célzattal visszament a lakásba, és azért, hogy a cselekményének ne legyen szemtanúja, a lakásban visszahagyott Weisz Ilonát fegyverével agyonlőtte. Időközben a gépkocsival a strandra szállították őket, majd onnan a leventeotthonba, ahonnan hazamehettek. A szomszédtól tudták meg, hogy Weisz Ilonát egy katona megölte, és holttestét később katonák elszállították.
(vádirat I/1. pont.)
Dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak ez utóbbi három gyilkosságról nem volt tudomása.
Ugyanezen a napon 11.30 óra körüli időben Újvidéken a sportpályán történt tömeges kivégzés, ami nem hozható összefüggésbe dr. Képíró Sándor volt csendőr százados személyével.
(vádirat I/3. pont)
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a délután folyamán – pontosan meg nem állapítható időben – megjelent az újvidéki Rex szállóban, ahol egyébként el volt szállásolva, miután tudomására jutott, hogy ott egy katonai járőr jelent meg. A szálloda tulajdonosa, a Tanursich család, akiknek 3 kisgyermekük volt. A család tagjai már fel voltak öltözve, útra készen várakoztak. A honvédjárőr parancsnoka, egy zászlós rendfokozatú katona volt (akit dr. Képíró Sándor volt csendőr százados Cseres Tibor „Hideg napok” című regénye alapján Pozdor zászlósnak nevez, de valójában a honvédségnél ilyen nevű ember nem szolgált). Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados kérdőre vonta a honvéd zászlóst, hogy „Mit jelentsen ez a helyzet?”, mire a zászlós azt válaszolta: „viszem őket a Duna-partra!”, ekkor a zászlóst és a járőr tagjait a szálló elhagyására szólította fel a következő szavakkal: „Takarodj innen!”, mire a zászlós és a járőr eltávozott. Ezt követően megnyugtatta a családot. Az esetet jelentette Gaál csendőr alezredesnek.
IV./
A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága, mint ítélő bíróság 1944. január 24-én (és nem 22-én) kihirdetett és 1944. február 18-án jogerőre emelkedett H. 448/43/118. számú ítéletével
Bátori Géza csendőr alezredes IV. r.
Gaál Lajos csendőr alezredes V. r.
Fóthy Ferenc nyá. csendőr alezredes VI. r.
Horkay József csendőr alezredes VII. r.
Stepán László csendőr százados VIII. r.
dr. Kun Imre csendőr százados IX. r.
dr. Csáky József csendőr százados X. r.
Budur Károly csendőr százados XI. r.
dr. nemes Kacskovics Balázs XII. r.
dr. Képíró Sándor csendőr százados XIII. r.
Gerencséry Mihály csendőr főhadnagy XIV. r.
vádlottakat bűnösnek mondta ki az 1930. évi III. tc. 59.§ (1) bekezdés 1./ és 4./ pontjába ütköző hűtlenség bűntettében, ezért IV., V., VI. és VII. r. vádlottakat 15 évi, VIII. r. vádlottat 14 évi, a IX. r. vádlottat 11évi, a X. r. vádlottat 10 évi fegyházra, a XI. r. vádlottat 12 évi, míg a XII., XIII. és XIV. r. vádlottakat 10-10 évi fegyházra, továbbá 10-10 évi hivatalvesztésre, és politikai jogaik gyakorlásának ilyen tartamú felfüggesztésére, valamint lefokozásra ítélte.
Az ítélet nem rendelkezett Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy I. r., Grassy József vezérőrnagy II. r., Deák László nyá. ezredes III. r. és dr. Zöldi Márton csendőr százados XV. r. vádlottról, mivel az ítélethirdetés előtti napon megszöktek és átálltak a német hadseregbe.
Az ítélet ún. bevezető részében írt általános megállapítás szerint:
„Délvidéken 1942. január 04-től 30-ig terjedő időben – tehát a háború idején – a délvidéki szélsőséges mozgalomban részt vett kommunista gyanús egyének felkutatása és elfogása céljából végrehajtott katonai karhatalmi műveltek során mint e karhatalomba kirendelt alakulatok parancsnokai, nevezetesten:
– Bátori Géza csendőr alezredes, IV. r. vádlott, mint a Zsablyán és környékén, valamint Újvidéken igénybe vett különböző csendőralakulatok területi osztályparancsnoka, és mint a karhatalmi csoportparancsnokok szakelőadója,
– Gaál Lajos csendőr alezredes V. r. vádlott, mint az Újvidéken alkalmazott csendőrökből és honvédekből alakított kutató-gyűjtő- valamint kísérő járőröket és ezen járőrökből felállított járőrcsoportokat irányító csendőrtiszteket ellenőrizni és törvényszerű eljárásokra utasítani hivatott parancsok,
– Fóthy Ferenc nyá. csendőralezredes VI. r. vádlott, mint a Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke, DD alcsoportjától a Délvidéki kommunista mozgalom nyomozásának irányítása céljából oda kirendelt szakközeg,
– Horkay József csendőr alezredes VII. r. vádlott, mint a központi csendőrnyomozó parancsnokságtól Újvidékre, Zsablyára, és ezek környékére kiküldött csendőrnyomozók parancsnoka,
– Stepán László csendőr százados VIII. r. vádlott, mint a Csurogon működő karhatalmi erő parancsnoka,
– dr. Kun Imre csendőr százados IX. r. vádlott,
– dr. Csáky József csendőr százados X. r. vádlott,
– Budur Károly csendőr százados XI. r. vádlott,
– dr. nemes Kacskovics Balázs csendőr százados XII. r. vádlott,
– dr. Képíró Sándor csendőr százados XIII. r. vádlott, és
– Gelencséry Mihály csendőr főhadnagy XIV. r. vádlottak, mint a már említett vegyes csendőr és honvédkutató járőröket csoportonként irányítani és ellenőrizni hivatott parancsnokok alárendeltjeiket a Délvidéken foganatosított karhatalmi műveletek alatt közös egyetértéssel szolgálati kötelességük szándékos megszegésével bűncselekmények elkövetésére és különösen emberölések végrehajtására buzdították és így tudatosan okozóivá váltak annak, hogy a felsőbbség részéről elrendelt szabályszerű karhatalmi tisztogatás tervszerű vérengzéssé, kegyetlenkedéssé és fosztogatássá fajult, melynek során a beosztott honvéd és csendőr egyének tömeges kivégzéseket hajtottak végre és ily módon összesen kb. 3309 polgári egyént, köztük 141 gyermeket, valamint 196 elaggott férfit és nőt gyilkoltak meg, ekként pedig a jogrend biztosítása helyett, a karhatalmi erőket a felsőbbség utasításaival ellentétben törvényes rendelkezésüktől elvonták és ellenkező célokra, vagyis a már említett rendkívül súlyos bűncselekmények elkövetésére használták fel és ugyanakkor eme tevékenységük eredményének ismeretében, az alárendelt fegyveres karhatalmi erők figyelmét a Magyar Királyi honvédség és csendőrség hátrányára megrendítették. Továbbá az az alatt keletkezett jogsérelmek kivizsgálását és a tettesek felelősségre vonása iránti intézkedések megtételét szándékosan elmulasztották. Ezen cselekményeikkel Délvidéken a honvédséggel és a csendőrséggel szemben bizalmatlanságot, ellenszenvet és gyűlöletet ébresztettek, továbbá a hadsereg törvénytiszteletébe és igazságérzetébe vetett hitet megingatták, fennkölt szellemét és tekintélyét aláásták, Délvidék lakosságának nagy részét a Magyar államhoz való őszinte visszatérés és ragaszkodás gondolatától eltántorították, egyben Magyarország ellen felhasználható hathatós propaganda anyagot szolgáltattak és a még ingadozó Délvidékieket is ellenségeinek táborába hajtották, miáltal a Magyar Állam fegyveres erejének hátrányt, ellenségének pedig előnyt okozott.”
(lásd nyomozati iratok 99-101. naplószám.)
A hivatkozott ítélet dr. Képíró Sándor terhére rója a Máriás testvérek elhurcoltatását, akikről a szomszédok azt állították, hogy a Délvidékre bevonuló magyar katonákra lőttek, és a testvérekért kezességet vállaló rokonuk (sógoruk), Kárpáti János újvidéki rendőr tiszthelyettes kérésének ellenére őket nem engedte szabadon. Továbbá egy fegyverhasználatot, amelyet nem vizsgáltatott ki. (nyom iratok. 50-51., 311., 357. naplószám.)
A hivatkozott ítélet egyébként azt állapította meg, hogy a házakban és lakásokban megölt személyeket, így például
– Steinberger Dezső kereskedőt és Steinberger Dezsőnét a Móra Ferenc u. 20. szám alatti lakásában,
– Scheer Ferenc kereskedőt a Rákóczi u. 102. szám alatti házában,
– Iritz Mórné sz. Weisz Ilonát a Rákóczi u. 40. szám alatti lakásában ismeretlen honvéd és csendőr egyének ölték meg.
A felsoroltak kivégzését a csendőr, illetve honvéd egyének lőfegyverrel hajtották végre. Iritz Mórnéhoz a lakás átkutatása során az egyik járőrtárs visszatért és az ágyban lőtte agyon.
V./
A Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnök Bíróságának a H. 448/43/118. számú jogerős ítéletét – semmisségi panasz, vagy semmisségi panasz a jogegység érdekében – használt perorvoslati eljárásban megtámadták, amely alapján a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék 1944. április 26.-i hatállyal az I. 339/1944. számú ítéletével az első fokon hozott bírósági ítéletet megsemmisítette és az ügyet a vezérkarfőnöknek, mint illetékes parancsnoknak áttenni rendelte, aki diszkrecionális jogkörében nem rendelt el perújrafelvételt, azaz új bírósági eljárást.
1944. május 25-én kelt 40.116/eln.fbü. verzérkari főnök rendelete alapján az ítéletben elmarasztalt mind a 11 csendőrtiszt visszahelyezésre került az 1944 február 18. napján – a marasztaló első fokú ítélet jogerőre emelkedése napján – viselt rendfokozatba.
VI./
Dr. Képíró Sándor v. csendőr százados nem szenved elmebetegségben, gyengeelméjűségben, öregkori szellemi leépülésben vagy tudatzavarban, személyi adottságai normál variánsnak megfelel. Jelenlegi állapotában képes a kívülről érkező információk befogadására, megértésére, azok értelmezésére.
-o-o-o-o-o-
A Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke Bíróságának H. 448/43/118. számú ítéletéről
I.
A vádhatóság a fenti hivatkozási számú ítéletet hiteles közokiratnak minősítette, amely ennélfogva a jelen vád tárgyát képező büntetőeljárásban bizonyítékként felhasználható, álláspontja szerint. Ezen jogi álláspontjának megfelelően a vádhatóság a vádirati tényállás bevezető részét, valamint a vádirat I/1-2. pontokban megállapított terhelő tényállást lényegében ezen ítélet megállapításaira alapította.
A védelem már a tárgyalás előkészítő szakaszában írásban benyújtott észrevételében a nyomozati iratok között elfekvő fenti hivatkozási számú ítéletet, mint iratot „mind alaki, mind tartalmi szempontból” súlyosan fogyatékosnak minősítette, mely iratnak nemcsak eredetijét, hanem másolatként való hitelességét, ezáltal az ítéletben foglalt ténymegállapítások pontosságát és hitelességét is vitatta, illetve tagadta.
A vádhatóság által beszerzett és a nyomozati iratok között 93. naplószámtól 333. naplószámig elfekvő, H. 448/43/118. számú ítéletet a bíróság – a védelem észrevételével egyetértve – ugyancsak aggályosnak és ezáltal nem hitelesnek tekintette, mivel az „ítélet” utolsó, záradékot tartalmazó oldala hiányzott, azaz nem volt fellelhető a nyomozati iratok között az az oldal, amely a keltezés helyét, idejét (dátumot), az aláírásokat (eljáró tanácsvezető bíró és jegyzőkönyvvezető nevét), a jogerősítő záradékot (dátumot), és a jogerősítő záradékot aláíró személy nevét tartalmazza.
A fentiekre figyelemmel a bíróság beszerezte a Fővárosi Bíróság 9.Beü. 969/2006. számú aktában faxmásolatban elfekvő ítéletet.
A bíróság a két „ítélet” egybevetése alapján megállapította, hogy azok alakilag és tartalmilag lényegében egyezőek, ugyanakkor a bíróság által beszerzett „ítélet” utolsó, 123. oldalán a névaláírások „s.k.” jelzéssel kerültek feltüntetésre, amit a bíróság ugyancsak aggályosnak talált, mivel az ilyen módon kiadott ítéletkiadmány esetében – mind a korabeli, mind a jelenlegi bírósági ügyviteli szabályzat értelmében – azt „A kiadmány hiteléül” felirattal, aláírással (általában bírósági irodavezető, vagy bírósági tisztviselő) és eredeti bélyegzőlenyomattal kell ellátni, melyek az ítéletről hiányoztak nem beszélve a tanácsvezető bíró (Dr. Babos) nevének az elírásáról és arról, hogy az ítélet első oldalán az utolsó tárgyalási napként 1942. január 24.-e, míg az „ítélet” utolsó oldalán 1942. január 22.-e volt feltüntetve.
A bíróság által szakértőként kirendelt Dr. Zinner Tibor jogtörténész a rendelkezésre álló „ítéletekkel” kapcsolatos aggályait az írásban előterjesztett szakértő véleményében taxatíve sorolta fel, megállapítva, hogy az eredeti ítélet holléte nem állapítható meg, feltételezése szerint az ítélet egy-egy kiadmánya Szerbia és Montenegro Köztársaságban két helyen, Belgrádban, az ottani országos levéltárban, és/vagy a Vajdaságban, a Novi Sadon lévő levéltárban lelhető fel.
A szakértői vélemény szerint: összegzésképp a jelzet ítéletekről az állapítható meg, hogy a 123 oldalas, előbb magyar nyelvről szerb nyelvre, majd abból a változatból ismét magyar nyelvre fordított ‘ítélet” – egybevetve a szakértő által másolatban csatolt korabeli hadbírósági ítéletekkel küllemében, tartalmában azokkal rokonítható, jogi, s a katonai terminológiája elfogadható, a jelzett aggályok ellenére korhűnek tekinthető. (lásd szakértői vélemény 9. oldal 2. bekezdését)
A szakértői vélemény megállapítására figyelemmel a bírósági tárgyaláson sem a vádhatóság, sem a védelem nem kérte a szakértő által jelzett levéltárak bírósági megkeresését a Magyar Királyi Honvédvezérkar Bíróságának H. 448/43/118. számú ítélet hiteles kiadmányának beszerzését, ezért a bíróság a tárgyaláson ismertetéssel, illetve különösen dr. Képíró Sándor volt csendőr századosra vonatkozóan szó szerinti felolvasással a bizonyítás anyagává tette a nyomozati iratok 93-333. oldalak között elfekvő ítéletet, és a hozzá kapcsolódó „Jegyzetek az újvidéki perrel kapcsolatban” címet viselő – feltehetően összefoglalószerűen, vagy jegyzetszerűen írt – korabeli tárgyalási jegyzőkönyvet. (lásd az utóbbinál nyomozati iratok 337. oldaltól-401. oldalakat).
A bírósági tárgyaláson – az „ítélet”-tel kapcsolatban – elhangzott szakértői véleményre figyelemmel megjelent a HVG 2011. június 11./23. számában a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökétől származóan egy cikk. A cikk azt demonstrálta, hogy a közösség birtokában is feltalálható a szakértő által keresett és nem talált ítélet hiteles másolata, vagy kiadmánya (lásd bírósági iratoknál becsatolt HVG újságot), ezért a bíróság megkereste a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökét annak tisztázására, hogy a Magyar Királyi Honvédvezérkari Főnök Bíróságának az ítélete mikor és milyen körülmények között került a Közösséghez, illetve a birtokukban lévő ítélet megküldése végett.
A bíróság megkeresésére a Közösség elnöke faxon küldte meg a birtokában lévő, 218 oldalas ítéletet, amelyről a bíróság megállapította, hogy az ítélet az eredeti ítéletről készült fénymásolat, mivel ezen ítélet utolsó oldalán olvasható az eljárt tanácsvezető bíró, dr. Babós József hb. ezredes, a tárgyalási jegyzőkönyvet vezető személy, dr. Jolsvay Alajos hb. főhadnagy, és a jogerősítő záradékot aláíró vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes vezérkari főnök saját kezű névaláírása. A bíróság megállapította, hogy a nyomozati iratok között elfekvő 123 oldalas, és a Közösség által megküldött 218 oldalas ítéletek lényegében tartalmilag azonosak, az oldalszámai közötti eltérés nem tartalmi hiányosságra, hanem gépelési technikai okra, nevezetesen a sorok közötti távolságra vezethető vissza.
Tekintettel arra, hogy a bíróság nem rendelkezik az eredeti ítélet, illetve annak hitelesített kiadmányi példányával, ezért a bíróság a rendelkezésére álló „ítéletek” egyikét sem tekintette hiteles ítéletnek, ezáltal azokat hiteles közokiratnak.
II.
A bíróság előrebocsátja, hogy az eljárás során sem dr. Képíró Sándor volt csendőr százados, sem a védő nem vitatta azt, hogy dr. Képíró Sándor volt csendőr századost a Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnökének Bírósága az 1944. január (helyesen) 24-én kelt és 1944. február 18-án jogerőre emelkedett, H. 448/43/118. számú ítéletében, mint XIII. r. vádlottat, bűnösnek mondta ki az 1930. évi III. tc. 59. szakasz első bekezdésébe ütköző hűtlenség bűntettében, amiért 10 évi szabadságvesztésre, 10 évi hivatalvesztésre, és politikai jogok felfüggesztésére, valamint lefokozásra ítélte.
A Fővárosi Főügyészség 2007. március 06. napján kelt (lásd nyomozati iratok 5. oldal) dr. Képíró Sándor volt csendőr százados ellen azután rendelt el nyomozást, miután a Fővárosi Bíróság a 2007. február 19-én kelt és 2007. május 01. napján jogerőre emelkedett 9.Beü. 969/2006/23. számú végzésében Dr. Efraim Zuroff, a Simon Wiesenthal Központ igazgatójának kezdeményezése ellenére megállapította, hogy dr. Képíró Sándor terhelt vonatkozásában a Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnökének Bírósága, mint ítélőbíróság által az 1944. február 18. napján jogerőre emelkedett, Br. 448/1943/118. számú ítéletével kiszabott 10 évi fegyházbüntetés végrehajthatatlan, mivel a végzés megállapítása szerint „dr. Képíró Sándorral szemben kedvező eredményű újra felvett katonai bűnvádi eljárást folytattak le, vagy a jogegység érdekében használt semmisségi panasz folytán hoztak új ítéletet”. (lásd nyomozati iratok 77-85. oldalakat)
A bíróság a végzésében megállapított jogi következtetést prof. Dr. Szakály Sándor történész azon szakértői véleményére alapította, miszerint a Honvédségi Közlöny 1944. május 24.-i számában (Közlöny 470. o.) megjelent, hogy a Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnökének Bírósága által elmarasztalt 11 főt – köztük dr. Képíró Sándor csendőr századost is – 1944. május 25-én az A-46. Bü. Szab. 45.§-a alapján lefolytatott eljárás eredményeként 1944. február 18. napjával (ezen a napon vált jogerőssé elmarasztalásuk és fosztották meg őket rangjuktól) rendfokozatukba visszahelyezésre, majd valamennyien a Csendőrségnél ismételten beosztásba kerültek.
Tekintettel arra, hogy a 9.Beü. 969/2006. számú ügyben – korábbi bírósági iratok hiányában – nem lehetett kategorikusan megállapítani a H. 448/43/118. számú ítélet jogi sorsát, ezért a bíróság fenti hivatkozási számú végzését az ügyben érintett érdekeltek eltérő módon értékelték.
A Simon Wiesenthal Központ jogi képviselője a 2007. november 12-én a Budapesti Nyomozó Ügyészségnek írt beadványában hivatkozik a Fővárosi Bíróság végzésére, melyben az eljáró bíróság a H. 448/43. számú „ítéletmásolatot” közokiratnak tekintette, majd további hivatkozása szerint ezen ítéletben dr. Képíró Sándort jogerősen elítélték, majd az ítéletet megsemmisítették, vagyis ügye nem tekinthető ítélt dolognak”.
(lásd részletesen nyomozati iratok 1291. és 1293. oldalakat.)
A Budapesti Központi Kerületi Bíróság 2009. szeptember 14-én kelt, nem jogerős dr. Képíró Sándor előzetes letartóztatása elrendelésére irányuló ügyészi indítványt elutasítva – többek között – a Fővárosi Bíróság 9.Beü. 9696/2006. számú végzésére hivatkozva megállapítja, hogy „a gyanúsítottal szemben a Be. 6.§ (3) bekezdés d./ pont és a 190.§ (1) bekezdés h./ pontja értelmében – mivel a cselekményt jogerősen már elbírálták – a büntetőeljárás, illetve a nyomozás megszüntetésének van helye. (lásd nyomozati iratok 1653. oldalt.)
A Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság a 2009. szeptember 30-án kelt, 30.Bnf. 2214/2009. számú végzésében az első fokú bíróság végzését azzal a módosítással hagyta jóvá, hogy „A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága a Br. 448/1943/118. számú ítéletét utóbb ismeretlen eljárás keretében megsemmisítették. Arra adat nem volt fellelhető, hogy rendkívüli perorvoslati eljárásban semmisítették volna meg az ítéletet. Az 1944 év május hó 31. napján megjelent 24. számú Honvédségi Közlöny alapján arra van adat, hogy a Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnöke a Kormányzó Úr Ő Főméltósága által reá ruházott hatáskörben dr. Képíró Sándor csendőr százados az A-46. Becsületügyi Szabályzat 45.§ alapján lefolytatott eljárás eredményeként 1944. év február hó 18. napjával rendfokozatába visszahelyezte. Valószínű erre a rehabilitációra az akkori történelmi helyzet ad magyarázatot, de nem a bírósági eljárás feladata a történelem elemzése, értékelése.
Tekintettel arra, hogy magát az ítéletet semmisítették meg, az abban foglalt tényállást nem lehet ítélt dolognak tekinteni”.
(lásd nyomozati iratok 1659. naplószám alatti 2. oldal 2. bekezdését.)
A védelem még a nyomozás során, 2010. február 15-én kelt beadványában, hivatkozva a védencével szemben 2009. szeptember 14-én közölt gyanúsítotti tényállás, és a H. 448/43/118. számú ítéletnek dr. Képíró Sándor XIII. r. vádlottra vonatkozóan megállapított tényállás azonosságára, és jogerős elítélésére, indítványozva a Be. 190.§ (1) bekezdés a./ pontjában, és a Be. 6.§ (3) bekezdés a./ pontjában írtaknak megfelelően a nyomozás megszüntetését.
(lásd nyomozati iratok 1537. oldal 1. bekezdését és 1545. oldal 3. bekezdését.)
A Fővárosi Főügyészség a 2010. március 24-én kelt NÜ. 5259/2007/27. számú határozatával a védő által felvetett fenti jogkérdéssel érdemben nem foglalkozott.
A védő már a tárgyalás előkészítő szakaszában, 2011. április 06. napján írásban benyújtott indítványában, illetve a bírósági tárgyaláson a perbeszédében ismételten indítványozta a dr. Képíró Sándor volt csendőr századossal szemben indult büntetőeljárás megszüntetését.
(lásd bírósági iratok és külön tárgyalási jegyzőkönyvnél a perbeszédet.)
A jelen ügyben – fentiekre figyelemmel – alapvető kérdés annak megállapítása bírósági tárgyaláson felvett bizonyítás során, hogy mi lett a végső sorsa a H. 448/43/118. számú bírósági ítéletnek.
A bíróság által kirendelt jogtörténész szakértő a Hadtörténeti Intézet és Levéltárban őrzött és a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék 1944. évből származó iratainak, illetve az „1944 P lajstrom” feliratot viselő névmutatóból megállapította, hogy oda érkezett egy akta
– 1944. április 25-én, amit
– „I. 399/1944” szám alatt iktattak,
– az első fokú bíróság megjelölésénél: „VKF bír I. 24 Hb. 448/3” (vagyis, mint azt korábban jeleztük az ítéletet nem 1944. január 22-én, hanem január 24-én hirdették ki, mert az volt az utolsó tárgyalási nap) megjelölést tették, ami tartalmazta még a vádlottak nevét és az elmarasztalás jogalapját: „Feketehalmy-Czeydner Ferenc és társai Élt. 59.§”.
– A további rovatokat – pl. az újrafelvétel elrendelése, az indítvány elutasítása, felmentés, enyhébb büntetés, perorvoslat visszavonása – nem töltötték ki, kivéve az utolsót, ahol azt írták be, hogy „az ítélet feloldatott és az ügy a vkf. mint ill. pk.-hoz tétetett át IV. 26”.
Az iktatókönyvi bejegyzésből nem derül ki, hogy a Magyar Királyi Legfelsőbb Honvéd Törvényszék ítéletét a honvédség katonai bűnvádi perrendtartásáról elfogadott 1912. évi XXXIII. tcz. IV. czím „Semmisségi panasz a jogegység érdekében” 357-379.§ vagy a katonai büntetőtörvénykönyv életbeléptetéséről elfogadott 1930. évi III. tc. „a semmisségi panasz tekintetében” a 34-37.§-ai közül melyik alapján hozta meg a honvédelemről alkotott 1939. évi II. tc. kivételes hatalomról szóló paragrafusai hatálya idején.
(lásd szakértő vélemény 17. oldalát.)
Az 1912. évi XXXIII. tc. 357.§ értelmében semmisségi panasznak a hadosztály bíróságok első fokú ítélete ellen van helye.
A 358.§ szerint semmisségi okok:
„1./ ha a haditörvényszék nem volt kellőképpen alaktva, ha nem volt az egész tárgyaláson valamennyi bíró jelen, ha az ítélethozásban a törvény szerint kizárt vagy idejekorán és jogosan kifogásolt bíró vett részt;
2./ ha a főtárgyalást kötelező védelem esetében a védőnek, vagy ha bármely esetben oly más egyénnek jelenléte nélkül tartották meg, a kinek jelenléte a törvény szerint feltétlenül szükséges;
3./ ha oly szabály sértetett meg vagy mellőztetett, a melynek megtartását a törvény kifejezetten semmisség terhe alatt rendeli, vagy ha a főtárgyaláson a perorvoslatot használónak ellenzése daczára oly megállapításról vagy oly nyomozó cselekményről szóló iratot olvastak fel, a mely a törvény szerint semmis;
4./ ha a főtárgyaláson a perorvoslatot használónak valamely indítványa fölött határozat nem hozatott, vagy ha az indítványa ellenére hozott közbeszóló határozattal oly törvények vagy az eljárás oly alapelvei lettek mellőzve vagy helytelenül alkalmazva, a melynek figyelembe vétele a bűnvádi üldözést és a védelmet biztosító eljárás lényegéhez tartozik, vagy ha az elnöknek valamely intézkedése a védelmet a határozathozásra nézve lényeges irányban törvényellenesen korlátolta;
5./ ha a haditörvényszék határozatának döntő tényekre (307.§ 6. és 7. pontja és 308.§ 1-6. pontjai) vonatkozó része érthetetlen, hiányos vagy önmagának ellenmondó, vagy ha e résznek indokolása hiányzik, vagy ha az indokolásnak az ügyiratok közt levő okiratok tartalmára vagy a bírósági vallomásokra vonatkozó adatai magukkal az okiratokkal vagy a kihallgatási és az ülési jegyzőkönyvekkel lényeges ellentmondásban vannak;
6./ ha a haditörvényszék saját tárgyi illetékességét helytelenül állapította meg, vagy a saját illetéktelenségét helytelenül mondotta ki;
7./ ha az ítélet a vádat teljesen nem bírálja el, vagy
8./ ha az ítélet a vádon a 302.§ rendelkezéseinek ellenére túlment;
9./ ha az ítélet törvényt, jogi alapelvet, katonai szolgálati utasítást vagy katonai szolgálati alapelvet megsértett vagy helytelenül alkalmazott abban a kérdésben:
a./ vajjon a vádlott terhére rótt tett bűntettet, vétséget vagy más, a honvéd bíróságok illetékessége alá tartozó bűncselekményt képez-e,
b./ vajjon forognak-e fenn oly körülmények, a melyek következtében a cselekmény büntethetősége ki van zárva vagy megszűnt, vagy üldözhetősége ki van zárva,
c./ vajjon a szükséges vád vagy az illetékes parancsnoknak a vád emelésére szükséges utasítása hiányzik-e;
10./ ha az ítélet alapjául szolgáló tett valamely törvénynek, jogi alapelvnek, katonai szolgálati utasításnak vagy katonai szolgálati alapelvnek helytelen magyarázása folytán olyan büntető rendelkezés alá vonatott, mely rá nem alkalmazható;
11./ ha a haditörvényszék a büntetés kiszabásánál büntető hatalmát, vagy a büntetési tételnek a katonai büntetőjogban kifejezetten megjelölt sulyositó vagy enyhitő körülményekkel vont határait, vagy a büntetés átváltoztatására vagy enyhitésére vonatkozó jogának korlátait átlépte, vagy a 379.§ 3. bekezdésében és a 400.§ 4. bekezdésének rendelkezéseit megsértette vagy helytelenül alkalmazta.”
A Királyi Kúria a semmisségi panasz tárgyában öt -féle határozatot hozhat:
a./ a semmisségi panaszt azonnal visszautasítja (364.§)
b./ ha visszautasítására nincs ok, de a semmisségi panasz alaptalan, azt elutasítja (371.§)
c./ alaki semmisségi ok megállapítása esetén az alsó bíróság eljárását, esetleg csak az ítéletet végzéssel feloldja, megsemmisíti, és az eljárt bíróságot új eljárásra, illetve ítélethozatalra utasítja (371.§ 1., 3. pont)
d./ ha a büntetőtörvény megfelelő rendelkezésének alkalmazása olyan körülmény megállapításától függ, amelyet az eljárt bíróság mellőzött, s ezt a tényállást a Kúria nem pótolhatja: a Kúria az ítéletet végzéssel megsemmisíti, és új eljárást rendel el, melyet az eljáró bíróságra bíz (371.§ 4. pont második mondat)
e./ ha anyagi semmisségi ok forog fenn és az alsó bíróság ténymegállapítása kielégítő vagy a Kúria az alsó bíróság megállapítását helyesbítette, az a törvénysértő bírósági ítéletet egészében vagy részben megsemmisíti, és a törvénynek megfelelő ítéletet hoz. (371.§ 4. pont első mondat).
365.§ szerint „A legfelsőbb honvéd törvényszék a vádlott javára emelt semmisségi panasz fölött zárt ülésben tartott tanácskozás alkalmával a semmisségi panasznak a honvéd koronaügyész beleegyezésével azonnal helyt adhat, ha kiderül, hogy uj főtárgyalás tartása elkerülhetetlen, annak pedig, hogy a legfelsőbb honvéd törvényszék az ügy érdemében határozzon, még nincs helye.
A zárt ülésben tartott tanácskozáson el lehet továbbá rendelni, hogy az állítólagos alaki sérelem felől ténybeli felvilágosítások szereztessenek be.”
A hivatkozott törvény 376.§-a értelmében semmisségi panasznak a jogegység érdekében van helye, „ha a honvéd koronaügyész a dandár- és a hadosztálybíróságoknak mindazok ellen a jogerős ítéletei ellen, a melyek a törvény megsértésén vagy helytelen alkalmazásán alapulnak, továbbá e bíróságoknak minden törvényellenes végzése vagy intézkedése ellen, a mely tudomására jut, a honvédelmi miniszter meghagyásából a jogegység érdekében bármikor, még pedig abban az esetbe is élhet semmisségi panasszal, ha a törvényes határidőn belül a semmisségi panasz perorvoslatát senki sem vette igénybe.
Az illetékes parancsnokok kötelesek azokat az eseteket, a melyeket ily semmisségi panaszra alkalmasnak tartanak, a honvédelmi miniszternek bejelenteni.”
A perorvoslat alapján a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék, ha azt alaposnak találja
– kimondja, hogy megtámadott határozat vagy intézkedés a törvényt megsértette, ellenkező esetben
– a perorvoslatot elutasítja,
– ha a vádlott a törvény megsértésével büntetésre volt elítélve, a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék őt felmentheti vagy büntetését enyhítheti,
– hatáskör hiánya esetében az ítéletet feloldja, megsemmisíti, és az ügyet az illetékes bírósághoz utalja (378.§).
A két perorvoslatra vonatkozó közös rendelkezés a 379.§ szerint „Az a bíróság, amely elé az ügy a 365.§ 1. bekezdése, a 371.§ 1., 3. és 4. pontja és a 378.§ 2. bekezdése értelmében új tárgyalás végett utasíttatik, az eredeti vádat tartozik a tárgyalás alapjául venni, hacsak a legfelsőbb honvéd törvényszék mást nem rendelt.
A bíróság kötve van ahhoz a jogi felfogáshoz, a melyből a legfelsőbb honvéd törvényszék határozatának meghozásánál kiindult.”
A bíróság megjegyzi, hogy a hivatkozott törvény mindkét perorvoslatnál használja a „feloldja” szót, míg „A Magyar Bűnvádi Eljárási Jog Vázlata” című, 1933-ban Budapesten, Grill Károly Könyvkiadó Vállalat, és Dr. Bursics Zoltán ügyvéd által írt vázlatban a „feloldani” szó helyett mindenütt a „megsemmisítés” kifejezés kerül használatra.
(lásd pl. hiv. mű 212. oldal III/c., d., e. pontokat, 214. oldalt, 216. oldalt.)
A Magyar Királyi Honvédség és a Magyar Királyi Csendőrség részére kiadott A-46. Becsületügyi Szabályzat 42.§-a rendelkezik az „Újrafelvételi eljárás”-ról, ami nem azonos a rendfokozat visszaadási eljárással.
A hivatkozott jogszabály a következő rendelkezéseket tartalmazza:
„1. A már jogerősen befejezett bü. eljárás újrafelvételének akkor van helye, ha az alapeljárás során ismeretlen, utólag felmerült körülményekből, illetőleg bizonyítékokból arra lehet következtetni, hogy a határozat téves adatok alapján jött létre, ennélfogva az helytállónak és igazságosnak nem tekinthető.
Az újrafelvételi eljárást mind az eljárás alatt álló javára, ind annak hátrányára el lehet rendelni.
2. Ugyancsak újrafelvételnek van helye akkor is, ha a m. kir. honvéd vezérkar főnöke (csendőrség felügyelője) az alapeljárás irataiból jut arra a meggyőződésre, hogy a határozatot az ítélkező bü. szerv tagjainak tévedése folytán nem lehet helytállónak és igazságosnak elfogadni.
3. Az 1. pont alapján az újrafelvételt mind az érdekelt (védője, képviselője), mind az eljárásban közreműködött bármely parancsnok kezdeményezheti. A kérelmet, amelyben határozottan meg kell jelölni mindazokat az okokat, körülményeket és bizonyítékokat, amelyek az újrafelvétel elrendelésére alkalmasnak látszanak, döntésre ahhoz a parancsnokhoz kell előterjeszteni, aki a becsületügyben a jóváhagyásra hivatott parancsnok (7.§ 2. p.) jogait gyakorolta.
4. A 3. pontban említett parancsnok – szükség esetén valamely bü. választmány véleményének meghallgatása után, amely azonban a tényfelderítő eljárást vagy kiegészítő tényfelderítő eljárást végzett bü. választmány nem lehet, – dönt afelől, vajjon az újrafelvételi eljárást elrendeli-e, vagy sem, döntését az érdekelttel közli és arról az e tárgyban keletkezett iratok előterjesztése mellett a m. kir. honvéd vezérkar főnökének is jelentést tesz.
5. Ha a 3. pont szerint döntésre hivatott parancsnok az újrafelvételt elrendeli, akkor az újrafelvett eljárás során a jogosult parancsnok jogait ő maga gyakorolja.
Abban az esetben, ha a z újrafelvételt a m. kir. honvéd vezérkar főnöke a 2. pont alapján rendeli el, akkor főtiszti és törzstiszti ügyekben egyuttal atekintetben is intézkedik, vajjon az újrafelvett eljárásban a jogosult parancsnok jogait ő maga kívánja-e gyakorolni, avagy az ügyet egy más, jóváhagyásra hivatott parancsnoki jogkörrel felruházott parancsnok (7.§ 2. p.) bü. jogosultságába utalja-e.
6. Az újrafelvett eljárásban azok a bü. szervek, amelyek az alapeljárásban közreműködtek, részt nem vehetnek. Egyébként az újrafelvételi eljárást az alapeljárásra fennálló szabályok szerint kell lefolytatni, annak során azonban az esetleg módosult tényállás tekintetében is legalább a tisztigyűlés határozatát be kell szerezni. A tisztigyűlés határozatának és az esetleg egybehívott bü. tanács véghatározatának alapjául az újonnan lefolytatott tényfelderítő eljárás eredménye szolgál.
7. Az újrafelvételi eljárásban a jóváhagyásra hivatott parancsnok jogait minden ügyben a m. kir. honvéd vezérkar főnöke gyakorolja.
Ha az újrafelvételi eljárás eredménye eltér az alapeljárás eredményétől, a hozott új határozat hatályba-léptetésével egyidejűleg a m. kir. honvéd vezérkar főnöke az alapeljárás során hozott határozatot megsemmisíti.„
A 45.§ rendelkezik „Az újrafelvett katonai bűnvádi eljárás”-ról.
Eszerint:
„1. Ha a katonai bűnvádi eljárás újrafelvétele során, vagy a jogegység érdekében használt semmiségi panasz folytán a honvédbíróság olyan jogerős ítéletet (végzést), vagy a bűnvádi üldözés elrendelésére hivatott illetékes parancsnok olyan jogerős határozatot hozott, amellyel a korábbi ítéletben tiszt, (tábori lelkész, honvéd tisztviselő, tisztjelölt, vagy honvéd tisztviselőjelölt) ellen kimondott rangvesztés mellőztetett, a honvédelmi miniszter mindenekelőtt megállapítja, hogy nem forog-e fenn olyan törvényi ok (így elsősorban a magyar állampolgárságnak időközben történt elvesztése, vagy az a körülmény, hogy az illető hivatalvesztést, vagy politikai jogai gyakorlatának felfüggesztését kimondó más ítélet hatálya alatt áll, stb.) mely eleve kizárja az érdekeltnek előbb viselt tiszti (tábori lelkészi stb.) rendfokozatába való visszahelyezését. Ha ilyen ok nem forog fenn és az érdekelt maga is kéri, hogy előbb viselt rendfokozatába visszahelyezzék, a honvédelmi miniszter intézkedik aziránt, hogy az érdekeltnek mind a bűnvádi eljárás alapjául szolgált, mint az ennek okából esetleg megszakított, vagy a korábbi ítéletben kimondott rangvesztés következtében abbanhagyott becsületügyi (fegyelmi bizottsági) eljárás tárgyát képezett, mind a rangvesztésre szólt ítélet végrehajtása óta tanusított, illetőleg e szabályzat rendelkezései szempontjából kifogás alá eső mindennemű egyéb magatartása is sürgősen elbíráltassék abból a szempontból, hogy az érdekelt a tisztiállás közös becsületének és a szolgálat érdekeinek csorbítás nélkül előbb viselt tiszti (tábori lelkészi, stb.) rendfokozatába visszahelyezhető-e vagy sem.”
A 24. számú Honvédségi Közlöny (1944. május 31.) a következőket tartalmazza:
„Tiszti Rendfokozatba Visszahelyezés:
Bátory Géza (1893. Szabadka – Proske Anna) cső. alez.,
Gaál Lajos (1895. Kőröstarkány – Falböck Lujza) cső. alez.,
Fóty Ferenc (1899. Ujvidék – Nagy Ilona) ny. áll. cső. alez.,
Horkay József (1895. Temesrékás – Rajdl Borbála) cső. alez.,
Stépán Lajos (1913. Ungvár – Kiss Jolán) cső. százados,
dr. Kun Imre (1910. Füzesgyarmat – Fodor Zsuzsanna) cső. szds.,
dr. Csáky József (1912. Mezőtur – Papp Mária) cső. szds.,
Budur Károly (1914. Hódegyháza – Schwartzer D. Anna) cső. százados,
dr. Kacskovics Balázs (1915. Balassagyarmat – Szakácsi Csorba Gabriella) cső. szds.,
dr. Képíró Sándor (1914. Sarkad – Kovács Rozália) cső. százados és
Gerencséry Mihály (1918. Budapest – Tompa Julianna) cső. főhadnagyot az A-46. Bü. Szab. 45.§-a alapján lefolytatott eljárás eredményeként 1944. évi február hó 18. napjával rendfokozatukba visszahelyezem.
(Rendelet száma: 40.116/eln. fbü. – 1944. évi május hó 25-én)”
A 28. számú Honvédségi Közlöny (1944. június 28.) Áthelyezések, Beosztások” címszó alatt a következőket tartalmazza:
„A Magyar Királyi Csendőrség csapattiszti állományában a Magyar Királyi belügyminiszter úrral egyetértésben az alábbi személyi változásokat rendelem el. Áthelyezem 1944. június 15.-ével: Képíró Sándor századost a szegedi V. kerület kiskunhalasi szárnyának parancsnokát Kiskunhalasról, századparancsnoki minőségben, a miskolci VII. kerület miskolci gyalog tanszázadához Miskolcra. A 115.943/eln. 20. – 1943. számú rendeletemmel elrendelt tartós vezénylését egyidejűleg megszüntetem. Új beosztásába csak a 104.320/eln. 20. – 1944. számú rendeletemmel elrendelt ideiglenes vezényeltetésének megszűnése után vonul be.”
Itt kell röviden említést tenni az 1912. évi XXXIII. törvénnyel megalkotott önálló magyar Katonai bűnvádi perrendtartásról, amelynek jellemzője volt, hogy „Külön teljes eljárási kódexben szabályozta a katonai büntetőeljárást, éspedig a békebeli, a hadrakelt seregbeli és a rögtönítélő eljárást. A vád urává nem az ügyészt, hanem a terhelt magasabb parancsnokát tette, akit az egész büntető eljárásra kiterjedő érdemi döntések jogával ruházott fel. Így az ügyésznek ő adott parancsot az eljárás megindítására és megszüntetésére, a vizsgálati fogság elrendelésére, a szabadlábra helyezésre, a vádemelésre, a jogerős ítélet végrehajtására, a büntetés elhalasztására és félbeszakítására, perorvoslatok használására és visszavonására stb.
A bíróság illetékességének alapja ehhez képest a terhelt személyi alárendeltségéhez igazodott, mert elve volt, hogy a katona az „illetékes parancsnokának” minden tekintetben, tehát büntető ügyében is alá van rendelve. Az előkészítő eljárást két részre: az előzetes megállapítások és a nyomozó eljárás szakára osztotta. Bizonyos ügyekben a nyomozás keresztülvitelét a vizsgálóbíróra bízta.
A bírósági rendszer felépítése: dandárbíróságok, hadosztálybíróságok, legfelsőbb honvéd törvényszék.”
(lásd „Katonai Büntetőjog Kézikönyve”, Budapest, 1958., 28. oldalt. Szerkesztő: Dr. Kovács Zoltán, majd Dr. Babos József hb. ezredes idevonatkozó tanúvallomását az ítélet indokolási részében.)
A dandár-, és hadosztálybíróságok mellett a Magyar Királyi honvédvezérkari főnök bíróságát az 1941. október 30. napján hatályba lépő „a honvéd büntetőbíráskodásban a hűtlenség bűntettének üldözésére vonatkozó egyes jogszabályok módosításáról” szóló 1941. évi 7.650 M.E. számú rendelet hozta létre. A rendelet 1.§-a szerint: „Az 1930:III. t.-c. 59.§-ában meghatározott bűntett esetében, úgyszintén az ily cselekmény útján elkövetett szigorúbban büntetendő cselekmény miatt a bűnvádi üldözés elrendelésére illetékes parancsnok jogait kizárólag a m. kir. honvéd vezérkar főnöke gyakorolja.”
A fenti hivatkozott jogszabályok és bizonyítékok alapján a bíróság a következőket állapította meg:
1./ A Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke Bíróságának 1944. január 24. napján kelt és 1944. február 18. napján jogerőre emelkedett, H. 448/1943/118. számú ítéletében az 1930. évi III. tc. 59. szakasz (1) bekezdés 1. és 3. pontjai szerint minősülő hűtlenség bűntette miatt elmarasztalt 11 csendőrtiszt tekintetében a jogerős ítélettel szemben a Magyar Királyi Honvédség vezérkari főnöke, vagy a Csendőrség főfelügyelője, mint illetékes parancsnok A-46. Becsületügyi Szabályzat 42.§-a értelmében újrafelvételi eljárást kezdeményezett;
2./ Az újrafelvételi eljárás alapján a koronaügyész által – semmisségi panasz, vagy semmisségi panasz a jogegység érdekében – benyújtott jogorvoslat alapján a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék I.344/1944. számú határozatával a vezérkarfőnök bíróságának az 1944. január 24-én kelt, H. 448/1943. számú ítéletet „feloldatott” és az ügyet a vezérkarfőnökhöz, mint illetékes parancsnokhoz áttenni rendelte 1944. április 26-án.
3./ A Legfelsőbb Honvéd Törvényszék 2. pontjában írt jogi aktusával az első fokú ítélet megsemmisítésre került, az ügy visszakerült az ügy urához, a vezérkarfőnökéhez. A vezérkarfőnök diszkrecionális jogkörében nem kezdeményezett bírósági újrafelvételi eljárást, hanem
4./ az A-46. Becsületügyi Szabályzat 45.§-a alapján a H.448/1943/118. számú ítéletben elmarasztalt 11 csendőrtiszt tekintetében lefolytatott ún. újrafelvételi eljárásban mindannyian visszakapták – az elítéléskor – 1944. február 18. napján viselt rendfokozatukat, majd ismételten állományba kerültek.
5./ Az tény, hogy a bizonyítási eljárás során – a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék ítéletének hiánya, és az iktatókönyv hiányos kitöltöttsége miatt – nem lehet megállapítani azt, hogy a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék a két perorvoslati lehetőség közül a semmisségi panasz, vagy a jogegység érdekében használt perorvoslat alapján járt el, és az első fokú ítélet megsemmisítése milyen törvénysértés, vagy semmisségi ok alapján történt. A bíróság megjegyzi, hogy a két perorvoslat között a lényeges különbség abban van, hogy a semmisségi panasz benyújtása határidőhöz van kötve, míg a jogegység érdekében benyújtott panasz nincs határidőhöz kötve. A semmisségi panaszt a hadosztálybíróságok első fokú ítélete ellen a törvényben taxatíve felsorolt okok alapján lehet kezdeményezni, míg a jogegység érdekében panasszal lehet élni a dandár-, és a hadosztálybíróságoknak mindazon jogerős ítéletei ellen, melyek a törvény megsértésén vagy helytelen alkalmazásán alapulnak.
III.
A Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke Bíróságának H. 448/43/118. számú ítéleti tényállásának és a Budapesti Nyomozó ügyészség, Nyom. 347/2007/I. számú vádirati tényállásának egybevetése alapján tényállás azonosság állapítható meg.
A H.448/43/118. számú ítéleti tényállás megállapítása szerint dr. Képíró Sándor csendőr százados a hűtlenség bűntettét azzal követte el, hogy „mint a már említett vegyes csendőr és honvéd kutatójárőröket csoportonként irányítani, és ellenőrizni hivatott parancsnokok” egyike alárendeltjeit Délvidéken foganatosított karhatalmi műveletek alatt emberölésre, kegyetlenkedésre bujtotta fel, mely során a honvéd és csendőr egyének tömeges kivégzéseket hajtottak végre, ilyen módon összesen 3309 polgári egyént gyilkoltak meg, illetve az ítélet dr. Képíró Sándor terhére rója még a Máriás testvérek elhurcolását, és egy zsidó házaspárral szembeni fegyverhasználat kivizsgálásának az elmulasztását. (lásd részletes ismertetést a jelen ítélet IV. fejezetében.)
A Nyom. 347/2007. számú vádirati tényállás lényege szerint 1942. január 21 és 23 között az Újvidéken végrehajtott razziába dr. Képíró Sándor volt csendőr százados egy katonákból és csendőrökből álló kutatójárőr csoport (egy csoportba 10-12 járőr tartozott) parancsnokaként vett részt, akinek feladatát képezte a járőrök irányítása és ellenőrzése. Dr. Képíró Sándor alárendeltjei 1942. január 23-án agyonlőtték lakásukban a Steinberger házaspárt, Scheer Ferencet, és az ágyban fekvő Weisz Ilonát, illetve a járőrök által előállított Máriás testvéreknek az elengedéséhez Kárpáti János rendőr tiszthelyettes rokon kérése ellenére sem járult hozzá, miután a Máriás testvéreket a leventeotthonba történt kísérés után kivégeztek. A vádirati tényállás további megállapítása szerint dr. Képíró volt csendőr százados Nagy János honvéd főhadnaggyal együtt közreműködött, illetve részesévé vált további 30 személy kivégzésének.
A két tényállás közötti különbség mindössze abban állapítható meg, míg az ítéletben dr. Képíró Sándor, az ügy XIII. r. vádlottja csendőrtiszt-társaival együtt összesen 3309 polgári egyén megölésében (amely megállapítás nyilvánvalóan dr. Képírónál nem igaz, ennek részletes bírói kifejtését lásd később), addig a vádiratban 36 polgári személy törvénytelen kivégzésében vett részt.
Valamennyi hazai büntetőeljárási kódex – így az 1896. évi XXXIII. tc. 326.§, az 1951. évi III. tv. 6.§-a, az 1973. évi I. tv. 13.§ d./ pont, és az 1998. évi XIX. tv. 6.§. d./ pontja – megfogalmazza a többszörös eljárás tilalmát, vagyis büntetőeljárást nem lehet indítani, a már megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha a terhelt cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a perújítás, vagy a felülvizsgálat (régebben törvényesség) érdekében emelt jogorvoslat esetét. A többszörös eljárás tilalmának elve azt a kötelezettséget rója az eljár nyomozóhatóságra, és a bíróságra, hogy az eljárásuk minden szakaszában (a nyomozás megindításakor, a nyomozás ideje alatt, a tárgyalás előkészítése során, illetve tárgyalási szakban) vizsgálja annak fenn-, vagy fenn nem állását. A bíróság megjegyzi, hogy a nyomozóhatóság ennek a kötelezettségének nem tett eleget, amikor a védelem ilyen irányú indítványára érdemben nem válaszolt.
A bírósági tárgyaláson felvett bizonyítás eredményére és a már részben a bíróság által történt ez irányú ténymegállapításra is figyelemmel – a bíróság nem értett egyet a védelemnek azon jogi álláspontjával, hogy a már hivatkozott 24. Honvédségi Közlönyben közzétett, a „tiszti rendfokozatba történő visszahelyezés” alapján logikailag az állapítható meg, hogy a tiszti jogállás helyreállítása „egyedül felmentő ítélet eredménye lehetett” a Legfőbb Honvéd Törvényszék részéről. (lásd védői beadvány 2.-3. oldalait, bírósági iratoknál.)
A bíróság ugyanakkor egyetért a védelem azon kifejtett álláspontjával – figyelemmel Dr. Babos József vallomására is -, hogy az újrafelvételi eljárás semmisségi panasz a jogegység érdekében történő perorvoslat alkalmazásával történt.
A bíróság álláspontja szerint, amennyiben a Legfőbb Honvéd Törvényszék a H. 448/43. számú büntetőügyben az 1912. évi XXXIII. tc. 378.§ (2) bekezdése szerint felmentést mondta volna ki, akkor a rendelkezése az iktatókönyvben nem a „feloldatott”, hanem a „felmentetett” kifejezést tartalmazta volna.
A hivatkozott törvényhely 378.§ (2) bekezdés és a 379.§, valamint az iktatókönyvben használt „az ítélet feloldatott és az a Vezérkarfőnökhöz, mint illetése parancsnokhoz tétetik át” egyértelműen a folyamatban volt és jogerősen lezárt eljárás újrafelvételének elrendelését bizonyítja, aminek előfeltétele az alapügyben hozott jogerős ítélet megsemmisítése.
A bíróság hivatkozni kíván a törvény 358.§-ára, amelyben a semmisségi okok taxatíve 11 pontban vannak felsorolva. Ezzel a semmisségi okok, a most hatályos eljárásjogban is ismertek, mely ok megvalósulása esetén a másodfokon eljáró bíróság a megtámadott első fokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésével a bíróságot új eljárás lefolytatására utasítja.
Az 1912. évi XXXIII. tv. 371.§ (3) bekezdése kimondja: „Ha semmisségi panasz alapos, a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék az ítélet megtámadott és a semmisségi ok által érintett részében feloldja … és új főtárgyalást rendel el, s evégett az ügyet az első fokú bírósághoz utasítja”.
Ezen rendelkezések értelmezése alapján az állapítható meg, hogy a semmisségi panasz, mint jogorvoslati eljárásban használt és alkalmazott „feloldatott” kifejezés alatt az ítélet megsemmisítését, az ítélet hatályon kívül történt helyezését kell érteni.
Tekintettel arra, hogy a bíróság a tárgyaláson felvett bizonyítás eredményeként ítéleti bizonyossággal azt állapította meg, hogy a Magyar Királyi Honvédvezérkarfőnök Bíróságának 1944. január 24-én kelt, és 1944. február 18-án jogerőre emelkedett, H. 448/1943/118. számú ítéletét a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék az 1944. április 26-án kelt, I. 399/1944. számú ítéletével az 1912. évi XXXIII. tc. 371.§ semmisségi panasz, vagy a 378.§ semmisségi panasz jogegység érdekében használt jogorvoslat valamelyike alapján megsemmisítette, az ügyet visszautalni rendelte a Vezérkarfőnökhöz, mint illetékes parancsnokhoz, aki, mint az ügy ura, diszkrecionális jogánál fogva nem kezdeményezett újabb bírósági eljárást azt jelentii, hogy az abban foglalt tényállást nem lehet ítélt dolognak tekinteni, vagyis nincs törvényes lehetőség a védő által felvetett büntetőeljárás megszüntetésének.
IV.
Az ügyész a bírósági tárgyaláson a perbeszédében hivatkozott arra, hogy a Legfőbb Honvéd Törvényszék nem szakmai alapon, hanem német nyomásra, kezdeményezésre helyezte hatályon kívül a H. 448/43/118. számú ítéletet, ezért annak ténymegállapításai a jelen büntetőügyben aggálytalan módon felhasználhatóak.
A Simon Wiesenthal Központ jogi képviselője a már hivatkozott és az ügyészségnek címzett beadványában a H. 448/43/118. számú ítéletet a megsemmisítése ellenére olyan közokiratnak tekinti, amely alapján egyértelműen megállapítható dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak az újvidéki razziában betöltött szerepe, cselekvősége, és felelőssége abban, hogy részese volt az „összesen kb. 3309 polgári egyén, közöttük 141 gyermek, valamint 296 elaggott férfi és nő” meggyilkolásában. További álláspontja szerint: „Az eljárás során tehát nem vizsgálandó és nem bizonyítandó az, hogy dr. Képíró Sándor személyesen résztvett-e a polgári lakosság elleni erőszakban Újvidéken, személyesen oltotta-e ki bárkinek is az életét, hiszen a becsatolt közokirat tartalma egyértelműen bizonyítja, hogy az ő parancsnoki tevékenysége folytán az alárendeltjei milyen cselekményeket követtek el.”
(lásd nyomozati iratok 1295. oldalt.)
A vádhatóság és a feljelentő álláspontjával nem értett egyet a bíróság a következők szerint:
Az tény, hogy a bíróság rendelkezésére áll az az adat, miszerint Veesenmayer, a Harmadik Birodalom nagykövete és teljhatalmú magyarországi megbízottja 1944. március 30-án tárgyalt Sztójay Döme magyar miniszterelnökkel, mely tárgyalásról Ribbentrop német külügyminiszternek többek között a következőket jelenti: „Követeltem – írta – az újvidéki per végleges megszüntetését és az abban vádlottként szereplő magyar tisztek teljes rehabilitálását. Az elsőt megígérték, utóbbit még megvizsgálják”.
(lásd bírósági iratoknál szakértői vélemény 16. oldal 2. bekezdését.)
Az ügyész által felvetett kérdéshez hozzátartozik, hogy a német csapatok 1944. március 19-én megszállták Magyarországot, mellyel egy időben a megszálló csapatok oldalán tért vissza Feketehalmy-Czeydner Ferenc, aki a H. 448/43/118. számú ügynek volt az I. r. vádlottja, és az ítélethirdetés előtt szökött meg, majd ugyanebben az évben a nyilaskeresztes érában honvédelmi miniszter-helyettes beosztásba került.
A Magyar Királyi Honvédvezérkar-főnökség Bíróságának H. 448/43/118. számú ítéletének megsemmisítésére irányuló indítvány 1944. április 25-én érkezett meg a Legfelsőbb Honvéd Törvényszékhez. A délvidéki „újvidéki perben” elmarasztalt 11 csendőrtiszt 1944. május 25-én az A-46. Becsületügyi Szabályzat 45.§-a alapján visszakapta az 1944. február 18-án viselt rendfokozatát.
A fenti összefüggésben valóban nem zárható ki, hogy a H. 448/43/118. számú ítélet megsemmisítésére német „kérésre”, nyomásra került sor, de az sem vitatható, hogy az ítélet megsemmisítése tényleges szakmai hibák, törvénysértések miatt történt. Ez utóbbit a következő rendelkezésre álló bizonyítékok támasztják alá:
1./ A Magyar Királyi Honvédvezérkarfőnök Bíróságának vezetője, Dr. Babos József hb. ezredes ellen 1944. december 16-án eljárást kezdeményezett a nyilaskeresztes Személyügyek Országos Kormánybiztosa, Gál Csaba Beregfy honvédelmi miniszternél a következők szerint: „Helytállónak látszik … az a megállapítás, hogy az úgynevezett újvidéki ügy vitéz Feketehalmy-Czeydner vezérezredes (jelenleg honvédelmi miniszter úr helyettese) és társai ellen, amely annak idején kormányzói kegyelemmel nyert a nyomozási szakban elintézést, politikai tekintetből újra elővétetett az eredeti minősítéstől eltérően hűtlenségnek minősítette, a Vezérkarfőnök különbírósága elé utaltatott, ott vád emeltetett, és a vádlottak súlyosan elítéltettek, és a nagy nyilvánosság előtt is, mint hazaárulók bélyegeztettek meg. Ezt az ügyet – amelyben Szombathelyi vezérezredes, akkor a Honvédvezérkar Főnöke gyakorolta az illetékes parancsnoki jogokat – Dr. Babos József hadbíró ezredes tárgyalta le. Erről az ítéletről utóbb a Legfelsőbb Honvéd Törvényszék megállapította, hogy törvényt sértett.
232/45-VIII. szám alatt Dr. Babos hb. ezredes ellen kiadott elfogatóparancsban a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka, mint illetékes parancsnok a következőket állapítja meg: „Budapesten, 1944. év tavaszán az akkori Magyar Királyi Honvédvezérkar Főnöke Bíróságának vezetője több tiszt ellen, bár ártatlanságukról tudomással bírt, a délvidéki eseményekkel kapcsolatban bűnvádi eljárást folytatott, jogerősen befejezett ügyükben hűtlenség címén vádat emeltetett…holott tudta, hogy a vád törvénysértéssel volt megemelve és ezt hivatalból észlelnie kellett volna…”
(lásd bírósági iratoknál)
A bíróság álláspontja szerint Dr. Babos József hb. ezredessel szemben, az általa lefolytatott büntetőeljárás, valamint kihirdetett ítélet miatt elrendelt eljárás a nyilaskeresztes diktatúrának a bírói függetlenségéről vallott nézetét minősíti, de ettől eltekintve az eljárás kezdeményezője, illetve elrendelője jogos, vagy vélt szakmai elfogultsággal illeti az ügyben eljárt tanácsvezető elnököt, ami utólag a korabeli ügyben eljárt bíró objektivitásával és pártatlanságával kapcsolatban vet fel aggályokat.
Dr. Babos József hb. ezredes által vezetett tárgyaláson hivatalból két jogász – az egyik dr. Szelecsényi Andor, dr. Képíró Sándor védője, a másik dr. Cseh Jenő, 1943 őszén a dél-bácskai vérengzések áldozatai hozzátartozóinak kárpótlási ügyében illetékes Tárcaközi Bizottság egyik tagja – vett részt, akiket későbbi népbírósági tárgyalásokon hallgattak ki.
Dr. Szelecsényi Andor 1953-ban tett tanúvallomásában előadta, hogy a VKF Bírósága előtt tartott tárgyaláson, mint Stépán László és Képíró Sándor vádlottak védője vett részt. A tárgyalást dr. Babos József hadbíró ezredes vezette. „Ennek a bűnpernek az volt a célja, hogy az 1942. január 21-23 között Újvidéken történt vérengzések tetteseit és részeseit felelősségre vonja. Az ügyben 15-17 vádlott volt, név szerint Feketehalmy, Grassy, Deák, és néhány csendőrtiszt, nagy részben pedig századosok és egy főhadnagy. A tárgyalás 7-8 hétig tartott és azon egészen hajmeresztő dolgok jöttek ki a tárgyaláson kihallgatott 60-70 tanú és az ismertetett több száz tanúvallomási jegyzőkönyv alapján.
A tárgyalás folyamán az az érzése volt a védőknek és az a meggyőződés alakult ki, hogy a 6-7 súlyos bűnökkel vádolt vezetőn kívül a főbűnös Szombathelyi vezérkari főnök volt, mert a razzia az ő utasítására történt és az volt az érzésünk, hogy az egész bűnperre azért került sor, hogy Szombathelyi szerepe tisztázódjék. Ez az érzés azért alakult ki, mert amikor a tárgyaláson Feketehalmy arról kezdett beszélni, hogy utasításra járt el, akkor elhallgattatták és tovább erről nem volt szabad beszélnie. A per későbbi adatai is azt mutatták, hogy ha Feketehalmy túl is lépte a kapott utasításokat, de a legmagasabb helyen is tudtak erről a dologról, tehát a kormányzó is tudott és Szombathelyi utasítása is arra irányult, ami történt.
Az ítéletet a hetekig tartó tárgyalás után hozták meg, már 1944. januárban vagy februárban, és a vádlottakat akkor tartóztatták le, mert azok addig szabadon voltak annak ellenére, hogy 14-15 éves büntetéseket kaptak. Kacskovics és Budur neveire már nem emlékszem, csak az arcukra, mert ők nem az én védenceim voltak. Nem emlékszem arra, hogy e két vádlottal szemben milyen konkrét adatok merültek fel a tárgyalás során…”
A tanú további vallomása szerint: „Az 1944-es per vádlottjai közül 6-7 volt a főbűnös, a viszonylag kisebb bűncselekménnyel vádolt vádlottak a kivezényelt karhatalom parancsnokai voltak.
Az én védencem Képíró volt, annak valóban nem volt semmi egyéni tevékenysége, őt azért ítélték el, mert elmulasztotta az emberei feletti ellenőrzést.”
Dr. Cseh Jenő – az egykori hadbírósági eljárásról – 1971-ben Radnay László és 32 társa elleni bírósági tárgyaláson a következő vallomást tette: „ …a Vezérkari Főnök Bírósága 15 személyt helyezett vád alá, 11-gyel szemben ítéletet is hozott. Vizsgálták, hogy milyen körülmények között került sor kivégzésre. Az igazság nem derülhetett ki, mert az eljárás jellege politikai volt, annyi szempont érvényesült. Az eljárás megindítását politikai szükségszerűségnek tartotta az államvezetés. Felismerhető volt, hogy kirakatper, a csendőröket állították előtérbe, a honvédséget kímélték. A honvédek a csendőröket lenézték, a katonai parancsnokság által hangoztatott érvek arra vonatkoztak, hogy nem razziák, hanem hadműveletek történtek. Ezért honvédeket nem vontak felelősségre, mert ezzel fékezték volna a katonaság harci szellemét”.
A tanúnak ezen utóbbi állítását egyértelműen bizonyítja az az objektív tény, amit a bíróság közvetlenül is észlelt a Vezérkari Főnökség Bírósága ítéleténél a tárgyaláson történő ismertetésével, mely szerint a korabeli hadbírósági tárgyaláson tanúként és nem vádlottként hallgatták ki Korompay Gusztáv sorhajófőhadnagyot, aki az ítélet szerint (lásd nyomozati iratok 157. oldal.) a strandon lévő kivégzőosztagnak volt a parancsnoka, s az ítélet megállapítása szerint 250-300 személyt végeztek ki január 23-án, valamint Mühlhauser Imrét, a 20/I. Zászlóalj 3. századának állományába tartozó hadapród őrmestert, akiről a korabeli ítélet azt állapította meg, hogy 1942. január 23-án 11 óra 30 perc tájban az újvidéki Atlétikai Club sportpályáján egy ismeretlen zászlós által teherautón odaszállított kb. 38 polgári személy kivégzésére adott parancsot.
Az ítélet további megállapítása szerint Mühlhauser a parancsnak engedelmeskedve magához vette Dallos Miklós karpaszományos őrvezetőt és 4 főből álló, csökkentett raját, akik puskával, és golyószóróval agyonlőtték az odavitt személyeket. (lásd nyomozati iratok 151. oldalt.)
Dr. Cseh Jenőnek azt a nyilatkozatát, hogy az ügy politikai jellegű volt és „Képírót azért ítélték el, mert elmulasztotta az emberei feletti ellenőrzést” egybevetve a nyilaskeresztes Személyügyek Országos Kormánybiztosa által felvetett megállapítással, miszerint az ügy „annak idején kormányzói kegyelemmel nyert a nyomozati szakban elintézést politikai tekintetből újra elővétetett, az eredeti minősítéstől eltérően hűtlenségnek minősíttetett, a Vezérkari Főnök Különbírósága elé utasíttatott…” , a bíróság álláspontja szerint azt erősíti meg, hogy a Vezérkarfőnök Bíróságának ezen eljárása egyrészt politikai jellegű volt, másrészt szakmailag felveti, hogy a vádlottak, így különösen dr. Képíró Sándornak a korabeli ítéletben megállapított magatartása jogilag valóban hűtlenség, vagy esetleg ahhoz képest lényegesen enyhébb megítélésű, más jellegű katonai bűncselekmény, így például jelentési kötelezettség elmulasztása, vagy elöljárói intézkedés elmulasztása, vagy elöljárói ellenőrzés elmulasztása megállapítására lett volna alkalmas, melynél fogva az ügye/ügyük elbírálása nem a speciális, és különleges bíróságként felállított Vezérkarfőnök Bírósága, hanem hadosztálybíróság hatáskörébe tartozó lett volna.
A bíróság elfogadta és megalapozottnak találta dr. Képíró Sándor volt csendőr százados azon jogi észrevételét és kifogását a Vezérkarfőnök Bírósága ítéletével szemben, hogy az az egyéni felelősség helyett kollektív felelősséget állapított meg.
Az ítélet rendelkező részében Budur Károly csendőr százados XI. r., dr. nemes Kacskovics Balázs csendőr százados XII. r., és dr. Képíró Sándor csendőr százados XIII. r. vádlottakra terhelő ítéleti tényállásként állapítja meg, hogy, mint a kutatójárőröket csoportonként irányítani és ellenőrizni hivatott parancsnokok alárendeltjeiket bűncselekmények elkövetésére és különösen emberölések végrehajtására buzdították, amely során beosztottaik a Délvidéken foganatosított karhatalmi műveletek alatt kb. 3309, személyt öltek meg.
(lásd nyomozati iratok 97. naplószám alatt az ítélet oldalszáma 3.)
Az ítélet 7. oldalán rögzítettek szerint 1942. január 05. és 20. között:
a./ Zsablya 629
b./ Csurog 883
c./ Boldogasszony-falva 74
d./ Sajkásgyörgy 210
e./ Sajkásszentiván 26
f./ Sajkáslak 48
g./ Mozsor 195
h./ Tündéres 66
i./ Dunagárdony 32
j./ Titel 51
k./ Alsó és felső Kaból 2
l./ Óbecse 168
m./ Temerin településeken 44
összesen: 2430 személyt gyilkoltak le.
Az ítélet 47. oldalán történt megállapítás szerint (lásd nyomozati iratok 185. oldalát) az Újvidéken végrehajtott karhatalmi műveletek alatt 879 polgári egyént gyilkoltak meg.
Az ítélet (lásd nyomozati iratok 303. oldaltól) azt tartalmazza, hogy Budur Károly csendőr százados XI. r., dr. nemes Kacskovics Balázs csendőr százados XII. r., és dr. Képíró Sándor csendőr százados XIII. r. vádlottak a makói tanszázadtól 1942. január 20-án érkeztek meg Újvidékre. Az ítélet szerint mindvégig Újvidéken tartózkodtak.
A bíróság álláspontja szerint az ítélet egyes tényállásainak ilyen jellegű egybevetése alapján az állapítható meg, hogy az ítélet ellentmondásos, mivel a három vádlott valójában nem 3309, hanem legfeljebb 879 polgári személy megölésében lehet felelős. Ugyanakkor elmulasztotta az ítélet annak megállapítását, hogy a három vádlott mely alárendeltjét hogyan, milyen módon bujtotta fel emberölésre, és azok konkrétan hány embert öltek meg.
Ezzel szemben az ítélet nem mulasztotta el annak megállapítását, hogy Újvidéken 1942. január 23-án Korompay Gusztáv sorhajófőhadnagy a strandon 250-300, míg Mühlhauser Imre hadapród őrmester az Atlétika Sportpályán egy ismeretlen zászlós parancsára kb. 38 polgári személyt végeztetett ki, akiket az eljárás során csak tanúként hallgattak ki. A bíróság megjegyzi, hogy ez a két katonai személy nem volt a három csendőrtisztnek a beosztottja, és az ítéletben nincs utalás arra, hogy ennek a három csendőrtisztnek van-e valamilyen köze a két katona által kivégzett személyek megöléséhez.
A bíróság álláspontja szerint a hatályon kívül helyezett Vezérkarfőnök Bíróságának H. 448/1943/118. számú ítéletét a megsemmisítés okán úgy kell tekinteni, mint ami nincs, ennélfogva annak ténymegállapításai a jelen büntetőeljárásban az egyéni büntetőjogi felelősség vizsgálatánál alappal nem bírhat. Az újonnan indult büntetőeljárásban az egyén büntetőjogi felelősségét a bíróság nem a hatályon kívül helyezett ítélet ténymegállapítására alapítja, hanem a hatályon kívül helyezett ítéletet meghozó előzetes bírósági eljárás és nyomozás anyagára. Ugyanakkor jelen ügyben az állapítható meg, hogy a hatályon kívül helyezett ítélet alapját képező nyomozati és bírósági tárgyalási anyag, jegyzőkönyvek nincsenek meg, ezek hiányában nem ellenőrizhető utólag a hatályon kívül helyezett ítélet ténymegállapításának meg-, vagy meg nem alapozottsága.
A fentiekre figyelemmel a bíróság – az ügyész indítványától eltérően – a hatályon kívül helyezett ítélet ténymegállapításait figyelmen kívül hagyta a dr. Képíró Sándor volt csendőr százados ellen folyamatban lévő büntetőügy érdemi elbírálásánál, illetve az ítélete meghozatalánál.
Bizonyítékok és azok értékelése
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a terhére rótt bűncselekmények elkövetésében nem érezte magát bűnösnek.
A nyomozás során a gyanúsítotti kihallgatásakor – 2009. szeptember 14., 2010. július 29., 2010. október 13., és 2010. december 01. napján – az ügyre vonatkozóan részletes vallomást tett.
A bírósági tárgyaláson a személyi körülményein túlmenően, rövid, összefoglaló jellegű vallomástételen kívül, élt az ún. hallgatás jogával azzal, hogy a nyomozati szakban tett vallomását változtatás nélkül fenntartja.
A vádlott elismerte, hogy 1942. január 21-23. napjain, mint a makói csendőr tanszázad oktatótisztje vett részt az Újvidéken elrendelt és végrehajtott razziában.
Állítása szerint a Vezérkari Főnökség Bíróságának a főtárgyalásán szerzett tudomást arról, hogy január hónap közepén rendelte el Szombathelyi Ferenc vezérezredes vezérkari főnök az újvidéki razziát a következő szavakkal: „Tisztogatást és megtorlást rendelek el.”. 1942. január 20-án Újvidékre érkeztek a razziához szükséges katonai és csendőr erők. Január 20-án este Gaál csendőr őrnagy, az újvidéki csendőriskola parancsnoka tájékoztatást tartott a razzia lefolyásáról. Elmondta, hogy a razzia három napig tart, és kívülről indul a város központja felé.
Az igazoltatást a csendőr-járőrök végzik, akikhez megfelelő számú honvédet osztottak be.
A razzia tartamára ostromállapotot hirdettek, senki az utcára nem léphetett ki.
Kiadtak egy hosszú névsort, akiket el kellett fogni. Ezen kívül le kellett tartóztatni minden olyan személyt, aki nem tudta magát kellőképpen igazolni, vagy egyéb körülmények között gyanús volt.
Az elfogottakat a honvéd kísérő-járőrök a leventeotthonba kísérték, ahol egy újvidéki polgárokból összeállított igazolóbizottság működött.
Csendőr részről a razziában, mint igazoltató, két tanszázad, az újvidéki, és a makói, valamint a szekszárdi iskolából egy szakasz vett részt.
A csendőrlegénység feladata kizárólagosan az igazoltatás volt.
A csendőrtisztek feladata az igazoltatás ellenőrzése és a járőrök irányítása volt.
A csendőrtiszt nem volt hatósági közeg, tehát nem is igazoltathatott a fennálló szabályok szerint.
A razzia 1942. január 21-én kezdődött és az első két napon nem történt semmi túlkapás. Január 23-án délelőtt, Feketehalmy altábornagy és Grassy József vezérőrnagy parancsa alapján honvéd-alakulatok gépkocsin a leventeotthonban lévő foglyokat kivitték a Duna partra, léket vágtak a Duna jegén, és a kivégzetteket elúsztatták. A kivégzéseket kizárólag honvéd-alakulatok hajtották végre, azon egyetlen csendőr sem volt jelen.
(lásd nyomozati iratok 1597-1599. naplószám alatti oldalakat, dr. Képíró Sándor által a „Hideg napok” c. regényre válaszolva: „Az újvidéki razzia hiteles története, avagy hogyan lettem „háborús bűnös”. A fenti reflexióra történő utalás rövidített megnevezése a továbbiakban: „Hogyan lettem háborús bűnös”.)
További vallomása szerint nem igaz, hogy Gaál Lajos csendőr alezredes azt mondta 1942. január 20-án a Báni palotában tartott eligazításon, hogy Újvidéken nem szabályszerű razziát, hanem tisztogatást vár el a felső vezetés, nem fedi a valóságot, hogy Grassy József vezérőrnagy neki eligazítást tartott 1942. január 22-én.
(lásd nyomozati iratok 1567. naplószám alatti oldalt.)
Hazugság az is, hogy olyan elhangzott volna, hogy végig kell golyószóróval lőni az utcákat, és azokat is le kell lőni, akik az ablakból kíváncsiskodnak.
(lásd nyomozati iratok 1569. oldal első mondat.)
Állítása szerint Gaál Lajos csendőr alezredes, akkor még őrnagytól azt a parancsot kapta, hogy a „legkisebb ellenállás esetén is fegyvert kell használni”. A parancs ellen egyedül ő tiltakozott, közölve, hogy ezt a parancsot így, a Szolgálati Szabályzat szerint nem lehet végrehajtani. Kérte Gaál csendőr őrnagyot, adja írásba ezt a parancsot. Erre Gaál közölte, hogy „nem adja írásba, mert ő sem kapott erre írásbeli parancsot”. Mivel Gaál csendőr őrnagytól írásban nem kapott parancsot, ezért úgy gondolta, hogy az erre – mármint a fegyverhasználatra – vonatkozó parancsot nem kell végrehajtani. (lásd nyomozati iratok 1569. naplószám 2. mondattól.)
Érdemi védekezése szerint sem 1942-ben, sem a főtárgyaláson, és most aztán végképp nem tudta, illetve tudja azt, hogy milyen utcákban ellenőrzött Újvidéken. Az általa ellenőrzött személyeknél nem volt fegyverhasználat. A hozzá alárendeltként beosztott Szentpáli Gavallér Kálmánnál volt egy fegyverhasználat, aminek az előzményét nem ismerte, de a történteket még aznap jelentette Gaál csendőr őrnagynak.
(lásd nyomozati iratok 1569. naplószám 4. bekezdését, valamint 1599. naplószám alatti jegyzőkönyv 2. mondatát.)
A bírósági tárgyaláson ez utóbbi mondatot a következőkre pontosított vallomása szerint a Steinberger házaspárt és Weisz Ilonát nem ismerte, nem látta őket, nem tud róla, hogy mi történt velük.
Emlékezete szerint rajta kívül Gerencséry Mihálynál, Kacskovics Balázsnál, és Csáky Józsefnél nem volt, míg Budur Károly és Kun Imre csendőr századosok elismerték, hogy az általuk felügyelt személyeknél volt fegyverhasználat.
(lásd nyomozati iratok 1569. naplószám 5., 6. bekezdéseket.)
Dr. Zöldi Márton csendőr százados vonatkozásában előadta, hogy a főtárgyaláson tudta meg, hogy Zöldi Grassy vezérőrnagy kérésére egy „csetepatét” rendezett, amellyel Újvidéken a partizán fenyegetettséget kívánták igazolni.
(lásd nyomozati iratok 1569. naplószám 7. bekezdést.)
A vádlott az állításának igazolására hivatkozott arra is, hogy „A főtárgyaláson két honvédtiszt eskü alatt tett vallomást, akik határozottan azt állították, hogy nála nem volt fegyverhasználat”.
(lásd nyomozati iratok 1571. naplószám 1. bekezdést.)
A Máriás testvérekkel kapcsolatban a vádlott előadta: a razzia harmadik napján a délelőtti órákban odament hozzá egy általa nem ismert rendőr, aki a Máriás testvérekkel való rokonságára hivatkozva, kezességet vállalt értük, kérve a testvérek szabadon bocsátását. Mivel magyar nevű személyek szabadon bocsátását kérte tőle a rendőr, ezért odament az újvidéki tanfolyamról érkezett, ezáltal helyismerettel rendelkező, általa ismeretlen csendőr őrmester rendfokozatot viselő járőrvezetőhöz, aki jelentette az elfogást, és azt, hogy a Máriás testvérek neve szerepel a minden járőrnek kiadott listán, amely alapján őket el kell fogni, adat merült fel velük szemben, hogy a bevonuló magyar csapatokra lőttek. A járőrvezető jelentette azt is, hogy a testvérek „már a többedik razzián akadtak fent, de az éppen ott lévő rendőr rokonuk mindig közbenjárt az elengedésük végett”.
Lényegében – további vallomása szerint – tudomásul vette azt, hogy a Máriás testvéreket a járőr továbbviszi a leventeotthonban lévő igazolóbizottsághoz, mivel ő a razzia alatt nem volt hatósági közeg, nem szólhatott bele a járőrök munkájába, így az elfogásba, és nem dönthetett a szabadon engedésben. A fenti 10-15 percig tartó jelenet után közölte a rendőrrel, hogy a testvérpárt nem jogosult elengedni, így őket a csendőr őrmester utasítása alapján bekísérték a leventeotthonba.
Elmondta még, hogy a Máriás testvérekkel nem találkozott, nem ismerte őket, nem tudja, hogyan néztek ki, nem tudja, mi lett a sorsuk.
(lásd nyomozati iratok 1579. naplószám 6-tól 9. bekezdéseket, 1581. naplószám 2. bekezdését, valamint a 1591. naplószám 5. és 7. bekezdését, és annak 1593. oldalon történő folytatását.)
A vádlott annak bizonyítására, hogy a razzia során kötelességszerűen járt el, hivatkozott még a Tanursich család, a Rex szálló tulajdonosainak a megmentésére. Elmondása szerint Újvidéken a Rex szállóban volt elszállásolva, amikor 23-án tudomására jutott, hogy ott egy „illegálisan” működő honvéd járőr jelent meg, ezért odasietett, ahol a Rex szálló tulajdonosát, és családját bundában találta felöltözve, egy kézitáskával, útra készen. „A fosztogatni akaró banda vezére Pozdor zászlós volt”, akit rögtön félrehívott és megkérdezte tőle, hogy „Mit jelentsen ez a helyzet?”, mire azt a választ kapta: „viszem ki őket a Duna-partra!”. Mivel a Tanursich család ellen semmiféle vád nem merült fel, ezért a zászlósnak annyit mondott: „Takarodj innen!”, mire „bandájával együtt kivonult a szállóból”. Ezt követően a Tanursich családnak azt mondta: „Nézzék meg, megvan-e mindenük, vetkőzzenek le, és maradjanak otthon nyugodtan”.
Bevonulása után jelentette az esetet Gaál őrnagynak.
A fentiekkel kapcsolatban megjegyezte: „Gondolom, ha a Tanursich család bármelyik tagja valahol él (3 gyerekük volt), ezt a napot nem felejtette el, és emlékezni fognak az eseményekre. Ez a válaszom a „Hideg napok”-ban megjelent Pozdor zászlóssal kapcsolatban, akivel soha semmiféle szolgálati viszonyban nem voltam”.
(lásd nyomozati iratok 1599. naplószám alatt „Hogyan lettem háborús bűnös”, valamint nyomozati iratok 1569. naplószám alatti jegyzőkönyv 2. bekezdést.)
A vádlott további vallomása szerint a főtárgyaláson kérte a Rex szálloda tulajdonosainak a beidézését, de a kérését azzal tagadták meg: „nincs szükség mentő tanúra, nekik elegendő a terhelő tanúknak a meghallgatása”.
(lásd nyomozati iratok 1571. naplószám 4. bekezdést.)
A vádlott tagadta, hogy Újvidéken a Magyar Honvédség és a Csendőrség a zsidó és a szerb nemzetiségű személyek összegyűjtését, és szervezett megölését hajtotta végre. Állítása szerint „A felső parancsnokok se mondták soha, hogy a szerbeket és a zsidókat kell összegyűjteni. Ez nem volt se szerb-, se zsidóellenes ellenőrzés, ez partizánellenes razzia volt”.
(lásd a nyomozati iratok 1567. oldalán az első nyilatkozatot, és a 1591. oldal 4. bekezdést.)
A vádlott Nagy János volt honvéd főhadnagy személyére nem tudott nyilatkozni, nem tudta, hogy ő „kicsoda”. Nem emlékezett arra, hogy a razzia harmadik napján teáztató gépkocsi járt volna náluk, és azon szállították volna el az összegyűjtött embereket.
Az utolsó gyanúsítotti kihallgatásának végén a vádlott a következőket nyilatkozta: „Az élő Istenre esküszöm, hogy én senkit soha meg nem öltem, azért nem lehetek háborús bűnös, mert egy razziában részt vettem. A razzia két részből tevődött össze, az igazoltatásból, és a megtorlásból. Az igazoltatást a Csendőrség, a megtorlást a Honvédség hajtotta végre”.
(lásd a nyomozati iratok 1695. naplószám alatti oldalt, és a 1699. naplószám alatti oldal utolsó előtti bekezdését.)
Nagy János a katonapolitikai osztályon és az ÁVH-n tett vallomását a bírósági tárgyaláson a vádlott „szemenszedett hazugságnak” minősítette.
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a Vezérkari Főnökség Bíróságának az eljárását és az ítéletét politikai jellegű, koncepciós eljárásnak minősítette, aminek nem az igazság kiderítése volt a célja, hanem néhány csendőrtisztet pellengérre állítva kollektív felelősségük megállapításával Szombathelyi Ferenc vezérezredes vezérkari főnök „tisztára mosása”.
A vádirat I/1. pontjához
A bíróság elfogadta dr. Képíró Sándor volt csendőr százados érdemi védekezését a vádirat I/1. pontja tekintetében, miszerint a Steinberger házaspárt, Weisz Ilonát, és Scheer Ferencet nem ismerte, nem látta őket, nem tud róla, hogy velük mi történt a következők szerint:
A vádirat általános megállapítást tartalmaz a vádirat I/1 pontjában megjelölt személyek meggyilkolása tekintetében, így mindösszesen csak annyit állapít meg, hogy nevezetteket 1942. január 23-án lakásukban dr. Képíró Sándor volt csendőr százados alárendeltjei agyonlőtték. Ugyanakkor nem tesz megállapítást arra, hogy
– kik voltak a meggyilkolt személyek,
– hány órakor történt a gyilkosság,
– miért gyilkolták meg őket (fegyverhasználat során, vagy egyéni rablási akció miatt),
– a vádlottnak ezen gyilkosságokban mi volt a konkrét cselekvősége, szerepe: jelen volt és látta a gyilkosságokat, nem volt jelen, de alárendeltjeit gyilkolásra és fosztogatásra buzdította, az ellenőrző útján tudomást szerzett az alárendeltjei által elkövetett cselekményről, de azt nem jelentette, nem tett semmit az utólagos felelősségre vonásukra.
A négy személy meggyilkolása tekintetében a vádhatóság mindössze azáltal látta megállapíthatónak dr. Képíró Sándor volt csendőr százados bűnösségét, hogy a Vezérkari Főnökség Bírósága előtti eljárásban tett egy olyan nyilatkozatot, hogy 1942. január 23-án Újvidéken a járőrcsoportja a Gömbös Gyula útról indult a II. Rákóczi Ferenc utcán át az Országzászló tér irányába.
A rendelkezésre álló adatok szerint az újvidéki razzia végrehajtására 5.000-5.500 katonai személyt vontak össze a városba. 240 kutatójárőrt állítottak fel, egy járőr 2 fő csendőrből, 2 fő katonából, és 1 fő rendőrből tevődött össze, vagyis a kutatójárőrök létszáma 960-1.200 fő volt.
Ehhez a létszámhoz képest nem ismert a gyűjtő-, és a kísérő-járőrök létszáma.
Dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak, mint kutatójárőr-csoport parancsnoknak 10-12 járőre, vagyis 40-60 fő alárendeltje lehetett.
A védő által a tárgyaláson becsatolt Újvidék város térképének megtekintése után megállapítható, hogy a város egyik leghosszabb útszakasza a II. Rákóczi Ferenc (Futaki) utca, ami szinte keresztülvezet a városon. A II. Rákóczi Ferenc utca mentén helyezkedik el a kórház, a kaszárnya, a városháza, és a Rex szálló. Ezekből az adatokból a következők állapíthatók meg:
1./ A II. Rákóczi Ferenc (Futaki) utca nagysága és központi szerepe miatt kiemelkedő, azon jelentős katonai forgalom történhetett.
2./ A bíróság többek között azért hallgatta meg tárgyaláson Dr. Havas Péter, mert vallomásában szerepelt, hogy „a nagymamája, Weisz Ilona a II. Rákóczi Ferenc (Futaki) utca 40. szám alatt lakott”. Ugyanakkor a bíróságnak rendelkezésére állt olyan adat, miszerint Budur Károly volt csendőr századosnál a razzia 3. napján a „futaki” részen kb. 250 fegyverhasználat volt.
(lásd nyomozati iratok 353. oldalt.)
Ez azt bizonyítja, hogy a Rákóczi (Futaki) utcában nemcsak Képíró Sándor volt csendőr százados alárendeltjei, hanem más kutatócsoportba tartozó alárendeltek is tevékenykedtek.
Ezt a megállapítást erősíti Kun Imre volt csendőr százados vallomása is, miszerint „több ízben előfordult, hogy a neki kijelölt utcában idegen járőröket is talált.
(lásd nyomozati iratok 299. oldalt.)
Mindezek alapján a bíróság álláspontja szerint a vádtól eltérően ítéleti bizonyossággal nem lehet megállapítani, hogy a vádban megjelölt 4 személyt csak és kizárólag dr. Képíró Sándor volt csendőr százados alárendeltjei ölték meg.
3./ A legpontosabb tényállást Weisz Ilona meggyilkolása ügyében lehetett utólagosan megállapítani. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a lakásban 13.30 és 14.00 óra közötti időben két határvadász vagy csendőr érkezett. A gyilkosság azután következett be, amikor a beteg Weisz Ilona kivételével a többi családtagot egy teherautón a Duna-parton lévő strandra szállították kivégzésre. A gyilkosság nagy valószínűség szerint rablás miatt történt. Ez a bűncselekmény nyilván az elkövető katona egyéni akciója volt, mely cselekményről nem tájékoztatta az elöljáróját.
Ha azt vesszük alapul, hogy dr. Képíró Sándornak 10-12 kutatójárőre volt, ez azt is jelenti, hogy a járőrök egyszerre 10-12 helyszínen vannak, amiből logikusan az következik, hogy a járőrcsoport-parancsnok nem tud egyszerre 10-12 helyen lenni. Így előfordulhat, hogy az alárendeltek által elkövetett bűncselekményről az elöljáró nem tud, illetve nem szerez tudomást.
Ehhez az ügyhöz kapcsolódóan:
– ha a gyilkosság 14.00 óra után rövid időn belül következett be, ehhez képest bizonyíték van arra, hogy
– dr. Képíró Sándor a délutáni órákban, amikor tudomást szerez arról, hogy a Rex Szállóban illegálisan egy katonajárőr jelent meg, akkor azonnal a szállóhoz siet,
– a razziát 15.00 órakor leállítják és a kutatójárőröket és csoportparancsnokokat visszarendelik, mely adatokból egyértelműen az következik, hogy dr. Képíró Sándor volt csendőr százados nem a II. Rákóczi Ferenc (Futaki) utca 40. szám alatt lakás közvetlen közelében, hanem más helyen kellett tartózkodnia.
Ilyen összefüggésben is – a bíróság álláspontja szerint – kizárt, hogy dr. Képíró Sándor volt csendőr százados személye bármilyen formában összefüggésbe hozható lenne Weisz Ilona meggyilkolásával, vagy legalább azzal, hogy magáról a cselekmény elkövetéséről tudomással rendelkezett.
A Steinberger házaspár meggyilkolásáról a 11. sorszám alatti tanú (lásd később az ítéletben) tesz említést, mely szerint 1942. január 23-án 10.00 óra körüli időben látta a holttestüket a havon az ajtajuk előtt.
Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados vallomásában említést tesz a hozzá alárendeltként beosztott Szentpáli Gavallér Kálmán csendőr főhadnagynál történt fegyverhasználatról, aminek az előzményét nem ismerte, de a történteket még aznap jelentette Gaál csendőr alezredesnek.
Szentpáli Gavallér csendőr főhadnagy a Vezérkari Főnökség Bírósága előtti eljárásban előadta, hogy dr. Képíró csendőr százados mellé volt beosztva. Emlékezete szerint egy helyen két fegyverhasználat történt. Egy zsidó házaspárt akart igazoltatni a csendőrjárőr, az asszony megtagadta az igazolást, aki megragadta a csendőr fegyverét. „Nagy erős asszony volt az illető, ki akarta csavarni a fegyvert a csendőr kezéből. A szobában volt a férje is, aki szintén ellenállt. Őt is lelőtték. Képírónak ezt jelentettem olyan értelemben, hogy a fegyverhasználat jogos volt”.
(lásd nyomozati iratok 371. oldalt.)
A vádirat alapján nem állapítható meg, hogy a vádiratban megjelölt Steinberger házaspár az előbb ismertetett ügy sértettjeivel azonos, vagy más személyekről van szó, ezért a bíróság a vádhoz kötöttség elvére figyelemmel az ítéleti tényállás megállapítása tekintetében ugyanazt állapította meg, mint a vádirat azzal a kiegészítéssel, hogy a tanú idevonatkozó konkrét vallomására figyelemmel a gyilkosság idejét 10.00 óra körüli időben állapította meg.
A vádirat I/2. pontjához
A bíróság a Máriás testvérekre vonatkozóan megállapított ítéleti tényállást dr. Képíró Sándor volt csendőr százados vallomása és a kirendelt jogtörténész által beszerzett Máriás Mihályné 1942. február 05-én az Újvidéki Törvényhatóság előtt férje és annak a testvére, Máriás Samu 1942. január 23.-ai elhurcolásáról, és eltűnéséről tett bejelentéséből készült korabeli jegyzőkönyv alapján állapította meg (ez utóbbit lásd bírósági iratoknál).
A bíróság elfogadta dr. Képíró Sándor volt csendőr százados Máriás testvérek tekintetében előterjesztett érdemi védekezését, mivel az irányadó ítéleti tényállásból az volt megállapítható, hogy a csendőr járőrvezető eljárása a kiadott parancsnak megfelelt, dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a járőr szabályszerű intézkedését nem bírálhatta felül, nem volt jogalap a beavatkozásra. Ha dr. Képíró Sándor volt csendőr százados eleget tett volna a rendőr tiszthelyettes kérésének, megszegte volna Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak, a szegedi V. hadtest parancsnokának 1402/Eln.-42. számú és 1942. január 18-án kiadott parancsának 19. pontját, amely szerint: „A visszaélések új neme: a megvesztegetés. A beosztott tisztek arra vigyázzanak, hogy a zsidók le ne kenyerezzék a lakásban, üzletben működő közegeinket. Ez nemzetrontás és a kommunizmussal való szövetkezés, ellene szintén a 10./ pont szerint fogok eljárni”, vagyis ilyen cselekmény elkövetőit statáriális eljárás alá kell vonni.
A bíróság megjegyzi, hogy a hatályos Büntetőtörvénykönyv szerint az ilyen vagy hasonló jellegű esetet megvalósító rendőrtiszt cselekménye alkalmas lehet a 225.§ szerinti hivatali visszaélés bűntettének a megállapítására.
Az ítéleti tényállás további megállapítása szerint dr. Képíró Sándor volt csendőr százados ekkor abban a tudatban volt, hogy a Máriás testvéreket igazoltatás végett a leventeotthonba kísérik, ami nem volt egyenlő a kivégzőhelyre történő kíséréssel. Ezt bizonyítja a jugoszláv tényfeltáró bizottság azon megállapítása, hogy az igazolóbizottság a 3 nap alatt kb. 20.000 személy igazoltatását végezte, ehhez képest Újvidéken a razzia 1.044 fős áldozat számára is figyelemmel, mely áldozatok többsége köztudottan a katonák, csendőrök által január 23-án a tereken, utcákon, temetőben, sportpályán, strandterületen, valamint házakban, lakásokban történt tömeges és egyéni kivégzések során vesztették életüket. Ebben az összefüggésben az igazolóbizottság előtti eljárás komoly esélyt jelentett a túlélésre. A bíróság álláspontja szerint – dr. Képíró Sándor volt csendőr százados büntetőjogi felelőssége nem állapítható meg olyan cselekedetről, amelyről akkor nem volt tudomása, mint a jelen esetben arról, hogy a Máriás testvéreket nem a leventeotthonba, hanem egyből kivégzőhelyre kísérték.
A vádirat I/3. pontjához
Nagy János volt honvéd főhadnagyot – aki 1981. április 28. napján halálozott el – háborús bűntett miatt elsőként 1948. október 14. napján a szegedi Katonapolitikai Osztály, majd 1948. október 20. napján az Államvédelmi Hatóság nyomozói hallgatták ki.
Vallomásának lényege szerint, mint zászlós rendfokozatú – 1941. április 11-én Hercegszántón elfogták az ottani Ápity Milos szerb pópát, aki állítólag fényjelzéseket adott a szerb csapatoknak. Erről jelentést tett az őrs akkori parancsnokának, Gábor János főhadnagynak, aki megkérdezte, hogy „még él a pópa?”, majd azt az utasítást kapta, hogy a pópát Bajára, az állomásparancsnokságra kell kísérni ügyének kivizsgálása vétett. Kísérőként magához vette Kun Szabó Antal és Andrási József szakaszvezetőket. Kísérés közben – katonái előtti példastatuálás, valamint Gábor főhadnagy fenti szavai nyomán – alakult ki benne az a szándék, hogy a papot megöli. Egy folyóhoz érve a papot a folyó vizébe kényszerítette, és két pisztolylövéssel agyonlőtte. A szerb pap meggyilkolása miatt 1941 nyarán a magyar katonai igazságügyi szervek vizsgálatot rendeltek el. Ekkor Nagy János arra vette rá Kun Szabó szakaszvezetőt, hogy a gyilkosságot vállalja magára, majd a vizsgálat során valótlanul azt állította, hogy a papot Kun Szabó szakaszvezető szökés közben lőtte agyon. A hamis vallomások alapján Kun Szabó szakaszvezető ellen indult eljárást megszüntették, mivel az általa alkalmazott fegyverhasználatot jogszerűnek minősítették. További vallomása szerint:
– 1942. január 21-23-i újvidéki razziában, mint a 16. határvadász zászlóalj beosztottja, szakaszparancsnok beosztásban összekötőként vett részt Gaál Lajos cs. őrnagy és a katonaság között. 23-án délelőtt 11.00 óra körüli időben együtt ellenőriztek Képíró csendőr főhadnaggyal, akit korábbról ismert, együtt jogászkodtak, miközben a Rákóczi úton egy kb. 30 főből álló összegyűjtött csoporthoz érkeztek.
Ekkor érkezett oda egy katonai tehergépkocsi, amely teát hordott szét a katonáknak, és a csendőröknek. Képíró csendőr főhadnagy megkérdezte a gépkocsi vezetőjét, hogy hajlandó-e egy fuvart tenni a kivégzőhelyként megjelölt strandra, amit a gépkocsivezető elvállalt. A kb. 30 embert felhajtották az autóra. Ezt követően közölte Képíróval – akivel sem fölé-, sem alárendeltségi viszonyban nem állt -, hogy az „emberszállítmányt” elviszi a „kivégzési helyre”. Miután felült a gépkocsira, az embereket a sportpályára vitte, ahol pihenő közben találta a „kivégző félszakaszt”, majd parancsot adott az általa nem ismert szakaszvezető, vagy őrmester rendfokozatú személynek az autón lévő 30 személy kivégzésére. Nevezett személy kérdésére, hogy partizánok?!, igennel válaszolt. Ezt követően az embereket a kivégzőhelyre kísérték, ahol kb. 2 percig tartó lövöldözés után mindegyiküket agyonlőtték.
Fenti esetet követően kb. 2-3 óra múlva a leventeotthonba érkezett, amikor Lányi János százados, és Gaál őrnagy arról beszéltek, hogy a Tanursich családot is ki kell végezni, mivel anyagilag támogatják a partizán mozgalmat. A feladat végrehajtásával őt bízták meg. A terve az volt – amivel egyetértett Lányi százados és Gaál őrnagy -, hogy a Tanursich családnál két razziát fognak végrehajtani, s az elsőnél a lakásban fegyvert fognak elrejteni, amit a második razzia során előtalálnak, és ez kellő alapot szolgáltat a kivégzésükhöz. Ennek megfelelően beszerzett egy kézigránátot, és 2 db szerb pisztolyt, amit átadott az egyik honvéd alárendeltjének azzal az utasítással, hogy a razzia során azt rejtse el a lakásban. Később a járőr jelentette, hogy a feladatot nem tudta végrehajtani, mivel a lakásban tartózkodó Képíró csendőr főhadnagy őket nem engedte be.
(lásd nyomozati iratok 1671. oldaltól – 1689. oldalig.)
Az ügyészség által beszerzett és másolt iratokon túlmenően a bíróság az ügyre vonatkozóan valamennyi fellelhető levéltári iratot beszerezte, úgy mint:
– Nagy János 1948. október 14. és október 20.-ai gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyveit,
– Nagy János 1948. október 22.-ei Szegedi Népügyészségen történt kihallgatási jegyzőkönyvét,
– Kun Szabó Antal 1948. október 12.-ei tanú-, és 1948. október 19.-ei gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyveit,
– a Szegedi Népügyészség 1948. október 23-án kelt, 1948. Nü. 1742/2. számú Nagy és Kun előzetes letartóztatását elrendelő határozatát,
– az 1948. november 11-én kelt Szegedi Népügyészség 1948. Nü. 1742/8. számú vádiratát,
– a Szegedi Népbíróság 1948. november 23-án kelt, védő kirendelő határozatát,
– a Szegedi Ügyvédi Kamara 1948. december 09.-ei átiratát, új ügyvéd kirendeléséről dr. Turai Gábor személyében,
– a Szegedi Népbíróság 1948. december 15.-ei Nb. 1519/1948/6. számú tárgyalási jegyzőkönyvét,
– a Szegedi Népbíróság fenti számú és keltű ítéletét, amely Nagy János I. r., Kun Szabó Antal II. r. és Andrási József III. r. vádlottat bűnösnek mondta ki háborús bűntett elkövetésében, ami miatt az I. r. vádlottat halálbüntetésre, 10 évi politikai jogvesztésre, és teljes vagyonelkobzásra, a II. r. vádlottat 15 évi, a III. r. vádlottat 5 évi kényszermunkára, és mindkét vádlottat 10-10 évi politikai jogvesztésre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélte. Nagy János a terhére megállapított bűncselekményt a hercegszántói pap, majd Újvidéken a 30 összegyűjtött személy agyonlövetésével, illetve a Tanursich család elhurcolására, és kivégzésére tett kísérlettel, míg Kun Szabó Antal, és Andrási József a terhükre megállapított bűncselekményt a hercegszántói pap meggyilkolásában történt közreműködésükkel követte, illetve követték el.
– a Népbíróságok Országos Tanácsa NOT.II. 3521/1948/cs. számú végzését, amely az I. fokú ítéletet annyiban változtatta meg, hogy az I. r. vádlottat életfogytig, a II. r. vádlottat 8 évig tartó kényszermunkára ítélte, míg a III. r. vádlottat felmentette az ellene emelt vád alól.
– Nagy János által 1948. július 30. napján kitöltött „Hazatért hadifogoly személyi adatai” nyomtatványt, amelyben – többek között – valótlanul azt állította, hogy katonai szolgálatra ‘1943. XII. 1.”-jén vonult be.
– Nagy jános által Makón, 1948. augusztus 14. napján géppel írt önéletrajzát, amelyben említést tesz arról, hogy 1934 és 1937 között a szegedi Ferencz József Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Kar „nyilvános, rendes” hallgatója volt, katonai szolgálatának kezdetét 1939. február 01. napjában jelöli meg, rendkívüli részletességgel közli, hogy mettől-meddig, hol, és milyen beosztásban volt katona, ugyanakkor nem tesz említést Hercegszántóról, ahol a papot meggyilkolták, Újvidéket „békehelyőrségnek” minősíti, ahol 1941 augusztustól decemberig 01-ig teljesített szolgálatot, majd áthelyezték az V. hadtestparancsnokság központi zászlóalj állományába próbaszolgálatra.
– az 1948. október 23-án kelt, a Szegedi Népügyészségtől az Államvédelmi Hatóságnak címzett átirat, mely azt az ügyészi utasítást tartalmazza, hogy az 1941. április 11-én Hercegszántón a pap meggyilkolására vonatkozóan hallgassák ki Lakatos János, Újházi József, Baksa Ferenc, Kovács András honvédeket, Hurton János őrvezetőt, és vegyék őrizetbe a leventeotthon parancsnokát, valamint Gábor János főhadnagyot. Ki kell hallgatni Erdei Sámuelt és Hajdú Sándort (tiszti legényeket) a terhelt hercegszántói és újvidéki magatartására, különös figyelemmel az ottani razziában való részvételre. Az utóbbi tanútól meg kell tudni, kik teljesítettek szolgálatot abban a szakaszban, amely az újvidéki razziában a terhelt parancsnoksága alatt részt vett. Megtudakolandó a tanúktól, Horváth szakaszvezető és Kovács tizedes lakcíme, mivel ez utóbbiak a terhelt szakaszában szolgáltak.
– Hajdú Sándor 1949. január 15.-ei tanúkihallgatási jegyzőkönyvét, mely szerint Nagy újvidéki tevékenységéről nem rendelkezett információval, de tudomása szerint nevezett csapategységében főleg szerbek és ruszinok, így pl. Erdélyi Béla szabadkai, Molnár Imre temerini lakos voltak.
– Nagy Jánosnak a Népbíróságnak írt kérelmét, mely szerint büntetésébe az 1948. október 12. napjától eltelt időt számítsák be, mivel azon a napon lett letartóztatva a szegedi „katonapolitikán”.
– az 1957. május 04-én Nagy Jánosnak a Szegedi Megyei Bíróságon történt meghallgatásáról készült jegyzőkönyvet – miután a bírósági irattárban nem találták meg a korabeli aktát -, amelyben a terhelt csak a szerb pap meggyilkolására vonatkozóan tett vallomást, míg az újvidéki eseményekről nem nyilatkozott.
– a Szegedi Megyei Bíróságnak 1975. november 28. napján kelt átiratát, a Budapesti és Pest megyei Társadalombiztosítási Igazgatóságnak, amelyben arról tájékoztatták a címzettet, hogy a Nagy Jánosra vonatkozó ítélet elveszett, így azt megküldeni nem tudják, majd hivatkoznak az előbbi meghallgatásra, mely alapján röviden ismertetésre kerül a szerb pap meggyilkolására vonatkozó tényállás.
-o-o-o-o-o-
Nagy Jánosnak az 1948. október 14. és 1948. október 20. napjain gyanúsítotti kihallgatásain készült jegyzőkönyvei egybevetése alapján a bíróság megállapította, hogy azok tartalmilag lényegében azonosak azzal az eltéréssel, hogy az 1948. október 20.-i jegyzőkönyv már nem tartalmaz tényállást a Tanursich családra vonatkozóan.
A bíróság sajátosnak találta a korabeli vádhatóság eljárását a következők szerint:
Annak ellenére, hogy Nagy János az 1948. október 14.-i (első) gyanúsítotti kihallgatási jegyzőkönyvében az összegyűjtött 30 személy kivégzésénél, majd a Tanursich családdal szemben tervezett akció sikertelen végrehajtásánál, vagyis mindkét esetnél megjelöli dr. Képíró csendőr főhadnagyot, mint jelenlévő személyt, illetve az ügyészségen 1948. október 22-én történt kihallgatásakor is terhelő vallomást tett dr. Képíró Sándorra, a vádirat idevonatkozó tényállásából hiányzik dr. Képíró csendőr főhadnagy megjelölése, helyette az szerepel, hogy Nagy János „ismeretlen csendőr főhadnaggyal találkozott”, illetve a Tanursich család elhurcolását „ismeretlen csendőr főhadnagy” akadályozta meg.
Az 1948. október 23-án kelt és az Államvédelmi Hatóságnak adott ügyészi utasítás alapján az állapítható meg, hogy – a három gyanúsítottnak a szerb pap meggyilkolása tekintetében tett beismerő vallomására figyelemmel – az eljáró ügyész ún. pótnyomozást rendelt el azzal, hogy derítsék fel a leventeotthon parancsnokát, aki bejelentést (feljelentést) tett a pap ellen, felderítése esetén őt és Gábor János főhadnagyot – aki Nagy János szolgálati elöljárója volt és Nagy az ő ráható magatartására gyilkolta meg a papot – vegyék őrizetbe.
Az ügyész – feltehetően – ezt a két utóbbi személyt is meg akarta vádolni a pap halála miatt. A továbbiakban olyan személyek felkutatására is adott utasítást, akik Nagy alárendeltjei voltak Újvidéken.
Az ügyész ezen tanúk felderítésével és vallomásaikkal nyilvánvalóan Nagy János újvidéki szerepére vonatkozó és önmagát terhelő vallomását igyekezett ellenőrizni, illetve további bizonyítékot kívánt beszerezni Nagyra és esetleg dr. Képíróra.
Az eljáró ügyész ugyanakkor sajátos módon dr. Képíróra nem adott ki őrizetbevételi utasítást és be sem várva a pótnyomozást, 1948. november 11. napján elkészítette a vádiratot, miután Hajdu Sándort az újvidéki eseményre 1949. január 15-én hallgatták ki tanúként az ÁVH-n, akkor, amikor Nagy Jánost I. fokon 1948. december 15-én már halálraítélték.
A korabeli vádhatóság eljárásának vizsgálata során a bíróságban kérdésként merült fel, hogy az ügyész valamilyen jogtechnikai okra visszavezethetően mellőzte dr. Képíró Sándorral szemben a felkutatását és őrizetbevételét, valamint a vádiratban a név szerinti megjelölését, vagy pedig azért, mert a rendelkezésre álló bizonyítékok, valamint Nagy János vallomása alapján nem látta bizonyítottnak, illetve komoly aggályai, kételyei voltak a tekintetben, hogy Nagy János valóban találkozott dr. Képíró Sándorral, akinek bármilyen köze lett volna az összegyűjtött 30 személynek a kivégzéséhez.
Ez utóbbit látszik alátámasztani Nagy Jánosnak a Szegedi Népbíróságon 1948. december 15-én tárgyaláson tett nyilatkozata, mely szerint bűnösnek érezte magát a hercegszántói pap meggyilkolásában, míg az Újvidéken történt események megtörténtében nem. A tárgyaláson, miután az eljáró bíró Nagy János elé tárta a nyomozás, illetve az ügyészi eljárás során tett vallomásait, akként nyilatkozott: „Az újvidéki dolog úgy történt, amint most a főtárgyaláson bevallottam. Valóban a népügyész előtt is a katonapolitikai osztályon tett vallomásom tartottam fenn, de azért, mert az mondták a katonapolitikai osztályon, hogy úgy vonjam vissza a vallomásom, hogy visszavisznek oda, s nagyon megvernek”.
Nagy Jánosnak a bírósági tárgyaláson tett vallomása további két kérdést vet fel, az egyik a szavahihetőség, a másik Nagy János elleni büntetőeljárás törvényes vagy törvénytelen volta, vagyis az, hogy a vallomását kényszer vagy fenyegetés hatása alatt tette vagy nem.
A szavahihetőség vizsgálatának tekintetében a következők állapíthatók meg:
1./ Nagy János az igazságügyi szerveket már 1941-ben a hercegszántói pap meggyilkolása tekintetében megtévesztette a valótlan vallomásával és azzal, hogy valótlan vallomás megtételére bírta rá Kun Szabó Antal és Andrási József szakaszvezetőket. A valótlan vallomások alapján a pap meggyilkolásával Nagy János helyett Kun Szabó Antalt vádolták meg, aki ellen ugyanakkor a hamis vallomások alapján az eljárást megszüntették azért, mert az eljárt hatóság nevezettek valótlan állítására figyelemmel azt állapította meg, hogy Kun Szabó részéről a fegyverhasználat jogszerű volt, mert az a pap szökésének a megakadályozása céljából történt.
A vallomásokból az is megállapítható, hogy a hamis vallomások megtétele tekintetében Nagy Jánosnak volt a szervező, irányító szerepe, mivel az egész hamis vallomástétel az ő érdekében történt.
2./ Nagy János valótlant állított 1948. július 30. napján, amikor a már hivatkozott hivatalosnak számító okiratban valótlanul azt állította, hogy katonai szolgálatra 1943. december 01-jén vonult be.
3./ Ugyancsak valótlant állított lényeges körülmény elhallgatásával, amikor 1948. augusztus 14-én írt önéletrajzából szándékosan kihagyta a katonai szolgálati idejének és helyének a felsorolásából Hercegszántót és az Újvidéken töltött 1942. január 20-23 közötti időt.
4./ Nagy János ugyancsak valótlant állított lényeges körülmény elhallgatásával, amikor a korabeli büntetőaktájának eltűnése és az ítéleti tényállás utólagos rekonstruálása céljából meghallgatták 1957. május 04-én a Szegedi Megyei Bíróságon, amelyen csak a hercegszántói pap meggyilkolásának történetét adta elő. Az új vallomása alapján készült bírósági jegyzőkönyvre figyelemmel a bíróság Nagy János elítélésére vonatkozóan a későbbiekben hiányos és ezáltal részben valótlan tájékoztatást ad, így pl. 1975. november 28. napján a Budapesti és Pest megyei Társadalombiztosítási Igazgatóságnak.
A fentiekre figyelemmel a bíróságnak Nagy János korabeli vallomásainak értékelése során komoly aggályai merültek fel a szavahihetősége tekintetében, amely által az akkor tett vallomásának valósághűsége alapjaiban kérdőjelezhető meg.
Nagy János szavahihetőségének megkérdőjelezésétől függetlenül – a bíróság álláspontja szerint – Nagy Jánosnak az újvidéki razziával összefüggésben elkövetett és dr. Képíró Sándorra tett terhelő vallomása lehet teljes mértékben, vagy részben igaz, vagy akár valótlan is.
Nagy János vallomásából és önéletrajza alapján az nagy biztonsággal állapítható meg, hogy nevezett 1934-1937 közötti években a Szegedi Ferencz József Tudományegyetemen folytatott jogi tanulmányokat, de a doktorátust nem szerezte meg. Ezt bizonyítja a tiszti rendfokozata. Ez alapján az állapítható meg, hogy Nagy János a szegedi egyetemi évei alapján ismerte (ismerhette) dr. Képíró Sándort, mivel ő is ezen időszakban ugyanezen egyetemnek volt a joghallgatója.
Az ügy megítélésénél lényegtelen, hogy dr. Képíró Sándor ennyi idő elteltével nem emlékszik vissza Nagy Jánosra, illetve nem tudja, hogy ő kicsoda.
Az 1945. január 15-én Makón az ÁVH által tanúként kihallgatott Hajdu Sándor (Nagynak volt a tiszti legénye) vallomása alapján ugyancsak egyértelműen megállapítható, hogy Nagy János 1942. január 20 és 25 közötti időben Újvidéken teljesített katonai szolgálatot. Ilyen értelemben nem zárható ki Nagy és dr. Képírónak ez időben Újvidéken történt esetleges találkozása.
Az tény, hogy ezidáig a Rex Szálló tulajdonosának és családjának, a Tanursich családnak 1942. január 23.-i dr. Képíró Sándor volt cs. százados általi megmentése dr. Képíró Sándor vallomásából volt ismert, ami lehetett igaz is, meg nem is. Érdekes módon dr. Képírónak a Tanursich család megmentésére vonatkozó vallomását éppen Nagy Jánosnak a katonapolitikai osztályon 1948. október 14-én tett vallomása támasztja alá, ugyanakkor Nagy János ezen vallomásában terhelő vallomást is tett önmagára és dr. Képíróra is, az összegyűjtött 30 személy kivégzésében való részvétellel.
Az tényként állapítható meg, hogy Nagy János is tudott dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak a Tanursich család megmentéséről szóló történetről.
A továbbiakban a bíróság azt vizsgálta, ha igaz Nagy Jánosnak az a vallomásrésze, hogy dr. Képíróval 1942. január 23-án 11.00 óra körüli időben a II. Rákóczi Ferenc utcában találkozott, bizonyítható-e az, hogy ott és akkor dr. Képíró milyen tartalmú utasítást adott ki a 30 személynek a hova történő szállítására.
Dr. Képíró vallomása szerint ő mindvégig abban a tudatban volt, hogy a csoportja által őrizetbe vett személyeket az utasításnak megfelelően igazoltatás végett a leventeotthonba kísérik.
Ezzel szemben Nagy János azt állította, hogy dr. Képíró Sándor arra adott utasítást, hogy a 30 személyt a teherautón a kivégzőhelyként számon tartott strand területére szállítsák. Nagy további vallomása szerint a 30 személy teherautóra történő szállításában kísérőként vett részt, és a személyeket a strand helyett a sportpályára vitte, ahol az odaszállított embereket fegyverhasználattal kivégezték.
A bíróság álláspontja szerint ítéleti bizonyossággal utólag már nem lehet megállapítani, hogy dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a 30 személynek a leventeotthonba, vagy a strandra történő szállítására adott utasítást, mivel a két ellentétes tartalmú vallomást nem lehetett feloldani, mivel a tárgyaláson nem állt rendelkezésre olyan egyéb objektívnek számító bizonyíték – mint pl. mondjuk a tehergépkocsi vezetőjének a vallomása -, mely alapján ezen alapvető kérdésben megnyugtató, aggálytalan módon lehetne dönteni.
A bíróság eközben kíván utalni arra, hogy 1941. április 11-én Nagy János arra kapott parancsot, hogy a hercegszántói papot Bajára kísértesse az ügyének kivizsgálása végett. A kapott parancs ellenére Nagy a kísérés közben kialakult szándéka alapján a papot nem kísérte Bajára, hanem a falu határában lévő folyónál két pisztolylövéssel meggyilkolta.
Ezen esetre figyelemmel nem zárható ki annak a lehetősége, hogy dr. Képíró Sándor volt csendőr százados 1942. január 23-án 11.00 órakor az összegyűjtött 30 személynek a leventeotthonba történő kísérésére adott utasítást, mellyel szemben Nagy János időközben meggondolta magát, és az utasítástól eltérően az őrizetbe vett személyeket nem a leventeotthonba, hanem a sportpályára vitte kivégeztetni. Nagy János ezen törvénysértő magatartásáért nyilvánvalóan dr. Képíró Sándor nem tehető felelőssé, mert Nagy törvénysértő magatartásáról nem volt tudomása.
A korabeli eljárás bizonyítása alapján, arra sem kaptunk választ, hogy Nagy János ha arra kapott utasítást dr. Képírótól, hogy a 30 személyt a strand területére kísérje, akkor őket miért a sportpályára vitte.
Nagy János vallomásainak részletes egybevetése alapján egyértelműen megállapítható az is, hogy a felelősséget a későbbiekben magától igyekszik elhárítani, és azt másokra terhelni. A bíróság ezen megállapítása a következők alapján érhető tetten.
Nagy János az 1948. október 14.-i vallomásában még elismeri, hogy a 30 személy elszállításában dr. Képíró előtt önként ajánlja magát a kísérést mintegy önszántából, saját kezdeményezés alapján hajtja végre, illetve ugyanezen vallomásában azt állítja, hogy a sportpályán ő személyesen adott parancsot a kivégzőszakasz parancsnokának a kivégzésre. Ezzel szemben az 1948. december 15.-i bírósági tárgyaláson már azt állítja: „Képíró felém fordulva kijelentette, hogy az összeszedett embereket ki kell vinni a futballpályára (korábban még strand volt a vallomásában. Ez a megjegyzés a bíróságtól származik), a kivégzőhelyre, s mondta nekem, kísérjem el az embereket és a kivégzőhelyen adjam át a kivégzőosztag parancsnokának”, illetve további vallomása szerint a kivégzőszakasz parancsnoka azt kérdezte, hogy „mit csináljon az emberekkel?”, mire ő a kérdésre kérdéssel válaszolt: „mire vagy kioktatva?”, mire a szakaszvezető azt válaszolta: „hát arra…, hogy le kell lőni az embereket”, mire Nagy azt mondta: „akkor hajtsd végre a kötelességedet”.
A bíróság utalni kíván arra is, hogy a fenti kérdés eldöntésénél, nevezetesen, 1942. január 23-án 11.00 órakor Nagy és Képíró találkozott vagy nem, ha igen, akkor milyen tartalmú beszélgetés folyt közöttük, a bíróság döntéshozatali képességét befolyásolta a tárgyalás közvetlenségének a hiánya, vagyis a bíróság a döntését a tárgyaláson közvetlenül megvizsgált bizonyítékok és belső meggyőződése alapján hozza meg, jelen esetben – Nagy Jánost 1981 évben bekövetkezett halála miatt nem lehetett a tárgyalásra idézni, így a bíróság az ő személyiségéről nem szerezhetett közvetlen módon benyomást.
Azt nem lehet tudni, hogy Nagy János az 1948. december 15.-i népbírósági tárgyaláson milyen egészségügyi, fizikai, és pszichikai állapotban volt, de az tény, hogy az ítélet utal a vádlott „idegállapotára”, és erre figyelemmel a bíróság nem a vádlottnak a tárgyaláson tett vallomására, hanem „nevezettnek a nyomozás során tett és a főtárgyaláson elé tárt vallomása” alapján állapította meg a történeti (terhelő) tényállást. Ugyancsak figyelemre méltó ugyanezen a tárgyaláson Andrási József III. r. vádlottnak az a vallomása, hogy amikor 1941-ben a hercegszántói pap meggyilkolása ügyében ő is kapott idézést, és ebben az ügyben akart beszélni Gábor főhadnaggyal, de helyette a lőtéren Nagy Jánossal találkozott, aki előtt aggályoskodott, hogy ebből az ügyből „baj lesz”, mire Nagy János azt válaszolta: „ne idegesítsen, mert fejbe lő engem is, meg saját magát is”.
A most idézett hivatkozásokból, a bíróság álláspontja szerint, Nagy János megviselt, meggyengült, illetve labilis idegállapotú személy lehetett.
Mindezek függvényében sajátos a korabeli népbíróság eljárása akkor, amikor a tárgyaláson felismerhetően aggályossá kellett volna válnia a vádlottnak az újvidéki eseményekre vonatkozó egyoldalú „beismerő” vallomása, amit semmiféle egyéb bizonyíték nem támaszt alá, sőt a vádirati tényállással szemben az ítéletben már dr. Képíró kerül az eddig ismeretlen csendőr főhadnagy helyére, anélkül, hogy a bíróság indokát adná, miért tért el a vádirat tényállás megállapításától.
A bíróság a védő felvetése alapján vizsgálta a háborús bűntett miatt Nagy János és 2 társa elleni, 1948-ban lefolytatott eljárás törvényességét, miután 1989 februárjában a Minisztertanács döntése alapján 1 év alatt elkészült, majd 1991. évben napvilágot látott Magyarországon a „Törvénytelen szocializmus” tényfeltáró bizottság jelentése. „A tanulmány elkészítésének eredeti célja az volt, hogy föltárja azt a joggyakorlatot, pontosabban szólva: azokat a jogtiprásokat, törvénysértéseket, az alapvető szabadságjogok semmibevételét, amely az „ötvenes éveket” jellemezte. A föltárásra azért volt szükség, hogy a sérelmezettek erkölcsi és anyagi rehabilitációjának tudományos hátteret biztosítson. A munkát két csoport végezte. Az egyik a jogász alcsoport volt. Ők részben a jogalkotás, részben a joggyakorlat területén vizsgálták a korszakot. A másik, a történész albizottság, mindehhez a történtei anyagot szolgáltatta”.
A büntetőeljárás szabályainak alkalmazása tekintetében a tanulmány a következő kritikai megállapításokat teszi:
1./ Gyakran megállapíthatatlan, hogy a terhelt mikor került a hatóság őrizetébe. Néhány olyan esetben, ahol fennmaradt az ún. Vizsgálati Napló, kimutatható, hogy a gyanúsítottat már napokon keresztül kihallgatták az első őrizetbevételi határozat megszületése előtt.
2./ A terhelt fogva tartására 72 óra után csak az ügyész előzetes letartóztatást fenntartó határozata esetén lett volna törvényes lehetőség. Ezt a határozatot az átvizsgált ügyek egyikében sem hozták meg.
3./ A vizsgált ügyek egyikében sem volt mód a nyomozati eljárásban védő részvételére.
4./ A kihallgatásokról általában nem vettek fel jegyzőkönyvet, hanem ún. „feljegyzést” készítettek. Kihallgatási jegyzőkönyv csak a nyomozás befejezésekor készült és a bíróság csak ezeket a jegyzőkönyveket kapta meg, nem pedig az egész nyomozati anyagot.
5./ Általánosnak mondható a kényszervallatás.
A beismerő vallomást, amely a legfőbb bizonyíték volt, rendszeresen kényszervallatással csikarták ki. Tipikus módszerek: verés, sötétzárka, éheztetés, családtagok elleni eljárással, illetve a családtagok elleni kényszerítőeszközök alkalmazásával való fenyegetés, a terheltet hosszú időn keresztül nem engedték aludni, a terhelteknek napokon keresztül – falhoz fordulva – kellett állni, rendszeres volt az éjszakai kihallgatás.
A hivatkozott tanulmány kritikai megállapításai a Nagy János és 2 társa elleni büntetőeljárásban ugyancsak tetten érhetőek. Ezek a következők:
1./ A hivatalos iratok alapján Nagy János esetében sem állapítható meg, hogy a katonapolitikai osztály, mint nyomozóhatóság mikor és egyáltalán elrendelte-e az őrizetbevételét. Ugyanis az iratok szerint Nagy Jánost gyanúsítottként
– 1948. október 14-én hallgatták meg először, majd
– 1948. október 20-án folytatólagosan, ehhez képest az ügyész
– 1948. október 22-én rendeli el az előzetes letartóztatását.
Nagy János az elítélése után kérelemmel fordult a bírósághoz azzal, hogy az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamába az
– 1948. október 12. napjától eltelt időt számítsák be, mert ő ettől a naptól kezdve került fogvatartásba a katonapolitikai osztály által.
A bíróság életszerűnek találta a Nagy János által megjelölt kényszerintézkedés kezdő időpontját, mivel Kun Szabó Antalt a katonapolitikai osztályon 1948. október 12. napján hallgatták ki tanúként, aki ekkor vallomásában terhelő vallomást tett Nagy Jánosra a hercegszántói pap meggyilkolása tekintetében.
Ebben az összefüggésben kérdésként merül fel, hogy a katonapolitikai osztályon mit csináltak Nagy Jánossal 1948. október 12. és október 14. között, illetve tényként állapítható meg, hogy Nagy Jánost hatósági határozat nélkül, jogellenesen tartották fogva az 1948. október 12. és október 22. közötti időben.
2./ Az iratok alapján egyértelműen az állapítható meg, hogy a katonapolitikai osztály 1948. október 12. napján – Kun Szabó Antal tanúvallomása alapján – csak az 1941. április 11-én elkövetett pap-gyilkosságot ismerte.
A bíróság teljesen életszerűnek találta azt, hogy az a Nagy János, aki 1941-ben a papgyilkosság ügyben a katonai igazságügyi szervezet előtt mindent letagadott, és hamis vallomásokkal az eljáró hatóságot sikerült úgy félrevezetnie, hogy az eljárás megszüntetésre került, az 1948. október 14.-i első kihallgatása során a katonapolitikai osztályon azonnal elismeri a papgyilkosságot, sőt minden egyéb terhelő bizonyíték hiányában beismer még további olyan súlyos bűncselekményeket, mint az 1942. január 23-án Újvidéken történt 30 személy meggyilkoltatását, és a Tanursich család elhurcolására és megölésére tett kísérletet.
A már hivatkozott tényfeltáró bizottság jelentésére figyelemmel a bíróságban is az a határozott meggyőződés alakult ki, hogy Nagy Jánost már 1948. október 12. napjától folyamatosan hallgatták ki, ezeken a kihallgatásokon nyilvánvalóan mindent tagadott, majd az alkalmazott kényszer, fenyegetés hatására tett „beismerő” vallomást, és a 2 nap alatt kicsikart több vallomás közül csak ez utóbbi, az 1948. október 14.-i került felhasználásra a bíróság előtt.
A nyomozati szakban alkalmazott kényszer és/vagy fenyegetés megtörténtének lehetőségét erősíti Nagy Jánosnak a bírósági tárgyaláson tett ez irányú vallomása is, amelynek – a bíróság álláspontja szerint – egy lelkiismeretesen eljáró bíró érdeklődését fel kellett volna keltenie.
3./ Egyértelműen megállapítható, hogy Nagy János a nyomozás és a vádelőkészítés hatálya alatt meg volt fosztva a védelem jogától, miután védő kirendelésére csak a vádirat elkészítése, 1948. november 11. után, azaz 1948. november 23-án, illetve december 09. napjától történt intézkedés, akkor, amikor a tárgyalás megtartására 1948. december 15-én került sor.
4./ Nagy Jánosnak az újvidéki eseménnyel összefüggésben önmagára és dr. Képíró Sándor volt csendőr századosra tett terhelő vallomása nem nevezhető következetesnek, mert a nyomozás során – feltehetőleg kényszer, fenyegetés hatása alatt – tett vallomását az 1948. december 15.-i népbírósági tárgyaláson lényegében visszavonta, majd 1957. május 04-én a Szegedi Megyei Bíróságon történt meghallgatásakor már említést sem tett az Újvidéken történt, általa korábban „beismert” eseményről.
Ez utóbbi körülmény is inkább azt erősíti, hogy Nagy János Újvidékkel kapcsolatos vallomását kényszer, fenyegetés hatására tette. Természetes kérdésként merül fel az is, hogy Nagy János 1957. május 04-én történt meghallgatásakor tudta-e azt, hogy a korábbi bírósági iratok eltűntek, a meghallgatásra irat-rekonstruálás miatt van szükség, ilyen értelemben – mivel állítását nem tudják ellenőrizni – bármit mondhat, illetve lényeges körülményeket is elhallgathat jogkövetkezmények nélkül.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 78.§ (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy: „A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás”.
Ezzel a szabályozással összhangban van a Be. 118.§ (2) bekezdésének azon rendelkezése, hogy: „A terhelt beismerése esetén – ha e törvény eltérően nem rendelkezik – meg kell szerezni az egyéb bizonyítékokat is”.
Nagy János és 2 társa elleni büntetőügyben még így utólag is egyértelműen bizonyított az, hogy a hercegszántói papot Nagy János gyilkolta meg két pisztolylövéssel, amit aggálytalan módon támaszt alá a két gyanúsított-társnak az idevonatkozó és lényegében Nagy Jánossal összhangban levő vallomása.
Ugyanakkor Nagy Jánosnak az újvidéki eseményre vonatkozóan tett, önmagát és dr. Képírót terhelő vallomást megerősítő vagy cáfoló bizonyíték beszerzése elmaradt, ilyen értelemben a bíróság aggályosnak találta az 1948. december 15.-i népbírósági marasztaló ítéletet az Újvidéken történtekkel kapcsolatos tényállás megállapítása tekintetében, különösen akkor, amikor egyrészt a tárgyaláson a terhelt visszavonta a nyomozati szakban tett vallomását, annak elfogadható indokát is adva, másrészt az ítéletben utalás van a terhelt idegállapotára (ami felveti azt, hogy kifogásolható egészségügyi állapotban jelent meg a tárgyaláson), harmadrészt a terhelt ez irányú, kétes értékű vallomását semmilyen más bizonyíték nem támasztotta alá.
A Be. 78.§ (4) bekezdés értelmében „Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg”.
Ezen rendelkezéshez fűzött kommentár szerint: A (4) bekezdés a bizonyítás tisztaságát, megbízhatóságát hivatott szolgáltatni azzal, hogy külön is rögzíti: nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozóhatóság bűncselekmény útján vagy más tiltott módon, vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.
A bűncselekmény a Btk. különös részében foglalt tényállások valamelyikének a megvalósítását jelenti.
Azt, hogy a bizonyítékok beszerzése során történt-e bűncselekmény, külön büntetőeljárásban kell megállapítani. Ebből viszont az következik, hogy a büntetőeljárás mindaddig érdemben nem fejezhető be, ameddig a nyomozóhatóság vagy a bíróság nem foglal érdemben állást a tekintetben, hogy a bizonyítékok beszerzése során történt-e bármilyen bűncselekmény.
A (4) bekezdés II. fordulata szerint nem csupán a bűncselekmény elkövetése útján, hanem a más tiltott módon beszerzett bizonyítékot sem lehet az eljárás során bizonyítékként értékelni. Nyilvánvaló, hogy ebbe a kategóriába tartozhat a fizikai tettlegességet el nem érő, de azt megközelítő vagy azzal egyenértékű kínzás jellegű fárasztás, éheztetés, alvás megvonás stb. Ebbe a körbe tartozik a beugratás, az előnyök alaptalan ígérgetése és minden olyan pszichikai jellegű befolyásolás, amely alkalmas lehet arra, hogy a kihallgatott személyt akarata ellenére, vagy akaratával ellentétesen vallomás megtételére befolyásolja.
A bíróság álláspontja szerint Nagy Jánosnál a a bizonyíték, a beismerő vallomás a már említett „tiltott mód” valamelyik formájának alkalmazásával lett beszerezve a nyomozati szakban.
Összefoglalva tehát a büntetőeljárás szabályaival ellentétesen, illetve bűncselekmény útján beszerzett bizonyítékok a büntetőeljárás során a törvényi tilalomnak megfelelően nem használhatók fel, azokat még objektív valódiságuk ellenére is figyelmen kívül kell hagyni.
Azt, hogy a büntetőeljárásban résztvevő személyek milyen jogokkal rendelkeznek, az eljárási törvény tételesen felsorolja. Ezek például
– a Be. 5.§ szerint a terheltnek a védelemhez való joga,
– a Be. 8.§ szerint az önvádra kötelezés tilalma, …
A törvény szövegéből következik, hogy az eljáró hatóságoknak a megelőző eljárás és a saját eljárás törvényességét is hivatalból és folyamatosan figyelemmel kell kísérnie. Ha viszont maga a bíróság észleli saját eljárásának törvénysértő voltát, akkor köteles azt oly módon korrigálni, hogy a bizonyítás eredményét kirekeszti a mérlegelési köréből”.
A fenti aggályok miatt a bíróság Nagy Jánosnak az 1948. október 14-én és október 20-án a katonapolitikai osztályon, majd az ÁVH-n, ezt követően 1948. október 22-én a Népügyészségen, és 1948. december 15-én a Szegedi Népbíróságon tett vallomásaiból készült jegyzőkönyveket, valamint a bíróságok I. és II. fokú határozatait kirekesztette a bizonyítékok köréből.
A bíróság megjegyzi, hogy a népbíráskodással kapcsolatos egyes rendelkezésekről szóló 1947. december 31-én kihirdetett 1947. évi XXXIV. tv. 12.§ (2) bekezdés szerint „a népbírósági tanács öt tagból áll. A tanács elnökét (helyettes elnökét) a bírói (ügyvédi) képesítésű személyek sorából az igazságügy-miniszter jelöli ki, egy-egy tagját (póttagját) pedig a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt helyi szervei küldik ki.”, továbbá a 14.§ (2) bekezdés szerint „a a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Magyar Kommunista Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt országos vezetősége beküld a Népbíróságok Országos Tanácsának minden tanácsába egy-egy bírói (ügyvédi) képesítéssel rendelkező, büntetlen előéletű… állandó tanácstagot”.
A hivatkozott törvény értelmében Nagy János és 2 társa elleni büntetőügyben ülnökként a Kisgazdapártból, a Kommunista pártból, a Parasztpártból, és a Szociáldemokrata pártból delegált személyeknek kellett volna részt venni. A tárgyalási jegyzőkönyv tanúsága szerint a tanács tagjai közül 1-1 fő a Parasztpártból és a Kisgazdapártból, míg 2 fő a Magyar Dolgozók Pártjából volt delegálva, vagyis az utóbbinál olyan pártból, amelyet nem ismert a már hivatkozott törvényhely, ugyanis 1948. június 13-án az a sajátos helyzet állt elő, hogy a megszűnt két munkáspártból egy lett, a Magyar Dolgozók Pártja, ugyanakkor a jogalkotó nem nyújtott be a törvényhozásnak törvénymódosítást, sem a „fúzió” előtt, sem utána, hogy az új párt, a jogutód két népbírót delegálhat a népbírósági tanácsokba, azaz mind az 1945., mind az 1946. évi VII. törvény alapján ítélkező tanácsok – a bíróság álláspontja szerint – alaki törvénysértéssel voltak megalakítva, ami az eljárásjog szerint abszolút hatályon kívül helyezési ok.
A bíróság a Be. 417.§ (3) bekezdés alapján a fenti törvénysértést észlelve jelzéssel élt a legfőbb ügyésznél.
A bíróság a tárgyaláson ismertetett bizonyítékok közül a következőket emeli ki, amelyek alapján rekonstruálni lehet az akkori eseményeket, és következtetést lehet levonni dr. Képíró Sándor volt csendőr százados magatartására, illetve annak megítélésére.
Gerencséry Mihály volt csendőr főhadnagyot az ÁVH 1951. április 23-án gyanúsítottként hallgatta ki. Vallomásának lényege szerint 1941. októberében került Újvidékre szárnyparancsnok helyettes beosztásba, ahol 1942. májusáig teljesített szolgálatot. Szolgálati ideje alatt történtek az újvidéki vérengzések, melynek irányítója Feketehalmy-Czeydner altábornagy volt, részt vett benne Grassy József ezredes, Deák ezredes a honvédség részéről, a csendőrség részéről pedig Gaál Lajos alezredes, Fóthy Ferenc alezredes, Budur Károly százados, Stepán László százados, Képíró Sándor százados és Kacskovics Balázs. A razziában mint kutatócsoport parancsnok egy napig vett részt, olyan személyek felkutatásában akiknek a városban való tartózkodásra megfelelő igazolványuk nem volt. Emlékezete szerint a parancsnoksága alatt álló csoport 4 személyt állított elő, akiket az ott működő bizottságnak adtak át és az döntött a további sorsuk felett. A következő napokban 3 hétig a lakásában tartózkodott betegsége miatt. Tagadta, hogy az újvidéki vérengzésben, vagy kegyetlenkedésben részt vett volna.
A Budapesti Katonai Ügyészségnek 1951. augusztus 16-án kelt Kü.XVII.2776/1951. számú vádirata szerint a vádlott 1941-1942-ben meg nem állapítható időben egy alkalommal beosztottjai 8-10 szökevényt és ellenállót lőttek le, egy alkalommal beosztottjai 4 személyt fogtak el, azokat az Újvidéken működő bizottságnak adták át, ezáltal részese volt belföldön emberek törvénytelen megkínzásának és kivégzésének. (Nyr. 11.§ 5./ pont).
A vádirat megállapítja, hogy a vádlottat ezen cselekménye miatt a Horthy bíróság már egyszer felelősségre vonta, 7 évre ítélte, ugyanakkor ez a vádlott javára nem értékelhető, mert a német megszállás után a fennálló fasiszta kormány, mint megbízható egyént szabadlábra helyezte, az ellene emelt vádakat pedig ejtette.
A Budapesti Katonai Törvényszék 1951. szeptember 20. napján kelt KB. VIII. 2925/1951. számú ítéletében megállapított tényállás szerint „ Délvidék visszacsatolása után, 1942. januárjában egy csendőrcsoport parancsnokaként részt vett a délvidéki és zsablyai vérengzésekben. A vádlott egy kutatócsoport parancsnoka volt, mely több járőrből volt összetéve, s eme járőrcsoport a tisztogatás alkalmával 8 esetben fegyvert használt szökevények, illetve ellenállók ellen. Ugyanez járőrcsoport 4 baloldali magatartású egyént átadott az Újvidéken működő bizottságnak…. De tudomása van arról, hogy a 4 személy közül egyiknek sem esett különösebb bántódása”. A bíróság nem fogadta el a vádlott érdemi védekezését, indokolása szerint ismerve az újvidéki vérengzés adatait nem kétséges, hogy mind a 8 esetben a fegyverhasználat halálos kimenetelű következményekkel járt, az „igazolóbizottság”, mint olyan törvénytelenül működött, mert az odakerülő baloldali személyeket bírói eljárás nélkül kivégeztette. Ezen személyek a vádlott parancsoksága alatt működő csendőrjárőr tevékenység folytán életüket vesztették. Ezért a bíróság Gerencséry Mihály volt csendőr főhadnagyot bűnösnek mondta ki háborús bűntett elkövetésében, amiért 15 éves börtönbüntetésre, 10 évi közügyektől eltiltásra, lefokozásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte.
A Katonai Főtörvényszék az 1951. december 07-én kelt II. 994/1951. számú végzésével helybenhagyta az elsőfokú ítéletet azzal, hogy a vádlott, ha nem is volt személy szerint tettese az emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának, de mint Újvidéki csendőr szárnyparancsnok helyettes feltétlenül részese volt annak.
A Legfelsőbb Bíróság a 2001. november 19-én kelt Bfv.X.2319/2001/4. számú felülvizsgálati ítéletével a Gerencséri Mihály terhelt ellen folyamatban volt, a Budapesti Katonai Törvényszék ítéletét és a Katonai Főtörvényszék végzését hatályon kívül helyezte és a terheltet az ellene emelt háborús bűntett miatt emelt vád alól felmentette. A Legfelsőbb Bíróság megállapítása szerint, a felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás olyan általános megállapításokat tartalmaz, amelyek bűncselekmény alapjául nem szolgálnak, vagyis: „Az ítélet nem tartalmaz semminemű megállapítást arra vonatkozóan, hogy a fegyverhasználatnak milyen következményei voltak. Így nincs ítéleti ténymegállapítás arra sem, hogy a fegyverhasználat eredményeként valakinek a halála bekövetkezett-e, vagy egyáltalán személyek megsérültek-e. Hasonlóan nincs tényállás arra sem, hogy mi lett a következménye annak, mely szerint a járőrcsoport négy baloldali magatartású egyént az Újvidéken működő bizottságnak átadott”.
(bírósági iratok „Gelencséry iratok” boríték.)
Budur Károly volt csendőr századost az AVH 1952. szeptember 25-én hallgatta ki gyanúsítottként. Vallomásának lényege szerint a makói csendőriskolában oktatótiszt beosztást látott el, bűnügyi nyomozást tanított. 1942. január 19-én Újvidékre szállították vasútszerelvényen az egész csendőriskolát. Az iskolától részt vett Jakabos István csendőr százados, Kacskovics Balázs csendőr főhadnagy és Képíró Sándor csendőr főhadnagy oktatótisztek.
Az újvidéki csendőriskola részéről annak parancsnoka Gaál Lajos csendőr őrnagy, aki a razzia tartama alatt parancsnoka volt a vezényelt csendőröknek is. Az újvidéki iskolától jelen volt Kun Imre csendőr főhadnagy és Csáky József csendőr főhadnagy.
A szekszárdi csendőriskolától dr. Zöldi Márton csendőr főhadnagy vett részt egy szakasszal. A vezérkari főnökség részéről lett kiküldve Bátori Géza csendőr alezredes, Fóthy Ferenc csendőr alezredes és Horkay József csendőr alezredes.
Megérkezésük napján a csendőrtiszt-társaival együtt a Báni palotába mentek, ahol Gaál csendőr őrnagy ismertette, hogy a vezérkari főnök utasítására 3 napos razziát tartanak Újvidéken, amelynek célja a közbiztonsági szolgálatra veszélyes baloldali elemek felkutatása, őrizetbe vétele. A parancs szerint 21-én reggel 05.00 órára kellett jelentkezniük a csendőriskola épületében.
Gaál csendőr őrnagy 20-as csoportokra osztotta a csendőröket és még 20 honvéd egyént osztott a csoportba, meg egy rendőrt, aki ismerte az utcákat. A csoportokat fel kellett osztani 4 fős járőrökre. A parancsnokoknak az volt a feladata, hogy ellenőrizzék a járőröket, intézkedni az őrizetbevételre és a gyűjtőhelyekre kísérésben. Az eligazítás után elvitte csoportját a kijelölt városrészre. Kb. 130 kommunista vagy partizángyanús személyt vettek őrizetbe, akiket a leventeotthonban székelő igazolóbizottság elé kísérték. Január 23-án 11.00 órától lövöldözésre lett figyelmes, ami fokozódott és kb. 4 órán keresztül tartott. 15.00 órakor kapták azt a parancsot Grassytól, hogy a razziát le kell állítani, a tisztek menjenek a Báni palotába Gaál őrnagyhoz eligazításra. Miután megérkeztek, Gaál őrnagy közölte velük, hogy a razziát azért kellett leállítani, mert Zöldi Márton csendőr főhadnagy és egy folyamőr főhadnagy nagy létszámú személyt kivégeztek a Duna strandon és a Dunába dobták őket. Ezen az eligazításon jelen volt Kacskovics Balázs is, aki ugyancsak csoportparancsnok volt. Továbbá vallomása szerint tudta, hogy a parancsára őrizetbe vett személyek ki lesznek végezve, mert az eligazításon hallotta, hogy megtorlás végett történik a polgári személyek összeszedése, mivel előzőleg a zsablyai őrsön ismeretlen civilek agyonlőttek több csendőrt. Az újvidéki vérengzésben való részvételért 1944-ben felelősségre vonták és 12 évet kapott.
(nyomozati iratok 477-481. naplószám).
A Budapesti Katonai Ügyészségen 1953 augusztus 25-én történt kihallgatásakor az AVH-nál tett vallomását részben fenntartotta, ugyanakkor tagadta, hogy 130 személyt vettek őrizetbe, és tudta, hogy ezeket a személyeket ki fogják végezni, mivel erről csak utólag, 1944-ben értesült a honvéd törvényszéken.
(nyomozati iratok 483-485. naplószám.)
A Budapesti Megyei Bíróságon B.III.0343/1953. szám alatt 1953. szeptember 30. napján, mint IV. r. vádlott a vallomásában a következőket adta elő:
1949. január 19-én, mint a makói csendőr iskola oktatója 2 főhadnagy társával és az iskolával indultak parancs alapján Újvidékre. 20-án Kacskovics és Képíró főhadnaggyal jelentkeztek Gaál őrnagynál, ahol már több tiszt tartózkodott. Gaál közölte velük a 3 napos razzia végrehajtását, célját, feladatukat. 21-én 05,00 órakor az iskolaudvaron volt a gyülekezés. Egy-egy tisztnek 10-12 járőrt kellett ellenőrizni. Egy-egy járőr 4 „tagból”, 2 csendőrből, 2 katonából, és egy rendőrből állt, aki helyismerettel rendelkezett. Írásbeli utasítást is kaptak, melyet minden járőrcsoport írásban szintén megkapott. Az igazoltatások 18.00 óráig tartottak. A járőrcsoportokat nem tudta minden esetben ellenőrizni, mivel egyszerre nem lehetett 12 helyen. Akik nem tudták magukat igazolni, azokat úgynevezett fogolyátvevő közegeknek kellett átadniuk, akik az ilyen egyéneket a Leventeotthonba kísérték, ahol a polgármester és más hatósági személyek tartózkodtak és azok előtt kellett igazolnia magát az illetőnek.
Az első két napon az igazoltatás rendben folyt, nem volt olyan, aki nem tudta volna igazolni magát. A harmadik napon a járőr jelentette, hogy 3-4 főt adott át a fogolyátvevőknek, akik nem tudták magukat igazolni. A harmadik napon, amikor az igazoltatás folyt, kb. 11.00 óra körüli 2-2,5 kilométer távolságból erős lövöldözést hallott. Kutatta az okát, de nem tudta kideríteni. A lövöldözés kb. 14.00 óráig tartott. Küldönc útján kapta a parancsot, hogy a razzia azonnali hatállyal be van szüntetve, vonuljanak be a legénységgel a szálláshelyre, a tisztek Gaál őrnagynál jelentkezzenek. Megjelenésükkor Gaál őrnagy közölte, hogy Zöldi főhadnagy 80 embert végeztetett ki a folyamőrség tagjaival a strandon, ezért Grassy a razziát leállította. További állítása szerint: ő jóhiszeműen járt el, amikor a magát igazolni nem tudó egyént az igazolóbizottság elé kísértette, gondolván, hogy ott kiléte minden bizonnyal tisztázódik a hatósági személyek előtt, akik a város lakóit ismerték. Zöldi külön megbízatással volt odarendelve, aki nem Gaáltól, hanem Grassytól kapta mindig a közvetlen utasítást.
1944-ben az újvidéki eset miatt eljárás folyt ellenük. Az 1944-ben tartott tárgyalás során jött rá arra, hogy a razziának kettős célja volt:
1./ személyek igazoltatása
2./ a vezérkar által elrendelt megtorlás végrehajtása.
Az 1944-ben tartott tárgyaláson vádlott-társa volt Kacskovics, Képíró, Kun, Stepán, Csáky, Horkay, Tóth, Bátori, Gaál, Földi, Deák, Feketehalmy-Czeydner és Grassy.
További vallomása szerint: „Utasítás volt arra, hogy aki nem tudja magát igazolni az ilyeneket át kell adni a leventeotthonba”.
Ha tudtam volna, hogy a razziák következménye mi lesz, inkább megtagadtam volna a parancsot, mint a szolgálati szabályzati előírja, hogy az olyan parancsot, amely nyilvánvaló, hogy bűncselekményt képez, meg lehet, meg kell tagadni.
(nyomozati iratok 553-559. naplószám.)
Dr. Kacskovics Balázs volt csendőr századost az AVH-n 1952. szeptember 26-án hallgatták ki gyanúsítottként.
A Budapesti megyei bíróságon B.III.0343/1953. szám alatt az 1953. szeptember 25-én megtartott bírósági tárgyaláson tett vallomása szerint:
Vallomása szerint 1942. január 20-án reggel Jakabos István csendőr századossal, a makói csendőr iskola parancsnokával utazott Újvidékre, ott jelentkezett az ottani katonai parancsnoknál, Grassy vezérőrnagynál. Ezen a napon délután Budur Károly és Képíró Sándor csendőr főhadnagyokkal együtt érkezett meg a makói csendőriskola legénysége. Ezen napon este 20,30 órakor a városba rendelt alakulatok (honvéd, csendőr, rendőr) tisztek részére megbeszélés volt a Báni palotában. Jelen volt Gaál Lajos csendőr őrnagy, az újvidéki járőrvezető iskola parancsnoka, Csáky József csendőr százados, Kun Imre csendőr százados oktatótisztek. A többi tiszt nevére nem emlékezett. A várostérkép alapján 3 részre lett felosztva. 21-én reggel 05.00 órakor jelentkezni kellett az újvidéki csendőriskolánál. Az eligazítást Gaál csendőr őrnagy tartotta. Az eligazítás szerint vegyes kutatójárőröket alakítanak, akik feladata az igazoltatás. Hozzá 40 fő, 10×4 fő járőr lett beosztva, 2 honvédból, egy járőrvezetőből és egy járőrtársból állt. Aki nem tudta magát igazolni, vagy fegyvert találtak, azt őrizetbe kellett venni és az illetőt a leventeotthonban működő igazoló parancsnokságnak kellett átadni. A razzia során több embert kivégeztek, amiről később értesült. A kivégzésekben a honvédség és Zöldi Márton csendőr hadnagy által vezetett részleg vett részt. A kivégzések a strand területén történtek. Tudta, hogy Képíró Sándor csendőr főhadnagynak és Budur Károly csendőr főhadnagynak is az volt a feladata a razzia során, mint neki.
(nyomozati iratok 923. naplószám.)
1942. januárjában a makói csendőrtanosztálynál teljesített szolgálatot. 19-én este parancsot kaptak, hogy Újvidékre kell menni. 20-án délben érkeztek meg. Utána megbeszélés volt, közölték, hogy 3 napos razzia fog kezdődni. Ezt Gaál őrnagy közölte. Másnap megkapták az eligazítást. Ennek a lényege az volt, hogy a kijelölt útvonalon mindenkit igazoltatni kell. Aki nem tudja magát igazolni, azt őrizetbe kell venni és át kell adni az átvevő járőröknek. Náluk az első két nap nem történt semmi, csak a harmadik napon vettek őrizetbe 3 személyt, akiket bevittek a leventeotthonba. A lövéseket a 3. napon hallotta 12.00 óra után. Nem tudta megállapítani a lövések okát. 15.00 órakor bevonult, jelentkezett Gaál őrnagynál. Budurral nem találkozott. Arról, hogy tömeges kivégzés történt, csak akkor értesült, amikor már vége volt az egésznek, de főként a tárgyaláson. Nem tudta, hogy az őrizetbe vett személyeknek mi lesz a sorsa.
(nyomozati iratok 548-551. oldalak.)
A Budapesti Megyei Bíróság az 1953. november 20-án kelt B.III.0343/1953-10. számú és 1954. március 15. napján jogerős ítéletével dr. Kacskovics Balázst, mint az ügy III. r., és Budur Károlyt, mint az ügy V. r. vádlottját bűnösnek mondta ki emberek törvénytelen kivégzésének, és megkínzásának részeseként elkövetett háborús bűntettben, ezért mindkét vádlottat külön-külön 15 évi szabadságvesztésre, 10 évi közügyektől eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélte, mely bűncselekményt azáltal követtek el, hogy „a razzia harmadik napján Kacskovics vádlott járőrei legalább 3 személyt vettek őrizetbe, akiket bekísértek a leventeotthonba, Budur vádlott járőrcsoportja pedig legalább 6 személyt vett őrizetbe, akiket szintén a leventeotthonba kísértek.
(bírósági iratok között).
Dr. Babos József hb. ezredest az újvidéki hadbírósági tárgyalás tárgyalásvezető bíráját a Budapesti Népügyészségen dr. Zöldi Márton és társai ellen háborús bűntett miatt 1945. november 10. napján, és a Budapesti Népbíróság háborús bűntett miatt Feketehalmy-Czeidner Ferenc ellen indított büntetőügyben 1946. május 21. napján részletesen kihallgatta tanúként. Vallomásának lényege szerint:
– Feketehalmy és Grassy által kiadott karhatalmi intézkedések törvényszerű intézkedéseket tartalmaztak, de a végrehajtás során ellenkezőképp cselekedtek.
– A várost 3 körzetre osztották, a külvárosból kiindulva haladtak a belváros felé.
– 240 kutatójárőr járta az utcákat és a házakat.
– A kutatójárőröket kísérő járőrök követték, akik a magukat igazolni nem tudó személyeket összegyűjtötték,
– A gyűjtőjárőrök pedig a leventeotthonban felállított igazolóbizottság elé vitték az összegyűjtött lakosságot. Az igazolóbizottság tagjai helybéliek voltak, akiknek a személyét teljes mértékben nem tudták megállapítani.
– Az első nap 15 embert nem igazolt a bizottság, ezért az éjszaka folyamán Gaál csendőr alezredes parancsára őket a strandra vitték kivégezni,
– másnap éjszaka újból kivittek 5 embert a strandra, és agyonlőtték őket.
– A kiadott intézkedés az igazolóbizottság kötelmeit úgy állapította meg, hogy „az igazoltatja az egyéneket, az egyének ezután elbocsátásra kerülnek, akik pedig gyanúsak, vagy akik bűncselekményt követtek el, azokat át kell adni a csendőrnyomozóknak, illetve – a rendőrség útján – az illetékes bírósághoz kell majd átküldeni.
(lásd nyomozati iratok 617-651. és 791-797. oldalakat.)
– Az 5000-5500 főből álló karhatalmi erő parancsnokságával Grassy József ezredes volt megbízva.
– Újvidék razzia tervét Gaál Lajos csendőr őrnagy, az ottani csendőriskola parancsnoka és Tallián József rendőr főfelügyelő készítette el.
– A plakátokat 21-én ragasztották ki.
– Kivégzőhelyként volt kijelölve a strand, ahol a legtöbb embert, 450-et végezték ki, a Kossuth Lajos utca, a Deák Ferenc tér, a Laktanya utca, és a Piros út. Tömeges kivégzés volt a szerb temetőben, az Újvidéki Atlétikai Sportklub pályáján, és a Bárdossy László utcában. Kivégzések voltak továbbá magánlakásokban, házakban.
– Zöldi január 22-én „mű-partizáncsatát” rendezett. Két hulla zsebébe szerb lőszert tettek. Másnap három csendőr fejét, illetve kezét kötözték be, mint akik partizántámadás során sérültek volna meg, akiket a kivonuló járőrök előtt felvonultattak.
– „A legénység nyakló nélkül itta az erős rumos teát … félig meddig be voltak rúgva.”
– A harmadik napon „nyakló nélkül” fogták el a polgári egyéneket. A gyűjtőjárőrök nem a leventeotthonba, hanem egy részüket a strandra, másik részüket az atlétikai sportpályára, a szerb temetőbe vitték, ahol ezután megkezdődött a tömeges kivégzés.
– A harmadik napon, vagyis 23-án Zöldi Márton, aki egy járőrcsoport vezetője volt, egy csoport, 10-12-14 csendőr-, és honvédjárőrből állt, a laktanya, a Kossuth és a Piros utcát ismételten végigrazziázta „és egy jó fél óra alatt 200 halottat csinált”. Pontosan megállapították, hogy kit, hol lőttek le.
– Az igazolóbizottság az igazoláson átment személyeknek nem adott igazolást, így fordult elő, hogy a leventeotthonból kiengedett személyt újból elfogták és „voltak, akik addig jártak ide-oda, míg valami kivégzőhelyre nem sodródtak és kivégezték őket.
Vallomása szerint: „A csendőrök összebeszélés szerűen nem akartak emlékezni semmire”.
– A strandon Korompay Gusztáv főhajóhadnagy volt a katonai alakulat parancsnoka, aki parancsot kapott arra, hogy akiket a járőrök odavezetnek, azokat agyon kell lőni.
– Újvidéken 879 személyt gyilkoltak meg.
A védelem becsatolta Dr. Babos József hb. ezredesnek a Budapesti Népügyészségen 1942. november 12-én felvett folytatólagos tanúkihallgatási jegyzőkönyvét, melyből a bíróság a következő megállapításokat látta kiemelendőnek:
– „A vezérkar főnökének bírósága jogerős ítéletet hozott ebben az ügyben. Az ítélet ellen lényegében csak jogegység érdekében lehet jogorvoslattal élni… Tudomásom szerint ebben az esetben is ez történt.”
– Hat hétig dolgozott Újvidéken és környékén, több ezer tanút hallgatott meg, a vizsgálatról 705 oldalas jelentést készített.
– A vezérkari főnökség bírósága, mint „tábori bíróság” volt lényegében az egész pernek az ura a VKF, tőle függ a vádemelés, az eljárás megindítása, vizsgálati fogság elrendelése, ítélet megerősítése, a büntetés végrehajtása”.
(lásd bírósági iratoknál a védő által benyújtott indítványt.)
Dr. Zöldi Márton volt csendőr századost az Államrendőrség Politikai rendészeti Osztálya 1945. november 07-én háborús bűntett miatt hallgatta ki gyanúsítottként.
Vallomásának lényege szerint parancs alapján 1942. január 19-én este érkezett meg a szekszárdi csendőriskolától 40 „iskolással” Újvidékre.
Este először Grassy ezredes szólalt fel, majd a rendőrség részéről egy rendőrtiszt, a csendőrség részére pedig Gaál Lajos cs. alezredes adta meg az útmutatást. Ezt írásban is megkapták. Vegyes – csendőr, katona, és rendőr – járőrök mentek ki, az utcákat kellett elzárniuk, és házról házra járva kellett igazoltatniuk mindenkit. Az ő feladata volt az utcán való tartózkodással ellenőrizni, hogy szabályszerűen folyik az igazoltatás. Ő lakásba nem ment be. Az igazoltatás január 20-án kezdődött el. A nap folyamán 400 főnyi csoport gyűlt össze, akiket igazoltatás végett a leventeotthonba kívánt kísérni. Ekkor találkozott Grassy ezredessel, aki többek között a következő kijelentést tette: „nem csendőri igazoltatásról van szó, hanem a nemzeti becsületünkről és igazolni mindenki tudja magát, megtorlásról van szó … nem emberek összeszedéséről”. Arra a kérdésre, hogy „lőjük agyon őket?” Grassy azt válaszolta: „megtorlásról van szó”. Ő ekkor ezen beszélgetésből tudta meg, hogy „embereket akarnak kivégezni”.
Aznap este a parancsnokságon Grassy ezredes közölte velük, hogy „a hadtestparancsnok, Feketehalmy nincs megelégedve az eredménnyel, és sokkal erélyesebben kell dolgozni”. Ezt a közlést minden tiszt hallotta. Ekkor a tisztek arról beszélgettek, hogy itt egy megtorlásnak kellene lennie, ilyen nagy fegyvereserőt nyilván nem igazoltatáshoz koncentráltak.
21-én tovább folyt az igazoltatás. Este az állomásparancsnokságon összegyűlt tisztek előtt Grassy azt mondta: „a hadtestparancsnok nincs megelégedve az eredménnyel, megtorlásról van szó, és a nemzeti becsületünk helyreállításáról …, mert Dél-Bácskában sok emberélet esett a szerb mozgolódás áldozatául … a piszoknak és a szennynek el kell úsznia”. Ezt követően a tisztek arról beszélgettek, hogy a „hadijog is elismeri ilyen retorziók alkalmazását” és a tisztek körében egy olyan nézet alakult ki, hogy „olyat akarnak, amiért senki nem fogja majd a felelősséget vállalni”. 22-én reggel 06.00-07.00 óra körül vonultak ki, a legénységnek rumos teát osztottak, közben beült a 16. határvadász zászlóalj étkezdéjébe, amikor a laktanyánál lövések hangzottak el. A laktanyánál a földön kb. 60 hullát látott, a járdán pedig a határvadászok kordont álltak. Kérdésre azt a felvilágosítást kapta, hogy az összeszedett tömegből valaki egy kézigránátot dobott, szökni akartak, zűrzavar keletkezett, a katonák pedig használták a fegyverüket. Az ő feladata ekkor az volt, hogy a hullák elszállítására tehergépkocsit kellett igényelni. Az esetet azonnal jelentette Feketehalmy-Czeidner altábornagynak, aki vele együtt megjelent a helyszínen.
(lásd nyomozati iratok 805-809. oldalait, a rosszul történt lefűzés során a jegyzőkönyv 4. oldala a nyomozati iratok 815., míg a jegyzőkönyv első két lapja a nyomozati iratok 867-869. naplószám alatt található.)
A bíróság megjegyzi, hogy Zöldi Márton vallomásának megtételekor nyilván tévedett a cselekmények megjelölésének időpontjában, mivel ténylegesen a razzia nem 20-án, hanem 21-én kezdődött, és a határvadász laktanyánál történt kivégzésre nem 22-én, hanem 23-án került sor.
Zöldi Márton vallomásában azt elismerte, hogy Litomericzky (alezredes, hadtestparancsnok törzsfőnök) utasítására – a hangulat fokozására – eljátszották azt, mintha a báni palotánál az éjszaka csendőrök és partizánok tűzharcba keveredtek volna, mely során megsérült 4 csendőr, akiket bekötöztek, s nekik így kellett menniük igazoltatni. Ugyanakkor – Dr. Babos hb. ezredes állításával szemben – tagadta, hogy részt vett 200 ember utcán való meggyilkolásában.
(lásd nyomozati iratok 807. és 833. oldalait.)
Bátori Géza volt csendőr alezredest a Magyar Politikai Rendészeti Osztályon, 1945. február 06. napján hallgatták ki, aki az újvidéki razzia idején összekötőtiszt volt a hadtest és a csendőrség között.
Vallomása szerint Újvidéken a tömeges kivégzések a strandon a razzia második napján elkezdődtek, ami a harmadik napon is folytatódott. A harmadik napon 07.00 óra körül a hivatalába tartott és a posta előtt látta, hogy a járőr egy csoportot kísér, közöttük az ügyészség vezetőjét, egy orvost, és más közéleti személyiségeket, akiket személyesen ismert, és megbízható egyéneknek tartott. Ekkor odament a járőrhöz, hogy az általa ismert személyeket kiszabadítsa, de ekkor érkezett oda Grassy ezredes, aki azt a parancsot adta, hogy kísérjenek mindenkit a leventeotthonba, így a szabadítási kísérlete meghiúsult. A razziát 14.00 óra körül Feketehalmy parancsára leállították.
További vallomása szerint a razzia során elkövetett vérengzésről írásban jelentést tett elöljárójának, amiben azt jelentette: „Véleményem szerint Zöldi Márton csendőr százados, valamint a folyamőrkapitány magatartása önkényességen alapult, és a felesleges vérontás miatt igen rossz a néphangulat”.
(lásd bírósági iratoknál „Bátori” feliratú borítékban.)
A bíróság álláspontja szerint tévedésen alapszik Bátori Géza volt csendőr alezredes azon korabeli vallomása, hogy Újvidéken már a razzia második napján elkezdődött a „tömeges kivégzés”, mivel ezt a rendelkezésre álló bizonyítékok nem támasztják alá.
A bíróság a fenti személyek (volt tanúk és gyanúsítottak) vallomásait – más bizonyítékokkal egybevetve – elfogadta és az ítéleti tényállásának odavonatkozó részeit ezen vallomásokra alapította.
A vallomásokból a következő összegező megállapítások emelendőek ki:
1./ Gerencséry, Kacskovics, Budur, és Zöldi a razzia idején ugyanolyan kutatócsoport-parancsnok beosztást láttak el, mint dr. Képíró Sándor volt csendőr százados.
2./ Gerencséry, Kacskovics, és Budur dr. Képíró Sándorhoz hasonlóan abban a tudatban voltak, hogy a kísérőjárőrök az összegyűjtött személyeket a leventeotthonba kísérik.
3./ Kacskovics és Budur vallomása egybehangzó a tekintetben, hogy a razziát 15.00 óra körül állították le. Bátori szerint mindez 14.00 órakor Feketehalmy parancsára történt.
4./ Kacskovics és Budur vallomása egybehangzó a tekintetben, hogy ők a vérengzésről a razzia leállítása után, illetve sok minden másról a vezérkari főnökség bírósági tárgyalásán, azaz utólag szereztek tudomást.
Dr. Képíró Sándor vallomásából is az következik, hogy ő is utólag szerzett tudomást, információt a razzia során elkövetett vérengzésről, és szabálytalanságról.
5./ Kacskovics, Budur, és Bátori vallomása egybehangzó a tekintetben, hogy a razzia harmadik napján kialakult tömeges kivégzések és gyilkosságok kezdeményezőinek és ezáltal felelőseinek dr. Zöldi Márton csendőr századost és Korompay Gusztáv folyamőr főhadnagyot tekintették, illetve tartották.
A bíróság a fenti vallomások alapján megállapította, hogy azok egyike sem tartalmaz konkrét terhelő ténymegállapítást dr. Képíró Sándor volt csendőr századosra, illetve a már hivatkozott Budapesti Megyei Bíróság B.III.0343/1953. számú ítélete, amely Kacskovics és Budur terhelteken kívül az újvidéki eseményekben való részvétel miatt más csendőr, rendőr, és katona személyeket is elmarasztalt, törvénysértően járt el, mert 1950. január 01. napjától az ilyen jellegű ügyeket a 4312/1949. (XI. 12.) MT számú rendelet alapján a Budapesti Katonai Törvényszékhez kellett volna áttenni, mint ahogy ez megtörtént 1951-ben Gerencséry ügyében, amikor az ÁVH-n történt kihallgatás után ügyét azonnal áttették a Budapesti Katonai Ügyészséghez. Azzal, hogy a Budapesti Megyei Bíróság járt el 1953-ban Kacskovics, Budur, és társai ügyében, ezzel jogellenesen elvonták a Budapesti Katonai Törvényszék hatáskörét, ami eljárásjogi szempontból abszolút hatályon kívül helyezési ok. Miután a bíróság dr. Képíró Sándor ellen folyamatban lévő büntetőügy tárgyalása során észlelte a fenti törvénysértést, ezért a bíróság erről a Be. 417.§ (3) bekezdés alapján tájékoztatta a legfelsőbb ügyészt további intézkedés megfontolása végett.
A bíróság a bizonyítás anyagává tette az ügyészség által 2007. április 19-26. közötti időben kihallgatott tanúk vallomásáról készült jegyzőkönyveket.
Róna Artúr vallomásában előadta, hogy 1942. január hónapban 5 éves volt, 1942. január 21-én éjfélkor 2 csendőr ment be a lakásukba, annyit közöltek, hogy „azt a parancsot kapták”, hogy elvigyék őket. A Duna-partra, majd onnan az ifjúságház tornatermébe vitték, ahol kb. 100-150 fő volt összegyűjtve. Másnap elengedték őket és a családokat.
(nyomozati iratok 1067-1069. naplószám)
A bíróság megjegyzi, hogy a tanú állítása január 21. tekintetében téves lehet (de lehet gépelési elírás), mivel a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján ez a cselekmény január 23-án történhetett.
Orkai Tiborné vallomásában előadta, hogy 1942. január hónapban 21 éves volt, január 21-én rádióba bemondták, hogy „nem szabad kimenni az utcára, le kell húzni a redőnyöket. 23-án kora délután „egy kakastollas csendőr” ment a lakásukba, felszólította őket, hogy menjenek vele. Egy teherautóra rakták fel őket, szerbeket és zsidókat és a strandra vitték, ahol lövéseket, sikoltozásokat, ordibálást hallott. Nem látta, de később tudta meg, hogy „az embereket bedobálták a jeges vízbe”. A strandra időközben több magas rangú tiszt érkezett, majd őket teherautóra rakva a leventeotthonba vitték, ahonnan 3 nap után engedték haza.
(nyomozati iratok 1077-1079. naplószám.)
Ljubibratic Lea vallomásában előadta, hogy 1942-ben 13 éves volt, január 21-án a centrumban látott egy plakátot mely szerint 3 napig nem lehet kimenni a lakásból, az ablakokat el kell sötétíteni, a megszegőket megbüntetik. Az egyik napon egy tisztviselő és egy „tollas sapkában lévő csendőr” jelent meg náluk. Felszólítására édesapja mutatott egy keresztlevelet, hogy ő katolikus. A tisztviselő mondta, hogy ők a két lány rokonukat keresik, amire az édesapja közölte, hogy ők nem náluk laknak.
A rokonai mesélték el, hogy őket a harmadik napon a kultúrházba vitték, ott a padlóra ültették, majd igazoltatás után hazaengedték őket.
(nyomozati iratok 1083-1085. naplószám.)
Garanski Nada vallomásában előadta, hogy 21-én plakáton kijárási tilalmat rendeltek el. 23-án délfelé három férfi jelent meg náluk, az egyiken tollas sapka volt. Elkérték az iratokat, kérdésre mondták, hogy ők zsidók, csetnikeket nem rejtegetnek, ennek ellenére ellenőrizték a pincét és a padlást. A házukban lakott albérlőként két magyar család, akik a legjobbakat mondták róluk, így őket nem vitték el. Az utcából csak ők voltak egyedüli zsidó család, akiket nem vittek el.
(nyomozati iratok 1091. naplószám.)
Dajc Ruden vallomásában előadta, hogy 1947-ben született, utólagos elmesélésből ismeri a történteket. A családja a zsidó utcában lakott, a három nap közül két esetben jelentek meg náluk, az egyik napon a dédszüleit és az ónagymama nőtestvérét vitték el, akik nem élték túl a vérengzést, 23-án a két nagyszülőt, az édesapját és annak a testvérét vitték a Duna-partra, a strandra, de ők megmenekültek. „Az elmondások alapján egy listával járták végig a házakat, a listán a zsidók nevei voltak felírva, és aki zsidó volt, azt vitték kivégezni.
(nyomozati iratok 1099. naplószám.)
Brenners Lydia Jusanna vallomásában előadta, hogy 1942. januárjában 10 éves volt, plakáton kijárási tilalmat rendeltek el, 23-án 08,00-09,00 óra között 3 ”kakastollas sapkában” csendőrök jelentek meg, néhány lapból álló lista volt náluk, igazolványt kértek az édesapjától, majd közölték, hogy velük kell menniük. A cselédlány megkérdezte, hogy ő is menjen-e, mire közölték, hogy nem, mivel ő nem zsidó. Odaértek az otthonba, ott is lista alapján ellenőrizték őket. Látta, hogy a kisebbik teremben volt egy hosszú asztal, ami mögött ültek, nekik a színházterembe kellett menniük, majd teherautóval a strandra vitték őket, ahol időközben megjelent egy futár, teherautóval visszavitték az otthonba, ezt követően hazaengedték. A szülei beszélgetéséből annyit hallott, hogy „a zsidóknak nincs itt maradásuk, életveszélyben vannak”, ezért még az éjjel összecsomagoltak és vonattal Budapestre utaztak.
(nyomozati iratok 1103-1107. naplószám.)
A Budapesti Nyomozó Ügyészség 2009. december 08-án tanúként hallgatta ki Dr. Havas Pétert, aki vallomásában előadta, hogy 1942. január 23-án a Rákóczi út (Futaki út) 40. alatti lakásban élt a nagymamájával, az édesanyjával, annak férjével, nevelőapjával és a nagybátyjával, amikor a kora délutáni órákban két csendőr vagy határvadász ment be hozzájuk. A nagymamája, Weisz Ilona (és nem Irén) lázas betegen feküdt a másik szobába, akit a lakásban hagytak, amíg őket egy teherautóra tették. Kérdésükre azt a választ kapták, hogy „igazoltatni” viszik őket. 25-30 perc elteltével a strand bejáratánál szállították le őket. Azt már az édesanyjától tudja, hogy a strandról az otthonba szállították, ahol egy nagy teremben egy tiszt beszélt és állítólag „bocsánatot kért” . Amikor hazaértek a nagymamának a szobája véres volt, csontmaradványokkal volt tele. Később tudta meg, hogy nagymamájának holtteste – távollétük alatt – több órán keresztül a ház előtt feküdt. Amikor visszatértek a lakásba, akkor ott találkoztak egy Margit nevű nővel, aki az ajtóban állt egy bundával a kezében és tőle tudták meg, hogy a csendőr azt mondta nekik, hogy „nyugodtan vigyenek el bármit, ők már nem fognak visszajönni”. A tanú véleménye szerint a betegen ágyban fekvő nagymamájának azért kellett meghalnia, mert miután őket elszállították a strandra kivégzés céljából, az egyik csendőr visszament a lakásba rablás szándékával, és miután meglátta a nagymamát a másik szobában, agyonlőtte azért, hogy ne legyen szemtanú.
(nyomozati iratok 1507., 1511-1513. naplószám.)
Dr. Havas Pétert a bíróság is kihallgatta a tárgyaláson, akinek a vallomása lényegében megegyezett a nyomozás során tett vallomásával, azt azzal kiegészítve, hogy: két csendőr vagy határőr 13.30-14.00 óra között ment be a lakásukba, nem tudta pontosan megjelölni, hogy azok csendőrök vagy határvadászok voltak, lista volt náluk, az apját név szerint keresték, ponyvás teherautó platójára szálltak fel, az egyik katona a vezető mellé a fülkébe ült, a másik visszament a lakásba, a platón nem felügyeltek rájuk. Azért nem szöktek meg, mert az hitték, hogy nem kivégzésre, hanem igazoltatásra viszik őket.
Egyébként arra a kérdésre, hogy hova viszik őket, az egyik katona „cinikusan” azt mondta, hogy „megyünk a halacskákhoz.”
A Budapesti Nyomozó Ügyészség megkeresésére 2007. július 30-án a Belgrádi Kerületi Bíróság 5 tanút hallgatott ki, akik „ félelemre tekintettel” vagy más okból nem jelentek meg a főtárgyaláson.
V. E. vallomásának lényege szerint – akkor 12 éves volt – 1942. január 23-án teherautóval az otthonba vitték, ahol sok szerb és zsidó volt, 10 fős igazolóbizottságnak át kellett adniuk az irataikat, a bizottság valamelyik tagja döntötte el, hogy kinek melyik oldalra kell állnia, igazoltatás után hazaengedték őket. Hallomásból tudja, hogy a legtöbb gyilkosság a strandon történt. Tudomása szerint a gyilkosságok végrehajtói a csendőrök voltak, akik a többiektől a fekete sapkájukkal és tolldíszükkel különböztek, a katonaság különítette el az embereket és vezették őket a strandra, ahol a csendőrséghez tartozó emberek ölték meg őket.
(nyomozati iratok 1433-1437. naplószám.)
M. V. vallomása lényeges körülményt nem tartalmaz.
(nyomozati iratok 1447-1448. naplószám.)
A. D. vallomása szerint 1942. január 23-án – akkor 10 éves volt – megjelentek náluk a csendőrök, az apját akarták elvinni, de az apja vitába keveredett velük, aki egyébként magyar származású zsidó volt. Ekkor megszólalt ő is magyarul, mire a csendőr megkérdezte, hogy hány éves és honnan tud ilyen jól magyarul, mire azt válaszolta, hogy magyarul tanul az iskolában. A csendőr ezután megkérdezte az anyjától, hogy miért ment feleségül egy szerbhez, mire azt válaszolta, hogy „ mert ő jó ember és szépen él vele…” Anyja nővérét, Petrák Ellát, aki tőlük 1 km-re lakott a Futó utcában elvitték és feltehetően a Dunába lőtték, amit másnap, január 24-én tudtak meg. Véleménye szerint helybéli magyar besúgók, spiclik mondták meg, hogy hol laknak a zsidók és a szerbek.
(nyomozati iratok 1455-1459. naplószám.)
M. J. vallomása szerint 1942. januárjában – akkor 20 éves volt – lakásukban megjelentek csendőrök és katonák. A lakásban a szülein kívül még bátyja és nővére tartózkodott, édesapját és őt vitték el az otthonba, ahol igazoltatás során válogatást végeztek, voltak, akiket hazaengedtek, voltak, akiket visszatartottak, alapjában a zsidókat, őt ekkor hazaengedték.
A bíróság megjegyzi, hogy a fent megjelölt tanúk előtt bemutatták dr. Képíró Sándor volt csendőr százados korabeli egyenruhás fényképmásolatát, de valamennyi tanú akként nyilatkozott, hogy a Képíró nevet nem hallotta, illetve fénykép alapján nem ismerték fel.
A nyomozóhatóság a bírósági tárgyalás során becsatolt 10 db olyan jegyzőkönyvet, amelyek 1944. december és 1945. január, február és április hónapokban készültek Jugoszláviában „ a megszállók és segítőik által vajdaságban elkövetett bűntetteket kivizsgáló” tényfeltáró bizottság által, melyek közül a bíróság a következőket tette a bizonyítás anyagává a tárgyaláson:
A 46. szám alatti 53 éves, magyar származású katolikus tanú vallomásában előadta, hogy a razzia idején 1942. január 21-23-án az Emlékotthon gondnoka volt. Január 20-án kedden délelőtt és délután mintegy 15 vezérkari tiszt részvételével ülést tartottak. Az ülést Grassy József ezredes vezette. Jelen volt még Valla István alezredes leventeparancsnok, Kun Bertalan alezredes a kémelhárítástól, Gunde Géza alezredes, Báthory csendőr alezredes és mások. Az ülés délután 16,00 órakor fejeződött be. 1942. január 23-én reggel 04,00 óra körül megérkezett a csendőrség. 06,00 órakor nyomozók és tisztviselők jöttek a rendőrségről nagyméretű nyilvántartó könyveket hoztak magukkal. Utána érkeztek a tisztek, katonák, határvadászok, a folyami flotta katonái. 07,00 órától elkezdték bekísérni az embereket. A nyomozók az asztaloknál ültek, mindegyik előtt könyv volt. Köztük felismerte:
1./ Fehér György kereskedőt,
2./ Hajics István kereskedőt,
3./ Gans Győző kereskedőt,
4./ Dr. Wágner Károly közjegyzőt,
5./ Dr. Lech Tibor közjegyzőt,
6./ Thomán Sándor újságírót,
7./ Radnai-Radicsevics Sándor újságírót,
8./ Martin Róbert hentest,
9./ Dr. Wágner Péter ügyvédet,
10./ Blarsek József kereskedőt,
11./ Nagy Győző városi takarékpénztárost,
12./ Svraka Ferenc katolikus apátot és
13./ Horváth Lajos református lelkipásztort.
A három nap alatt igazoltatásra mintegy 20.000 embert vittek be az otthonba. Az igazoltatásnál az igazoltató három személy, különösen Fehér György, Gans Győző és Hajics István kézjeleket adtak a nyomozóknak. Ha a felemelt kezükkel a nagyujjukat mutatták, az azt jelentette, hogy az embert a kisterembe kellett vezetni, ha azt mondták, hogy „ismerjük, jó ember” akkor az illetőt visszavitték a nagyterembe. Akiket a nagyterembe vittek azokat rendszerint hazaengedték, a kisteremben lévőknek a sorsa először megoldhatatlannak, majd bizonytalannak számított, egyeseket úgy vittek el, hogy többet nem lehetett hallani róluk. Hallotta az alacsonyabb rangú tisztek beszélgetéseit, amelyből kitűnt, hogy 72 órát kaptak a zsidók kiirtására, hallotta, ahogy a katonák azzal dicsekedtek, hogy miként raboltak és gyilkoltak. Látta két alkalommal Aleksander Erdeljan diakónust, akit két alkalommal elengedtek, de a razzia harmadik napján lelőtték.
A 11. sorszám alatti tanú 31 éves, ügyvédbojtár, református vallású, zsidó nemzetiségű, aki vallomásában előadta, hogy a Cara Dusana és a Sarajevska utca sarkán lakik, január 21-én le volt zárva az utca, az első két napban nem történt semmi. 1942. január 23-án kb. 10.00 óra körül bement a lakásukba 3 katona, akik hátkutatást tartottak. Az édesanyja megmutatta nekik az elhunyt édesapja igazolványát amelyből láthatták, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia idején K.u.K. tiszt volt. A katonák az igazolvány láttán elégedettnek tűntek, majd eltávoztak. Mielőtt a katonák bementek hozzájuk az ajtó előtt a havon látta Steinberger úr és felesége holttestét.
Az 55. sorszám alatti tanú 51 éves, ortodox vallású, banktisztviselő vallomásában előadta, hogy 1942. január 23-án egy robbanás rázta meg a házukat, majd 7 csendőr jelent meg a lakásuknál, az őrmester kezében lista volt, s mielőtt megkérdezte a nevét, azt kiáltozta: „Á, ti vagytok azok a bombadobálók”, majd őt, a feleségét és a két gyereket falhoz állították, a katonák lőállást vettek fel, kioldották a ravaszt, amikor a felesége magyarul megszólalt, hogy „nem szégyenlik magukat, gyermekeket és fegyvertelen embereket megölni”, amire megtorpantak, a lakásba küldték őket, elvették a 2200 pengőjüket. Mielőtt elmentek volna az őrmester mondta, hogy ezt követően a szomszédba mennek, ahol Borivoje Kostic lakik a feleségével és gyermekével, tehát ők is szerepeltek a listán. Ekkor a felesége mondta, hogy azok „szegény polgárok, lojálisak, az asszony tanárnő a magyar gimnáziumban, így már hozzájuk oda sem mentek.” Ha a felesége ezt nem mondja, biztos, hogy odamennek és a családot kiirtották volna. Miután a járőrök elmentek a lakásban visszamaradt egy katona a konyhában, aki „kapatos” volt és meg kellett etetnie. Ezzel a katonával beszédbe elegyedett, aki elmondta, hogy Kenyeres Jánosnak hívják és a szekszárdi csendőriskola növendéke, a Sosberger ház lakóit ők ölték meg, ő maga 20 embert mészárolt le, a gyilkolás örömet okoz neki, de nem szerette, amikor a holttesteket az autóra kellett dobálnia. Elmondta még, hogy „parancsot kaptak arra, hogy az összes zsidót öljék meg és a szerbek közül azokat, akik nem tudnak perfekt magyarul és akik korábban nem voltak osztrák vagy honvéd tisztek”.
Az 57. sorszám alatti tanú 48 éves szerb nemzetiségű, ortodox vallású, vallomásában azt adta elő, hogy 1942. január 23-án 07,00 körül a lakásukban csendőrök és katonák jelentek meg, akik a házának udvarán agyonlőtték mind az 5 gyermekét. 11.00 óra körül megérkeztek a rendőri szervek, megtekintették a helyszínt és azt mondták: „Néni, ezek mind a maga fiai? Nem a mi bűnünk.” Ezt követően katonák ki és be jártak a lakásba, értékeket kerestek, elvitték a pénzét. A fiai holttestét az esti órákban a katonák egy teherautóval elvitték, tudomása szerint a Dunába dobták.
Az 58. sorszám alatti tanú 49 éves, szerb származású, ortodox vallású, vallomásában előadta, hogy a razzia 3. napján 4 katona és csendőr jelent meg a lakásukon, irattal igazolta, hogy mint volt osztrák-magyar katona 1914-1918-as hadirokkant. Aki nézte az iratait annál „egy bizonyos tétovázást tapasztalt”, egyébként „illedelmesen viselkedett”. Ezután a feleségével együtt a Laza Kostic és a Futaki utca sarkához kísérték, ahol átadták egy őrmesternek.
Ekkor jött rá, hogy őket valakinek az utasítására hozták ide. Közben megjelent egy tiszt, akinek igazolni szerette volna magát, de az ráordított, hogy „ne beszéljen”, majd igazolhatja magát a parancsnokságon. Amikor kialakult egy csoport és mielőtt felszálltak a teherautóra a tiszt azt a parancsot adta ki, hogy „most ezeket a foglyokat kísérjék el és adják át a parancsokságnak”. Mielőtt a parancsot kiadta így a tanú további vallomása: „észrevettem, hogy kacsintott a minket kísérő osztagvezetőre”, majd utasította, hogy „ha valaki hátranéz, félrelép, vagy valamit mond, azonnal lőjék le.” A parancsnokság helyett a strandra vitték ahova pontosan 13.00 órakor érkeztek meg, de 15.00 órakor megjelent egy tiszt (hadnagy), akinek a parancsára kb. 400 személyt a Levente Házba (volt Emlékotthon) kísértek. Este 19,00 órakor kerültek a bizottság elé igazolás végett. A bizottságban felismerte Hajics Istvánt és Gansz Viktor kereskedőket. Este 21.00 órakor egy tiszt közölte velük: „Önök, akik itt vannak, igazolták magukat. Önök törvénytisztelő polgárok.” Ezután hazaengedték őket.
Az 54. sorszám alatti tanú 40 éves, férjezett, mózesi vallású, háztartásbeli, aki vallomásában előadta, hogy 1942. január 22-én reggeltől január 24-én reggelig az ő lakásában volt elszállásolva vitéz Nándor Gyula magyar honvéd alezredes Kalocsáról, aki egy beszélgetés során a következőket adta elő: „Újvidékről el kell takarítani a sok idetelepült zsidót.” A szerbekre vonatkozóan azt mondta, hogy „ 200 éve már eleget élvezték a vendéglátást, és most mehetnek”.
A 43. sorszám alatti tanú 53 éves, ortodox vallású, szerb nemzetiségű. háztartásbeli, vallomásának lényege szerint 1942. január 23-án 11,00 óra körül a lakásán megjelentek magyar katonák, először csak a férjét, aki pap volt akarták elvinni, végül az egész családot az Emlékotthonba kísérték igazoltatásra. Onnan hazaengedték őket. Amikor hazaértek a szomszéd lakótól tudta meg, hogy a katona akkor ott olyan kijelentést tett neki, hogy „Mindannyiukat a Dunához” viszik.
A 26. sorszám alatti tanú 43 éves, mózesi felekezetű elárusító, vallomásában előadta, hogy 1942. január 23-án a katonaság és a csendőrség 4 képviselője (a katonaságtól a határvadászok 16. zászlóalja) a lakásába ment házkutatás és igazoltatás céljából, ami számukra jól végződött, mert meg voltak elégedve a megtekintett okmányokkal. Ugyanezen a napon 11.00 óra körül azt látta, hogy 5 magyar katona a rohamosztagból (a lakosok „rongyos gárdának” nevezték őket, azért mert ami az útjukba került, mindent tönkretettek), bementek a szomszéd házba, ahol a Pataki és Kardos család lakott. Rövid idő múlva derűs arccal és túlságosan jó hangulatban mentek ki a házból. Délután 15.00-16.00 óra körül értette meg a „jó hangulat” okát, amikor egy teherautó megállt a háznál, oda 4-5 katona ment be és összesen 7 holttestet vittek ki. Ugyanezen a napon 10.00 órától magyar katonák, nagy embercsoportokat hajtottak a strand felé. Látta, hogy az egyik csoportban kísért öreg Ábrahám rosszul lett, segítségére sietett Víg Péter, amikor hozzájuk lépett egy csendőr a kíséretből és mindkettőjüket agyonlőtte.
A 13. sorszám alatti tanú 60 éves, ortodox vallású, szerb nemzetiségű, nyugalmazott pénzügyi ellenőr-helyettes vallomásában előadta, hogy lakásából (megszállás ideje alatt az utcát Adolf Hitler utcának hívták), hogy 1942. január 22-én 09.30 óra körül lövéseket hallott a N. A. K. sportpálya irányából. A magyar katonák parancsnoka 6 katonával együtt mentek hozzá melegedni, tőlük tudta meg, hogy 30 összegyűjtött zsidót most lőttek agyon. A zsidók agyonlövése után a katonák elvették a hulláknál lévő értéktárgyakat. A rabolt holmi szétosztása során megkérdezte a bunyevác katonát, hogy igaz-e, hogy a vasúti síneknél megöltek 4 magyar tisztet, mire ő azt felelte, hogy „Ugyan, miféle öldöklés. Mi azért jöttünk ide, hogy magukat öljük meg mind.”
(lásd bírósági iratok mellékleteként külön borítékban lévő fenti jegyzőkönyveket).
Ezen jugoszláv tényfeltáró bizottság jegyzőkönyveken túlmenően az újabb bírósági tárgyaláson az ügyészség részéről becsatolásra került további 57 db jegyzőkönyv (2-8., 10-12., 14-61. sorszámúak), melyek ismertetését a bíróság – ügyészi és védői indítvánnyal egyezően – mellőzte, mivel azok alapvetően hasonló tartalmúak a már ismertetettekkel, illetve azt azok egy része nem kapcsolódik a jelen ügyhöz. (lásd bírósági iratok mellékleteként kék színű dossziéban lévő jegyzőkönyvek.)
A bíróság a bizonyítás anyagává tette a nyomozati iratok 1473-1479. nsz. alatti „A megszállók és vajdasági segítőik bűntetteinek megállapítására létrejött tartományi bizottság” címet viselő, dr. Képíró Sándor csendőr századosra vonatkozó „határozatot”, amelynek megállapításai a következők:
„1942. 1. 21-23. között a megszálló katonaság és a csendőrség egységei a polgári hatóság együttműködésével tisztogatást, ún. “razziát” hajtottak végre Újvidéken, amikor is 1044 szerbet és zsidót gyilkoltak meg.
A megszállást követően lakosságunk azonnal nagy elnyomásnak volt kitéve.
Napirenden voltak a letartóztatások, táborba terelések, erőszakos kilakoltatások és kivégzések, általános volt a terror. Azonban mindez nem volt elég hatékony a megszállók számára: hatékonyabb és radikálisabb intézkedéseket és eszközöket kellett alkalmazni. Ezért úgy határoztak, hogy széles körű akciókba fognak: “átfésülik” a megszállt területet. Ezek az akciók – ezt népünk ,,razziának” nevezte – a törvényen kívül helyezést jelentették és a kíméletlen és véres megsemmisítését mindazoknak, akik szellemileg és erkölcsileg nem adták meg magukat és nem nyugodtak bele a rabság állapotába.
A magyar polgári és katonai igazgatás legfelsőbb képviselői elhatározták, és az alárendeltjeiknek kiadták a parancsot a “razzia” tervének kidolgozására és végrehajtására.
A vezérkar főparancsnoka – a kormány képviselőivel való előzetes megállapodás alapján – először Sajkásvidéken rendelt el “razziát” – majd ezt követően az 1942. 1. 15-i 4089 számú rendeletével ezt többek között kiterjesztette Újvidékre is. Ezt a parancsot végrehajtás céljára elküldték Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagynak, a szegedi V. hadtest parancsnokának. Ö 1942. I. 18-án kiadta az 1402 számú, a fegyveres erők általános magatartásáról szóló írásbeli utasítást a razzia alatt és az 1300. számú utasítást, amely a városokban végrehajtandó tisztogatási akciókra vonatkozott. Január 19-ére tanácskozást hívtak össze a parancsnok szűkebb vezérkari tagjainak Szenttamáson, amelyen a parancsnok Grassy ezredest, a II. karhatalmi csoport parancsnokát, akit az újvidéki “razziával” bíztak meg, figyelmeztette, hogy az újvidéki ,,razziát” ugyanúgy kell végrehajtani, amint azt már végrehajtották Csurogon és Zsablyán.
Ugyanazon a napon Grassy tanácskozást tartott Újvidéken azon egységek valamennyi parancsnokával, az újvidéki rendőrkapitányság, a csendőrség, az VII csendőrségi szakasz, az újvidéki kémelhárítás kirendeltségének képviselőivel és a “Levente” képviselőjével, akik majd részt vesznek az akcióban.
Ezen a megbeszélésen a ,,razzia” részletes tervének kidolgozását a rendőr-főfelügyelőre, Tallián Józsefre és az újvidéki Csendőriskola parancsnokára, Gaál Lajosra bízták.
Az összeállított terv alapján Grassy vezérkari ezredes 1942. I. 20-án írásban kiadta a 136/Kt. 1942. számú parancsot, amely részletesen taglalta a ,,razzia” végrehajtását. A parancsban többek között benne volt az is, hogy Újvidéken a “razziát” január 21-én kezdjék meg, valamint az is, hogy meg kell alakítani az igazolóbizottságot, amelynek már január 21-én üléseznie kell a volt Emlékotthonban, amelyet egyben Grassy parancsnok főhadiszállásává rendeltek el. A ,,razzia” napján reggel 5 órakor kiadták az utolsó utasításokat a csendőr- és rendőrjárőröknek. 1942. január 21-én reggel 6 órakor Újvidéken megkezdődött a ,,razzia”, a lakosság erről az előző éjjel a falakra és hirdetőoszlopokra kifüggesztett hirdetményekről szerzett tudomást. Ezen a reggelen, a razzia megkezdése előtt a város különböző részein felállították a katonaságot, csendőrséget és a rendőrséget. Egyes osztagokra meghatározott utcacsoportokat bíztak. Minden osztagnak a saját körzetében volt egy épülete, ahol ennek az osztagnak az akcióvezető parancsnoksága székelt.
A felfegyverzett járőrök körbejárták a házakat. Házkutatást végeztek és igazoltatták a házbelieket. Helyenként elégedettek voltak az eredménnyel, de máshol a család egy tagját, vagy az egész családot szigorúbb igazoltatásra vitték a volt Emlékotthonba, ahol a letartóztatottakat bevezették a díszterembe. Innen egyenként vitték őket az előtérbe, ahol az igazolóbizottság ülésezett. Itt mindenkinek meg kellett mutatnia az okiratait, ezt követően valamilyen könyvek alapján kikérdezések következtek. Döntő volt a helyi fasiszták, a bizottság tagjainak szava. Azt, akit akár szóban, akár valamilyen más jellel kedvezőtlenül ítéltek meg, a kisterembe vezették (bábszínház), míg a kedvezően megítélteket vagy azonnal elengedték, vagy visszavitték a nagyterembe.
A második nap, január 22-e úgy telt el, mint az első. A második napon Grassy ezredes parancsára a járőröket ellátták a “gyanúsak” névjegyzékével. Ezeket a névjegyzékeket a rendőrség, a csendőrségi nyomozó alosztály és a kémelhárító kirendeltség állította össze. Január 22-én este Grassy ezredes eligazítást tartott valamennyi alárendelt parancsnoknak. Kijelentette előttük, hogy sem ő sem Feketehalmy-Czeydner parancsnok nincs megelégedve az eddigi eredményekkel és “szigorúbban” kell eljárni.
Ugyanazon a napon a volt báni palotánál a katonaság és csendőrség ellen megrendezték a “lázadók” támadását. Ez volt a bevezető a “razzia” harmadik napjához, a véres január 23-ához.
Ezen a harmadik napon az összes szervezett erő elkezdte az öldöklést. Megölték az embereket otthon az ágyukban, az udvarokon, az utcákon a házak előtt.
Tömeges mészárlást hajtottak végre a Miletiċeva utcában; a Dunán a Dr. Uzelac szanatórium felé; a XVI. Határvadász-zászlóalj laktanyában, a Duna-strandon; az Uspenska-temetőben, a “NAK” labdarúgó pályáján.
Kivégezték a férfiakat és nőket, a fiatalokat és az öregeket is; megölték a csecsemőket is az anyjuk kebelén. Kivégezték őket térden álló vagy fekvő helyzetben; hátulról tarkólövéssel vagy előröl szembe; kivégezték őket, ha kimerültek az intézkedés során, ha lemaradtak, vagy bátran odaálltak a befagyott Dunába vájt lékek elé; kivégezték őket revolverrel, puskával vagy géppuskával.
A kivégzettek közös sírja a befagyott Duna volt. Bombával néhány helyen léket vágtak rajta és a hullákat a nyíláson keresztül dobálták bele.
A ,,razziát” megszüntető parancsot január 23-án adták ki kb. délután negyed négy körül, de ténylegesen a ,,razzia” aznap este 10 óra után szűnt meg.
Kb. 20.000 ember ment át a “cenzúrán” az Emlékotthonban. Ezek java része a rossz hírű “Hadseregbe” került.
A kifosztottak száma ismeretlen. Az értékes tárgyak tömeges rablását a házkutatások és az igazoltatás ok során végezték, majd a kivégzések alkalmával és a kivégzések után.
Újvidéken, amennyire azt meg lehetett állapítani, 1044 szerb és zsidó nemzetiségű embert gyilkoltak le ..
A razzia során a tömeges bűntettek elkövetésében Grassy József vezérkari ezredes parancsnoksága alatt az alábbi katonai egységek vettek részt:
1/. Újvidéki Magyar Királyi Határvadász Zászlóalj;
2/. A Magyar Királyi 20. Gyalogezred kiskunhalasi I. és II. zászlóalja;
3/. A Magyar Királyi V. Utászezred szegedi V. zászlóalja
4/. Az újvidéki Magyar Királyi Honvéd Kerékpáros Zászlóalj
5/. Az újvidéki Magyar Királyi Folyami Flotta
6/. Az újvidéki Magyar Királyi Repülőraj
7/. Az V. Magyar Királyi Sánctábor
8/. A Magyar Királyi Csendőrség a szegedi V. csendőrkörlet keretében legfőképpen és
9/. A Magyar Királyi Csendőriskolák szekszárdi egységei.”
A bíróság elfogadta a fenti – az ügyészség, illetve jogsegély keretében a Belgrádi Kerületi Bíróság által kihallgatott – tanúk vallomásait, valamint az ügyész által a bírósági tárgyaláson becsatolt 1944. december hónap és 1945 január és március hónap közötti időben „A megszállók és segítőik által a Vajdaságban elkövetett tömeges bűntetteket” vizsgáló bizottság által meghallgatott személyek vallomásáról közölt jegyzőkönyveket és dr. Képíró Sándorra vonatkozó „határozatának” megállapítását.
A vallomások értékelésénél a bíróság két körülményre volt figyelemmel, az egyik az, hogy az ügyészség által kihallgatott tanúk egy jelentős része a vád tárgyát képező cselekmény elkövetésekor gyerekkorú – 5, 10, 12, 13. éves – volt, és volt olyan tanú, aki akkor még nem élt, így az általa előadottakat szüleitől szerzett információ, hallomás útján szerezte, a másik pedig az, hogy az 1944 és 1945-ben a tényfeltáró bizottság által meghallgatott személyek felnőttkorúak és a meghallgatásuk idején nyilvánvalóan még pontosan emlékeztek vissza a 3 évvel korábban Újvidéken 1942. január 21-23. napja közötti időben történt eseményekre, melyre figyelemmel a bíróság ezen tanúk vallomásait hitelesebbnek tekintette.
A tárgyaláson ismertetett tanúvallomások alapján – összességében – a következőket lehetett megállapítani:
1./ Újvidék lakosságát rádió és plakát útján tájékoztatták a január 21-23. napja közötti 3 napig tartó razziáról, a kijárási tilalomról és arról, hogy a kapukat zárva az ablakokat elsötétítve kell tartani, s aki a kiadott parancsot, tilalmat megszegi azt súlyosan megbüntetik. (Ez a megállapítás összhangban van dr. Képíró és dr. Babos idevonatkozó vallomásával.)
2./ A razzia első két napjában nem történt különösebb esemény (lásd az ítéletből 11. sorszám alatt megjelölt tanúvallomást). A tömeges kivégzésekre, a gyilkosságokra a razzia harmadik napján került sor. (Ez a megállapítás összhangban van dr. Képíró, dr. Babos, dr. Kacskovics, Budur, és Gerencséry vallomásával.)
3./ A leventeotthonban (Emlékotthon) működött egy 10 fős igazoló bizottság.
(lásd az ítélet V. E. jelzés alatti vallomás ide vonatkozó részét, valamint az ítélet 46. sorszám alatt megjelölt tanú vallomását.)
A bizottság tagjai időnként változhatott. A bizottság elé a razzia három napja alatt 20.000 személyt állítottak elő igazolásra. A bizottság döntése alapján a „nagyterembe” kísért személyeket később elengedték, még a „kisterembe” kísért személyek sorsa először megoldatlannak, illetve bizonytalannak számított. (Az igazolóbizottság működésére vonatkozó ténymegállapítás összhangban van az előbbi pontban a zárójelben megjelölt személyek vallomásaival.)
4./ A tanúvallomások szinte egybehangzóak a tekintetben, hogy a január 23-án a lakásukban megjelenő csendőrök / katonák/ lista alapján, név szerint keresték a személyeket és vitték el. (Ez a megállapítás részben összhangban van dr. Képíró idevonatkozó vallomásával.
5./ A járőröknél lévő listán alapvetően szerb és zsidó személyek voltak megjelölve.
6./ Az 54. sorszám alatti tanú vallomásából, miszerint vitéz Nádor Gyula alezredes azt a kijelentést tette „Újvidékről el kell takarítani a sok idetelepült zsidót”. A 46. sorszám alatti tanú azon vallomásából, hogy „72 órát kaptak a zsidók kiirtására”, az 55. sorszám alatti tanú azon vallomásából, hogy parancsot kaptak arra, hogy az összes zsidót öljék meg. Mindezek alapján az állapítható meg, hogy január 23-án a katonai és a csendőri állomány egy részébe zsidóellenes hangulat alakult ki.
7./ A listára helybéli „spiclik és besúgók” nyilatkozatai alapján is kerülhettek fel személyek.
(lásd A. D. ide vonatkozó vallomását.)
8./ A vallomások egy része szerint január 23-án a lakásukról közvetlenül a Duna-parton lévő strandra vitték őket (lásd Orkai Tiborné, Dajc Ruden, Dr. Havas Péter, 58. sorszám alatti vallomásokat), míg más vallomások szerint őket közvetlenül a leventeotthonba kísérték (lásd Ljubibratic Lea, Branners Lydia Jasanna, V.E., M. J. 43. sorszám alatti vallomásokat.)
9./ Branners Lydia, a 43., és a 46. szám alatti tanúvallomások alapján megállapítható, hogy január 23-án reggel 07.00 órakor, 08.00 és 09.00 óra között, valamint 11.00 órakor őrizetbe vett személyeket még a leventeotthonba kísérték. (Ez a megállapítás összhangban van Bátori Géza idevonatkozó vallomásával.)
10./ A 13., 26., és az 57. szám alatti tanúk vallomásából az állapítható meg, hogy a házakban a gyilkosságok 10.00 és 11.00 óra közötti időben kezdődtek el. (Ez a megállapítás összhangban van Kacskovics és Budur idevonatkozó vallomásaival.)
11./ Az 55. szám alatti tanú vallomásából az állapítható meg, hogy a lakásán megjelent csendőrhallgató ittas állapotban volt. (Ez a megállapítás, mármint, hogy a legénység ittas állapotba került, összhangban van dr. Babos idevonatkozó vallomásával.)
12./ Az 53. sorszám alatti tanú vallomásából az állapítható meg, hogy a strandon a kivégzéseket 15.00 órakor állították le. (Ez a megállapítás összhangban van Kacskovics és Budur idevonatkozó vallomásaival), de elfogadható Bátori vallomása is, ha figyelembe vesszük, hogy a futárnak idő, lehet, hogy 1 óra kellett a kiértesítéshez.
13./ Az 55. sorszám alatti azon vallomásrész, hogy robbanás rázta meg a házat, dr. Zöldi Márton azon vallomását erősíti, hogy történhetett kézigránát-robbanás, csak az nem állapítható meg – a bíróság álláspontja szerint -, hogy azt az elfogott személyek egyike, vagy a katonák közül használta valaki.
A bíróság megjegyzi, hogy dr. Zöldi Márton csendőr százados a szekszárdi csendőriskola állományába tartozott, így Kenyeres János csendőrnövendék nyilván dr. Zöldi Márton csendőr százados alárendeltje volt, ami Kacskovics, Budur, és Bátori vallomását erősíti – figyelemmel az 55. sorszám alatt jelzett tanúvallomásra -, hogy a törvénytelen kivégzésekben dr. Zöldi Márton csendőr századosnak és alárendeltjeinek kiemelkedő szerepe volt, illetve „kakastoll” díszítésű sapkát nemcsak a csendőrök, hanem a 16. Határvadász Zászlóalj állomány tagjai is viseltek, ilyen értelemben sapkadísz alapján össze lehetett téveszteni a katonát a csendőrrel, mint ahogy Dr. Havas Péter sem tudott egyértelműen különbséget tenni abban a kérdésben, hogy náluk csendőrök vagy határvadászok voltak.
A bíróság álláspontja szerint ugyancsak ilyen tévedésben lehetett V.E. tanú is vallomása megtételekor.
(lásd bírósági iratoknál „Egyenruha” feliratú borítékban lévő képeket.)
A 13. sorszám alatti tanú vallomásában – a bíróság álláspontja szerint – tévesen jelölte meg 1942. január 22. napját és a 09,30 órát a N.A.K sportpályán történ kivégzés időpontjaként, mert más bizonyítékok alapján azt lehetett megállapítani, hogy ott a kivégzés valójában, 1942. január 23. napján 11.30 óra körüli időben történt.
Nagy János főhadnaggyal kapcsolatban – aki nyilván ugyancsak kakastoll díszítésű katonai gyakorlósapkát viselt, és mégsem volt csendőr, hanem a 16. határvadász zászlóalj állományába tartozó katona – a bíróság utalni kíván Andrási József szakaszvezetőnek a hercegszántói pap meggyilkolásakor az 1948. december 15-én a Népbíróság előtt tett vallomására, mely szerint Nagy János azzal kérkedett, hogy ő a rongyos gárda tagja.
A 26. sorszám alatti tanú is a „rongyos gárda” tagjai által a lakásban elkövetett gyilkosságokról számolt be.
A Rex szálló tulajdonosait Nagy János alárendeltjei kísérelték meg elhurcolni és meggyilkolni.
Ezek a tények azt támasztják alá, hogy az utcai gyilkosságokban nagy számban és jelentős mértékben az újvidéki 16. határvadász zászlóalj beosztottjai – akik a sapkadísz alapján összetéveszthetők voltak a csendőrökkel – vettek részt. A bíróság álláspontja szerint ilyen összefüggésben életszerűnek és helytállónak látszik dr. Képíró Sándor volt csendőr százados azon állítása, hogy a kivégzésekben nem csendőrök, hanem katonák vettek részt.
A Jugoszláv Tényfeltáró Bizottság által dr. Képíró Sándor csendőr százados terhére megállapított „határozat” tekintetében a bíróság azt állapítja meg, hogy az alkalmatlan az egyéni büntetőjogi felelősség megállapítására, mivel a határozatban megállapított tényállás az általános megállapításon túlmenően nem több mint az újvidéki razzia 1942. január 20-23. közötti időbeni történés kronológiai leírása, amelyből hiányzik dr. Képíró Sándorra vonatkozó egyéni büntetőjogi és bűnösséget megalapozó konkrét cselekvőség, elkövetési magatartás tényállásszerű megállapítása.
Az ügyészség és a jogsegély keretében a Belgrádi Kerületi Bíróság, valamint a tárgyaláson becsatolt és a jugoszláv tényfeltáró bizottság által kihallgatott tanúk vallomásainak értékelése alapján a bíróság azt állapította meg, hogy egyik vallomás sem tartalmaz, olyan konkrét és egyértelmű bizonyítékot, amely tartalmilag dr. Képíró Sándor volt csendőr százados személyéhez lenne köthető, sőt az ügyészség és a Belgrádi Kerületi Bíróság által kihallgatott tanúk mindegyike akként nyilatkozott, hogy dr. Képíró Sándor nevét ezidáig nem hallották, a bemutatott korabeli fénykép alapján nem ismerték fel.
Ugyanakkor a bíróság elfogadta a „határozat” két ténymegállapítását, az egyiket úgy, mint a razziában résztvevő, taxatíve felsorolt alakulatok meghatározását, megjelölését, illetve az Újvidéken a razzia során 1.044 főben megállapított gyilkosságok számát. Dr. Babos hb. ezredesnek az 1945 és 1946-ban a Népügyészségen és a Népbíróságon megjelölt 897 személy meggyilkolása nyilvánvalóan még az 1942. évi vizsgálata eredményén alapszik, amikor a vérengzések miatt sokan elmenekültek a városból, így dr. Babos ez irányú megállapítása hiányos lehet az 1946-ban készült Jugoszláv Tényfeltáró Bizottság megállapításával szemben, miután a lakosság elmenekült része időközben visszatérhetett Újvidékre.
A bíróság 2011. május 27. napján megtartott bírósági tárgyalás 1. számú végzésével elutasította a védelem indítványával egyezően – a Simon Wiesenthal Központ jogi képviselője által az ügyészségen keresztül indítványozott Z. E. szombathelyi lakos tanúkénti kihallgatását, aki azt állította, hogy 8 évesen látta, amint Újvidéken „a vádlott fegyverrel több alkalommal megütött egy fiút, aki az ütések nyomán – a szemtanú jelenléte alatt – nem tudott a földről felkelni.” A tanú jelezte azt is a jogi képviselő útján – megadva a telefonelérhetőségét -, hogy 2011. május 23-30. között Szerbiában tartózkodik gyógykezelésen.
A bíróság az ügyésznek a tanú meghallgatására tett indítványát egyrészt azért utasította el, mert az ügyészség több olyan idős személyt hallgatott ki, akik 1942-es évben gyerekkorúak voltak, akik az ügyészségi kihallgatásuk során úgy nyilatkoztak, hogy a Képíró nevet nem hallották, számukra nem ismerős, a beszerzett korabeli fénykép alapján nem, de egyébként sem ismerték fel Dr. Képíró Sándort, míg a bírósági tárgyláson kihallgatott Dr. Havas Péter is akként nyilatkozott, hogy Dr. Képírót a médiából ismerte meg. Ilyen értelemben a bíróság életszerűnek találta Z.E. szombathelyi lakosnak azt az állítását, hogy felismerte a vádlottat, másrészt a bíróság utalni kíván arra, hogy a médiában dr. Képíró ügye már 2006. évben megjelent, ezt követően elég gyakran találkozhattak az ügyével, melynél fogva a tanúnak már korábban is meg volt az a lehetősége, hogy dr. Képíróra vonatkozó ismeretét, információját megossza a hatósággal, harmadrészt, ha a tanú állítása igaz is lenne, ez az egy tényállási elem a jogi minősítésre, a várható büntetés nagyságára kihatással nem lenne, mivel a vádiratban megjelölt 36 személy meggyilkolásához képest a tanú által említett fiú bántalmazása – tárgyi súlyánál fogva – elenyésző, negyedrészt figyelemmel a tanú szerbiai gyógykezeltetésére felmerül az eljárás elhúzódásának veszélye.
A lefolytatott bizonyítási eljárás alapján dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnál ítéleti bizonyossággal összefoglalóan a következőket lehetett megállapítani:
1./ Dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a makói csendőrtanszázad állományával együtt karhatalmi feladat végrehajtása végett 1942. január 20-án érkezett meg Újvidékre.
2./ Ugyanezen a napon az Újvidéken összevont csendőrök közös parancsnokától, Gaál Lajos csendőr alezredestől (akkor őrnagy) azt a parancsot kapta, hogy a razzia során „a legkisebb ellenállás esetén is” fegyvert kell használni.
A fegyverhasználat végrehajtására kiadott szóbeli parancs tekintetében felhívta a figyelmét az elöljárójának arra, hogy az ellentétes a Szolgálati Szabályzat idevonatkozó rendelkezéseivel, és az így nem hajtható végre.
Továbbá tájékoztatta az elöljáróját arról is, hogy amennyiben ragaszkodik a Szolgálati Szabályzatban előírt rendelkezésekről való eltéréshez, akkor a parancsot írásban kell kiadnia.
3./ Gaál csendőr alezredesnek a fegyverhasználatra vonatkozó szabályzatellenes parancsát nem tekintette írásban történő megerősítés hiányában magára nézve kötelező érvényűnek, ezért azt karhatalmi tevékenységének ellátása során nem hajtotta végre, illetve az nem alkalmazta.
4./ Dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak az Újvidéken január 21-én és 22-én a razzia során kifejtett tevékenysége nem ismert.
5./ A január 23.-i napra vonatkozóan időrendi sorrendben a következőket lehetett megállapítani:
– 10.00-11.00 óra közötti időben a Gömbös Gyula és a II. Rákóczi Ferenc utca közötti területen találkozott és beszélgetett a Máriás testvérek ügyében Kárpáti János újvidéki rendőr tiszthelyettessel,
– a délutáni órákban megjelent a Rex szállóban a Tanursich család megmentése érdekében,
– 15.00 óra körüli időben a razziát leállították, a kutatójárőröket és kutató-járőrcsoport parancsnokokat visszarendelték.
6./ A 2./ és az 5./ pontban megjelölt, a fegyverhasználat végrehajtására szabályzatellenes parancs elleni fellépése, majd a Tanursich család elhurcolásának és meggyilkolásának a megakadályozása épp azt bizonyítja, hogy dr. Képíró Sándor a törvényesség betartása és betartatása mellett emelte fel szavát, és ilyen összefüggésben életszerűtlennek tűnik, hogy az ő előzetes tudtával és beleegyezésével gyilkolnak alárendeltjei ártatlan civil személyeket.
7./ Azok a bizonyítékok, amelyek terhelő tartalmúak voltak, illetve lehettek dr. Képíró Sándor volt csendőr századosra, a bizonyítási eljárásban történt értékelésük aggályokat és kételyeket vetettek fel, illetve ébresztettek a bíróságban, melyekre figyelemmel terhelő ítéleti tényállást megnyugtató módon megállapítani nem lehetett.
Jogi konklúzió
A Népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emelkedéséről szóló 1945. évi VII. törvény (Nbr.) 11.§ 5. pontjának 3. fordulatában írt magatartással megvalósított és a Btk. 165.§-ába ütköző háborús bűntettet követi el, „aki a megszállott területek lakosságával vagy a hadifoglyokkal való bánás tekintetében a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat súlyosan megsértette, vagy a visszacsatolt területek lakosságával a reábízott hatalommal visszaélve, kegyetlenkedett, vagy aki általában felhajtója, tettese vagy részese volt emberek törvénytelen kivégzésének vagy megkínzásának”.
A vádirati tényállás szerint dr. Képíró Sándor volt csendőr százados a terhére rótt bűncselekményt azáltal követte el, hogy 1942. január 23-án, mint kutató-járőrcsoport parancsnoka a visszacsatolt terület, Újvidék lakosságával szemben a rábízott hatalmával visszaélve részese (felbujtója, vagy bűnsegéde) volt a vádiratban megjelölt 36 személy törvénytelen kivégzésének.
A bírósági eljárásban a 69 év távlatából és a rendelkezésre álló bizonyítékok (hiánya) alapján egyértelműen és kétséget kizáró módon, ítéleti bizonyossággal nem lehetett bizonyítani azt, hogy dr. Képíró Sándor volt csendőr századosnak bármilyen elkövetési formában tudatos, szándékos szerepe volt a vádiratban megjelölt 36 személy meggyilkolásában, ezért a bíróság dr. Képíró Sándor volt csendőr százados vádlottat az ellene emelt a Népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emelkedéséről szóló 1945. évi VII. törvény (Nbr.) 11.§ 5. pontjának 3. fordulatában írt magatartással megvalósított és a Btk. 165.§-ába ütköző háborús bűntett vádja alól, a Büntetőeljárásról szóló – többször módosított – 1998. évi XIX. törvény 331.§ (1) bekezdésére figyelemmel, a 6.§ (3) bekezdés b./ pont alapján, bizonyítottság hiányában felmentette.
A bűnügyi költségre vonatkozó rendelkezés a Be. 339.§ (1) bekezdésén alapszik.
Budapest, 2011. július 18.
Dr. Varga Béla s.k.
a tanács elnöke
Az aláírásban akadályozott dr. Szabó Tiborcné és Kátai Gábor ülnökök helyett is:
Dr. Varga Béla s.k.
a tanács elnöke