A+ | A- | Alap
2017. június 29.  
Advertisement
Kezdőlap
Információk
Kapcsolat
Weblaptérkép
Jogvédő Hírek
Tárgyalási Napló
Nemzeti Vagyonvédelmi Munkacsoport
A Magyar Gárda ügyei
Tanúkat keresünk!
2006. szeptemberi és októberi tüntetések és megtorlások
2007 őszi tüntetések
A Lelkiismeret'88 Csoport ügyei
Történelmi Igazságtétel:
- A Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása
- Képíró Sándor Csendőr ügye
- Kristóf László jogi rehabilitációja
Budaházy György ügyei
Választás 2006
A váci nemzeti könyvespavilon ügyirata
Képes Krónika ügy
Kisebbségi Jogvédő Intézet
Próbaperek a délvidéki magyarok állampolgárságáért
Kvassay hídi ügy
Az egri Markoth Ferenc kórház ügye
2008. április 11-i tüntetések
Videók és Képek

Iratkozzon fel heti hírlevelünkre!








A bronzkatona végső eleste PDF Nyomtatás E-mail
2007. június 12.
„Észtország úgy dolgozza fel négy év náci terrorját és negyvennyolc év szovjet terrorját, ahogyan akarja” 2007. június 1. (6. oldal) - Lovas István - Magyar Nemzet


Május 24-én az Európai Parlament 460 igen, 31 nem szavazattal, 38 tartózkodás mellett támogatásáról és szolidaritásáról biztosította Tallinnt az utóbbi időben kialakult orosz–észt konfliktus kapcsán elfogadott állásfoglalásában. A Strasbourgban ülésező törvényhozó testület elutasította az orosz hatóságok beavatkozási kísérleteit Észtország belügyeibe.

Az állásfoglalás „felszólítja az orosz kormányt, hogy folytasson nyílt, részrehajlásmentes párbeszédet a kelet- és közép-európai demokráciákkal a XX. század történelméről és az emberiség elleni bűntettekről, köztük a parancsuralmi kommunista rendszerek által akkor elkövetett bűntettekről is”. A megszavazott szöveg megállapítja: az észt rendőrséget „csak szélsőséges esetekben látták erőszakkal fellépni, és az észt igazságügy-miniszter semmilyen rendőrségi kihágást nem állapított meg”. Az állásfoglalás emlékeztet: az észt kormány előzetesen ismertette az emlékmű áthelyezésének tervét az orosz hatóságokkal és együttműködést is kért tőlük, ezt azonban ők elutasították.

A képviselők megjegyzik: „a kihantolásokat szigorúan a méltóságteljes magatartás nemzetközi előírásainak és normáinak megfelelően végezték el, és az emlékművet egy hivatalos ünnepség keretében és a Hitler-ellenes koalíció képviselőinek részvételével újra megnyitották a temetőben”. Az állásfoglalás emlékeztet a moszkvai észt nagykövetségen történt atrocitásokra, az Észtország elleni hackertámadásokra, az orosz importkorlátozásokra és a vasúti forgalom orosz részről történt felfüggesztésére is.

Az emlékmű az elnyomást jelképezte


Az Európai Parlament szerint „Észtországnak mint az EU és a NATO független tagjának joga van tragikus közelmúltjának értékelésére, amely függetlenségének az 1939-es Hitler–Sztálin-paktum eredményeként való elvesztésével kezdődött és egészen 1991-ig tartott”. Az EP „támogatásáról és szolidaritásáról biztosítja a demokratikusan megválasztott észt kormányt a rend, a stabilitás, valamint a jogállamiság minden észt lakos számára való garantálása érdekében tett erőfeszítéseiben”, és „megengedhetetlennek tartja az orosz hatóságok Észtország belügyeibe való beavatkozásra tett különböző kísérleteit”.

A parlament „elítéli Oroszország arra irányuló kísérleteit, hogy külpolitikájának eszközeként gazdasági nyomást fejtsen ki Észtországra, és felszólítja az orosz kormányt, hogy normalizálja a két állam közötti gazdasági kapcsolatokat”. Noha a hazai sajtóban a hatalmas Oroszországgal szemben kiálló Észtország páratlanul bátor tettének európai támogatása érthetetlen módon alig kapott teret, annak világrengető hatását érdekes módon – noha visszakézből – a szocialista EP-képviselő Hegyi Gyula a Népszabadság című lap május 2-i számában A bronzkatona bosszúja című cikkében már így fogalmazta meg: „Az észt függetlenség kikiáltásakor még keveseknek jutott volna eszükbe a lebontása, hiszen a demokratikus és antifasiszta konszenzust akkoriban nem illett megkérdőjelezni.”

Hegyi cikkében segítségül hívta Tom Lantost, az amerikai képviselőház külügyi bizottságának elnökét, aki elítélte a tallinni szoborbontást. Vagyis az egymilliónál alig népesebb Észtország nemcsak Oroszországgal, de Amerikával is ujjat húzott. De még ez sem elég, mint Hegyi írja: Tallinn nemcsak a világ egyetlen szuperhatalmával, az orosz medvével, de még az 1945 utáni konszenzusos világrenddel is szembefordult: „Kelet-Európában, ahol az emberek a bőrükön érezték a szovjet megszállást, nyilván nehezebb elfogadni ezt a konszenzust. S a Szovjetunióhoz csatolt Baltikumban nyilván még nehezebb, mint Magyarországon. De csakis ez a konszenzus, az 1945-ös antifasiszta győzelem feltétlen tisztelete vezethet el minket a nyugati demokráciákhoz történő valódi – szellemi, politikai és történelmi – felzárkózáshoz… A nukleáris elrettentés egyensúlya előtt jelentős része volt abban, hogy a volt szövetségesek között nem tört ki egy újabb, harmadik világháború. Kibékítette egymással a francia és a német nemzetet, s 1990 lehetővé tette térségünk beépítését is a nyugat-európai intézményekbe.”

Ennyi hendikeppel – gondolhatnánk – még senki nem indult egy eleve reménytelen csatába: nagyhatalmak, antifasiszta, „demokratikus” ideák, kelet–nyugati konszenzus, a harmadik világháború elkerülése, francia–német megbékélés és térségünk európai integrációja ellen.

Kivéve az észteket. Akik ledöntötték lábáról a bronzkatonát, hogy temetőbe helyezzék. Ledöntötték, mert nekik, az észteknek, a bronzkatona tömeggyilkosságot, totális elnyomást, deportálást, népirtást és a kommunista rémuralom minden borzalmát jelentette. Teljes joggal. Tették azt annak ellenére, hogy az észtországi lakosság egyharmada orosz és annak ellenére, hogy az észt gazdaság messze jobban függ az orosztól, mint a magyar.

Május 5.: A lavina elindul

Pedig – a szocialista képviselő megfogalmazása szerint – ezzel az észtek igen-igen veszélyes területre merészkednek, egyszerűen felrúgva a nagy antifasiszta-antirasszista várat: „Elemi érdekünk, hogy minden habozás és mellébeszélés nélkül az 1945-ös demokratikus újrakezdésre épülő nyugati, antifasiszta és antirasszista közmegegyezést fogadjuk el történelemszemléletünk alapjaként… Ne hagyjuk, hogy amikor ez az álmunk teljesülhetne, rossz ösztöneink visszalökjenek minket valami zavaros kelet-európaiságba. Semmit sem nyerünk és nagyon sokat vesztünk azzal, ha minket is besorolnak a nyugati tolerancia befogadására alkalmatlan »eltorzult és zsákutcás« kelet-európai nacionalisták közé. (Például egyszer és mindenkorra eljátsszuk az esélyt, hogy a határon túli magyarokért sikerrel kiállhassunk.) Ha az észtek békén hagyták volna a bronzkatonát, akkor ez annak a jele lett volna, hogy bölcsen felül tudnak emelkedni a tragikus múltjukon. De mert lebontották, visszahúzza őket abba a zavaros múltba, amelytől szabadulni szeretnének.”

Az észtek lépése valóban félelmetes volt, a szónak minden értelmében. Hogy a legforróbb napokban mennyire az volt, arra jellemző, hogy a magyar néppárti delegáció milyen óvatosan nyúlt a témához, a dolgok néven nevezése nélkül: mint a lapunknak Brüsszelben nyilatkozó Szijjártó Péter, a Fidesz szóvivője azon kérdésünkre, hogy Észtország számíthat-e a Fidesz, illetőleg a párt európai parlamenti képviselőinek következetes és gyakorlati támogatására, ha az Oroszországgal kirobbant konfliktusában az unió megosztottan reagál, Szijjártó azzal felelt, hogy pártja „mindig is a szabadságért küzdők oldalán állt és áll, valamint a diktatúra ellen van”. Ugyanazon a napon a magyar néppárti delegáció szolidaritási nyilatkozatában éppen úgy nem nevezte néven a bronzkatonát, azaz a szovjet elnyomás emlékművét és annak eltávolítását, mint Szijjártó Észtországot, hanem hosszasan a gázárvitáról értekezett, és a „közös európai energiapolitika megteremtésének fontosságára és sürgősségére” hívta fel a figyelmet.

Másnap, május 5-én azután Laima Liucija Andrikiené, az Észtországhoz hasonlóan parányi Litvánia európai parlamenti képviselője Az Észtország elleni orosz lépések az egész unió ügye című, Tallinnt támogató nyilatkozatában már nem csak Észtországot, de az orosz ellenlépéseket kiváltó okot – vagyis a szovjet katona bronzszobrának eltávolítását a város közepéből – minden köntörfalazás nélkül megnevezte.

A lavina ezután feltartóztathatatlanul megindult. Jacek Saryusz-Wolski, az Európai Parlament külügyi bizottságának lengyel elnöke május 7-én már azt jelentette ki, hogy „az Észtország elleni támadások egyenlők az Európai Unió elleni támadásokkal”, és nem egy szocialistát, liberálist, zöldpártit és kommunistát nyilvánvalóan ingerlő hangon hozzátette: „Észtország úgy dolgozza fel négy év náci terrorját és negyvennyolc év szovjet terrorját, ahogyan akarja.”

A néppártiak vezetőjének kiállása

Az Európai Parlament Észtország mellett lándzsát törő későbbi kiállása mellett azonban az alaphangot kétségtelenül Joseph Daul, az Európai Parlament legnépesebb frakciójának, a néppártiaknak vezetője ütötte meg, amikor a Le Monde 2001. szeptember 12-i számának emlékezetes vezércikkének angolul kinyomtatott címére utalva („We are all Americans”), kimondta: „Ma mindannyian észtek vagyunk, amikor kifejezzük mély aggodalmunkat és mérgünket Moszkva magatartásával szemben egy tagország felé, amiért Észtország eltávolította fővárosából a szovjet érából származó emlékművet.” Amihez Daul habozás nélkül tette hozzá: „Az orosz vezetés súlyos hibát követ el, ha azt hiszi, hogy az európaiak megosztottak lesznek.”

Vagyis feladatunk, folytatta Daul, hogy kiegyensúlyozzuk az európai történelmet, amely egészen mostanáig egyoldalú volt és amelyben nem vették figyelembe azt, ami Kelet-Közép-Európában történt. Tehát ezzel nem aláásunk valamit, hanem így garantálhatjuk csak azt, hogy ilyen szörnyű diktatúrára ne kerülhessen ismét sor.

Rágalmazással egyenértékű módosítás

A „hazudjuk a rémuralmat szabadságnak” paradigmájára épülő kelet–nyugati konszenzus helyett a bronzkatona eltakarítására szavazó észtek motivációját Tunne Kellam, a szovjet hódoltság idején bátor kiállásáról ismert észt európai parlamenti képviselő – az Észt enciklopédia egykori főszerkesztője – május 12-én lapunknak adott interjújában így indokolta: „…mindazon nemzeteknek, amelyek szenvedtek a szovjet kommunista totalitariánus uralom idején, feladatuk, hogy változást idézzenek elő abban a magatartásban, amit az Európai Parlament azon határozata fejezett ki nagyon jól, amely két évvel ezelőtt a II. világháború következményeiről szólt. Ebben teljesen egyértelműen áll az, amely szerint annak ellenére, hogy a Vörös Hadsereg szerepet játszott a Hitler fölött aratott győzelemben, Kelet- és Közép-Európa számos nemzete nem élvezhette a szabadságot, hanem az új megszállás és diktatúra alatt kellett szenvedniük… Vagyis feladatunk, hogy kiegyensúlyozzuk az európai történelmet, amely egészen mostanáig egyoldalú volt és amelyben nem vették figyelembe azt, ami Kelet-Közép-Európában történt… Ez része az európai integrációnak. Eddig számos nagy nyugat-európai ország azt az álláspontot képviselte, hogy gazdasági és politikai téren együttműködünk, de »múltjukkal nem foglalkozunk, mert az magukra tartozik.« Márpedig múltunk egyértelműen az integrációs folyamat része. Csak azt lélektani integrációnak nevezném.”

Ilyen hangulatban, ilyen háttérrel, ekkora tétekkel került sor az Európai Parlament előtt fekvő, Észtországot támogató határozat vitájára. Elsőnek a zöldpárti/Európai Szabad Szövetség képviselőcsoportjának nevében Daniel Cohn-Bendit és Monica Frassoni olyan módosítást terjesztett elő, amely felszólítja az észt hatóságokat, hogy vizsgálják ki: „hatékonyan és részrehajlásmentesen a rendőrségi brutalitás, a túlzott rendőri erő alkalmazása, és a rendőrség által alkalmazott kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód valamennyi állítólagos előfordulását, és az esetleges jogsértések áldozatait részesítsék hatékony jogorvoslatban”.

A rágalmazással egyenértékű módosítás szövegét az Európai Parlament 309:88 arányban, 133 tartózkodás mellett elutasította. A két magyar liberális szétszavazott: míg Szent-Iványi a Cohn-Bendit-indítvány mellett tette le voksát, Mohácsi Viktória ellene. Természetesen a módosítás elvetése mellett szavaztak a jelen lévő magyar néppártiak is, míg a magyar szocialisták a szemérmes tartózkodást választották.

Árulkodó szavazati arányok


Ezután került sor a szavazásra két, az eredetileg is a tervezetben szereplő bekezdésről. Az első forduló a negyedik bekezdésről szólt, amely elsősorban aggodalmat fejez ki a moszkvai észt nagykövetség védelmére tett lépések elégtelensége miatt, és felszólítja az orosz kormányt, hogy minden esetben tartsa tiszteletben a diplomaták védelméről szóló bécsi egyezményt. Ezt a bekezdést 498 szavazattal fogadták el öt ellenében. Az öt között volt a liberális Szent-Iványi István. Tizennégyen tartózkodtak, közöttük két szocialista. Egyikük Dobolyi Alexandra.

A végszavazás előtt azután az ötödik bekezdés sorsáról döntöttek, amely elítéli Oroszország kísérleteit, hogy gazdasági nyomást fejtsen ki Észtországra. E bekezdést 491-en fogadták el 21 tartózkodás mellett. A tartózkodók táborát ezúttal is a szocialista Dobolyi Alexandra szaporította. A határozat a végszavazáson 460 igen és 31 nem voksot kapott, 38-an tartózkodtak. A tartózkodó egyetlen magyar szavazat a szocialista Dobolyi Alexandrától érkezett. Hegyi Gyula a jelek szerint nem mert kiállni Európa színe előtt a Népszabadságból korábban feltörő „antirasszista” sikolya mellett, holott az elutasított módosításnál még a kommunistákkal, a zöldekkel és a szabad szövetségesekkel együtt próbálkozott Európa, az észtek, a történelmi igazság, a demokrácia, a gyengébbel vállalt szolidaritás és a kettős mércén alapuló hamis konszenzus végső elvetése ellen menetelni.

Utóirat: A Szabadságnak nevezett téren egy betiltott jelképpel éktelenkedő emlékmű kétszer négy év jobboldali kormányzás ellenére még ma is ezt az Európában most elvetett hamis konszenzust jelképezi. Ezért is mennie kell.
 
< Előző   Következő >
buy generic bactrimn online http://infopillsrx.com/buy-generic-bactrim-cheap.html
metronidazole cost at http://bestpillsforsale.com
buy ivermectin
buy wellbutrin online

Nemzeti Jogvédő Alapítvány © 2010. - Legfrisebb jogvédő hírek, magyar nemzeti jogvédelem