2006: embervadászat utasításra

Részlet Kormos Valéria Embervadászat utasításra című könyvéből, amelyben Dr. Gaudi-Nagy Tamás és a Nemzeti Jogvédő Alapítvány munkája kerül bemutatásra a 2006 őszi rendőrterrorral kapcsolatban. (…)a fegyintézetekben is folytatódott. Ahova az alvilágot, az ottani fennmaradás szabályait nem ismerő embereket gond nélkül, egyfajta koncként odavetették. Olyan kemény köztörvényesek közé, alaktól sok jóra nem számíthattak.
Többen mesélték, hogy a régebbi rabokat a személyzet megpróbálta az „újoncok" ellen fordítani. Az egyik helyen azt terjesztették el, hogy amnesz­tia készült, és az újak miatt meg fog lúúsulni. A másik börtönben pedig a be­fogadásnál a fegyőrnő odasúgta a köztörvényeseknek, gyötöijétek meg a lázadó­kat! Más kérdés, hogy ennek alig volt foganatja. Inkább a zsúfoltság, az emlí­tett amnesztia híresztelése kavarta az indulatokat. És persze akadt néhány fegyőr, aki eldugott helyeken, unalmában kiszúrt magának valakit, akivel el­szórakoztak. Ezek a megaláztatások lassan fakadnak fel, a néhány, börtönből írott levélben is csak egy-egy reszkető betűkkel leírt szó utalt rájuk.
Hát ezek a sötét gondolatok járnak az eszemben, miközben továbbra is ke­resem a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiknek az a kenyerük, hogy véd­jék azokat, akiknek a helyzete egyedül reménytelen lenne.

A két ügyvédet, Pelle Andreát és Gaudi-Nagy Tamást világnézetileg sok min­den választja el egymástól. És mégis, 2006 őszén, azt fedezem fel, hogy elkö­telezettségüket, szakmaiságukat illetően mennyi hasonló tulajdonságuk van.
Gaudi-Nagy Tamást 2006 ősze előtt csak a sajtóból ismertem. Tudtam ró­la, hogy gyakorta képvisel olyan személyeket és csoportokat, akik – a demok­ráciákban természetes módon – élni kívántak a szabad véleménynyüvánítás le­hetőségeivel. Ha éppenséggel a jelenlegi kurzus ügyei ellen tiltakoztak, a kö­vetkezmény nem maradt el. Őrizetbe vétel vagy pénzbüntetés, vagy per. Ez a szokásos menetrend.
Gaudi-Nagy Tamás az utóbbi években számos ilyen ügyet vitt sikerre a rendőrséggel, vagyis az állammal szemben.
Még 2004 májusában történt, hogy Zétényi Zsolttal és néhány kollégájával megalapította a Nemzeti Jogvédő Alapítványt, amelyhez azóta már közel ötven ügyvéd csatlakozott. Sejtették, hogy nem fognak unatkozni, de ami 2006 őszén bekövetkezett, váratlanul érte őket. Az alapítvány által működtetett jogvédő szolgálathoz a szeptember 18. és 21. közötti, illetve az október 23-án és 24-én történtek miatt több száz bejelentés érkezik. Budapesti polgárok ír­ják le, vagy mondják el az ügyvédeknek, amit ezekben a napokban a rendőrség jogellenes cselekedeteiről megtapasztaltak, vagy amiknek szemtanúi voltak. Számos történés, amellyel sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi médiumok nem foglalkoznak, így kerül fel a világhálóra s lesz része a civilek által hitele­sített második nyilvánosságnak.
A szolgálattal együttműködő kollégák 2006 őszétől hetven személy ügyét vállalták el. Ezek részben a sértettek védelmét, a rendőrbrutalitások elleni pe­reket és az állam ellen indított kártérítési ügyeket jelentik.
2007 nyarán kerestem fel először személyesen Gaudi-Nagy Tamást, gon­dolván, hogy ekkorra már lesz mit összegeznie. Késő délutáni időpontot be­széltünk meg. Délelőtt tárgyal, napközben egyeztet, utána talán lesz egy kis szusszanása – mondta. Hát nem lett. Estébe hajlott az idő, mire hozzáfoghat­tunk a beszélgetéshez.
Az iroda, ahol várakozom, egy barátságos Bauhaus-épületben, a kilencedik kerületben található. Semmi hivalkodás, mondhatni, szerény körülmények -állapítom meg. Ez csupán azért jut az eszembe, mert az egyik szeptemberi ügy tárgyalásán szóba elegyedtem egy civil ruhás rendőrrel, aki megfigyelőként voltjelen a teremben. Amikor arról volt szó, hogy az Erzsébet híd járdáján ha­zafelé tartó külföldi banktisztviselőnek kollégái miért törték el a karját, csak azt hajtogatta, na, a „sztárügyvédúr" most dögre keresheti magát. Ami azt il­leti, melléfogott. Itt nincs semmi sztárkodás. Ha csak az nem, hogy még van­nak emberek, alak nem égtek Iá, és szeretik a hivatásukat.
Gaudi-Nagy Tamás stílusa pörgős, ahogy észlelem, megvan az a képessé­ge, hogy több dologra figyeljen egyszerre. Ha beszélgetésünk fonala úgy hoz­za, könyvet vesz le a polcról, jogtörténeti, históriai elemzésbe kezd. Aztán egy perc alatt vált, ahogy a téma vagy a kérdéseim kívánják. Az asztalán családi kép, két keménykobakú kisfiúval. harmadik gyereket most várjuk" – jegyzi meg egy otthonról befutó telefon után.
A 2006. szeptember 18. utáni napokat így idézi vissza:
–    Sorra futottak be a szülők kétségbeesett telefonjai. Érkeztek az elelctronikus üzenetek, fényképfelvételek. Sokan jöttek személyesen. Ugyanekkor jelentkez­tek a kollégák, a pályájuk elején állók és a tapasztaltabbak egyaránt. Tudtuk, hogy félre kell tenni a személyes ambíciókat, a hiúságot, az anyagi vonadcozáso-kat. Nem volt kétséges, hogy egy emberként fogunk eljárni ezekben az ügyek­ben. Kellett is ez a hátország, hisz rögtön nagy nehézségekkel szembesültünk. Különösen nehéz volt elviselni, hogy sok esetben tehetetlennek bizonyultunk.
Például miben?
A rendőrség és a büntetés-végrehajtás kifejezetten nehezítette a letartóz­tatottakkal való kapcsolattartást. A hozzátartozók információi alapján, szinte ösztönösen próbáltunk nyomulara jutni azoknak, akik az utcákról egyszerűen eltűntek, nem jutottak haza. Előfordult, hogy két-három nap után tudtuk csak meg, hol tartják fogva őket. Megtörtént, hogy az adott helyen ott volt, akit ke­restünk, de letagadták. Eközben velünk is megalázó módon beszéltek és visel­kedtek. Órákig kellett várakoznunk, míg szóba álltak velünk.
Találkoztak eddigi tevékenységük során hasonló módszerekkel?
Az én generációm semmiképp. A több évtizedes tapasztalatokkal rendel­kező kollégáinknak azért voltak ilyen emlékképeik. Ma is elborzaszt, hogy az államrend képviselői milyen intenzíven és következetesen hagyták maguk mö­gött a törvényességet! Az elfogásoktól kezdve az előzetes letartóztatást elren­delő gyorsított bírói eljárásig minden szakaszra ez volt a jellemző. A jogtörté­neti összefüggéseket tekintve, mindebben az 1956-os forradalom utáni meg­torlások ideje, a koncepcionális perek köszönnek vissza. Akkor viszont tiszta volt a képlet. A társadalom megfélemlítése, az elrettentés volt a cél.
Van-e egyetlen olyan szakmai érv, amely igazolná a gyorsított eljárások szükségességét?
A gyorsított eljárás a jelenlegi büntetőeljárási szabályok szerint csupán technikai lehetőség. Azokban a bűnügyekben alkalmazzák, ahol megvan a tet­tes. Általában egyszerű megítélésű ügyről van szó, így nincs szükség hosszadal­mas bizonyításra. Ami viszont 2006 szeptemberében a bíróságokon történt, az az ötvenes évek statáriális eljárásait idézte, mivel a hatalom – rettegve a válasz­tási csalását leleplező balatonőszödi beszéd nyilvánosságra kerülését követően gerjedt jogos népharagtól – gyorsan akart elrettentő példát statuálni.
2007 kora nyarán, amikor az irodájában vagyok, még tartanak a fiatalok el­len indított ügyészi vizsgálatok. így ők változatlanul érzik a fenyegetettséget, hogy bár senkinek sem vétettek, pusztán a rendőrök hazugságai alapján vádat emelhetnek ellenük, és elítélhetik őket. Ekkoriban egy lány és egy fiú szülei is kétségbeesve hívnak telefonon. Ugyanazt mondják: A gyerek azt hajtogatja, vagy világgá megy, vagy végez magával, de nem fog még egyszer odakerülni.
Mi, felnőttek azt gondoljuk, ha az ügyészség ilyen túlerővel sem volt képes eddig a rájuk nézve terhelő bizonyítékokat hitelesen összegyűjteni, már meg kellett volna szüntetnie az eljárásokat.
Mit gondol erről? – vetem fel a kérdést Gaudi-Nagy Tamásnak, aki azért mégis jobban ismeri a jogszolgáltatás bugyrait. O diplomatikusan annyit felel, érthető a nyugtalanság. Maga is találkozik azzal a jelenséggel, hogy akit meg­hurcoltak, bántalmaztak és még ráadásul rendőrök elleni bűncselekmény el­követésével is gyanúsítják, kezd felőrlődni.
Néhány perc szünetet tartunk. Alá kell írnia néhány iratot. Én közben azon morfondírozok, mi történik, ha a fiatalokat a hatalom érdekeinek megfelelő­en beáldozzák? Mert nagyon úgy tűnik, a rendőr, a bírák, az ügyészek egymás foltjait takargatják. Ezért aztán egy vészforgatókönyv is formálódott, hogy ha nem lesz változás, megóvják a fiatalokat a börtöntől.
Az ismert, nagy tapasztalatokkal rendelkező ügyvédnek, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány elnökének, Zétényi Zsoltnak és a 2006 őszi jogsértések kormány­tól független kivizsgálását elvégző, Morvái Krisztina és Völgy esi Miklós társel­nökök vezetésével működött Civil Jogász Bizottságnak álláspontja szerint, ha a legrosszabb helyzet áll elő, közkegyelmet kell kérni. Ez pedig értelemszerűen azt jelentette, hogy bántalmazó rendőrre, vétlenül vádolt emberre egyaránt vonatkozott volna. Az általam ismert fiatalok és szülők igazságérzete tiltako­zott a gondolat ellen. De a helyzet 2007 tavaszán mégiscsak az volt, hogy a gyerekeiknek még mindig kihallgatásokra kellett járniuk.
A nyomozások többségét 2001 nyarán végül megszüntették, de még maradtak fo­lyamatban koncepciósnak nevezhető’ eljárások.
Ahogy múlik az idő, szükségesnek látom, hogy újabb összegzést kérjek a Nemzeti Jogvédő Alapítványtól. Megkérdem Gaudi-Nagy Tamást, hogy meglátásuk szerint mi motiválhatta a szeptemberi utcai levadászásokat.
Rendellcezünk néhány információval, ami arra mutat, hogy a vétlen járó­kelőkkel szembeni brutális fellépés legfőbb motivációja az volt, hogy megfe­lelő számú előállítottat produkáljanak. A folytatással sajnos nem mondok újat. Sorozatos, több helyszínen történő, súlyos bántalmazások fordultak elő, ame­lyek több, általunk feltárt esetben kínzásnak tekinthetőek. Mindezt tanúval­lomások támasztják alá. Három ilyen különös kegyetlenséggel elkövetett rendőri bántalmazás áldozatának ügye még ma is tart.
Miként élték meg 2006. szeptember 23-át, amikor a Pesti Központi Kerü­leti Bíróság épületében sorozatban döntöttek az előzetes letartóztatásokról?
Azon a napon az ügyészség negyvennyolc ilyen indítványt terjesztett elő, amelyeknek – egy általam védett, éppen nagykorúvá lett fiatal kivételével – a bírók eleget is tettek. Megalapozott gyanúról szó sem lehetett. Az eljárások minden egyes eleme megrázó volt a számunkra. Azt látni, hogy egyetlenegy bí­ró nem érez annyi bátorságot, szakmai elhivatottságot magában, hogy a jogá­szi esküjéhez híven döntsön, nagy csalódást jelentett. Ma sem találok szavakat erre. Csak annyit kellett volna tenniük, hogy betartják a jogszabályokat! Csak annyit, hogy nem a külső elvárásoknak igyekeznek megfelelni! Nem vizsgálták a gyanúsítottak személyi körülményeit. Mellőzték azoknak a bizonyítékoknak a megvizsgálását, amelyek alapján ilyen súlyos döntés meghozható.
Nem lehet, hogy mindezt egyfajta előrehozott büntetésnek szánták? Va­lami olyasminek, hogy: Majd mi megmutatjuk ezeknek a felforgatóknak’?
Az előzetes letartóztatás célja a legsúlyosabb bűnügyekben, hogy a gya­núsított a hatóság rendelkezésére álljon. Nem lehet előrehozott büntetési Itt pe­dig kifejezetten retorzióként alkalmazták. Büntetlen előéletű emberekre mondták ld, hogy fennállhat a bűnismétlés veszélye. Azért, mert az utcán vol­tak? Vagy a Kossuth térről hazafelé indultak? Netán azt gondolták, ha ők rács mögé kerülnek, másnap nem lesz demonstráció? Még a látszatra sem adtak. Az egyik személy előbb kapta kézbe az előzetes letartóztatásáról szóló végzést, mint hogy meghallgatták volna.
És eközben hol tartózkodott az ügyvédje?
Sajnos a kirendelt ügyvédek többsége kritikán aluli módon járt el ezek­ben a napokban. Voltak, akik meg sem jelentek a bíróságon. Ha nincs valaki­nek védője, még egy egyszerűnek tűnő polgári perben is komoly hátrányt je­lent. Ám véleményem szerint ezúttal elfogadhatatlan magatartás volt.
Két hét múlva erről a sorozatgyártásrvl elismerték, hogy tévedés történt. Er­re a fordulatra van ésszerű magyarázat?
Csak a másodfokú bíróság tisztessége és korrekt eljárása. Az előző dönté­sek csaknem kilencven százalékáról állapították meg, hogy súlyos szakmai hi­bák történtek, és tömegesen helyezték 30 napos előzetes letartóztatás alá a fi­atalokat, akiket később elengedtek. így is volt olyan védencünk, aki – miután a bíró és az ügyész lebeszélte a fellebbezésről – még közel egy hónapig volt ártatlanul előzetesben.
De ha morálisan és szakmailag ilyen súlyos helyzet áll elő, hol az önvizs­gálat? Hisz akik mindezt elkövették, ma is sorsokról döntenek. Hogyan lehet tőlünk megkívánni ezek után, hogy tiszteljük őket, elhiggyük, hogy függetle­nek és pártatlanok? – fakadok ki.
Valami azért megmoccant 2007 novemberében – tudom meg Gaudi-Nagy Tamástól. Ugyan nem verték nagydobra, de a Fővárosi Bíróságon lezajlott egy „hoztam is meg nem is" típusú belső vizsgálat.
Ebben érdekes megállapításokra lehet bukkanni. Például ilyenekre:
Az első fokon eljárt bírók igen gyakran eltekintettek a bűncselekményeket alátá­masztó bizonyítékok vizsgálatától, és kritika nélkül elfogadták az előterjesztéseket. Egy-egy gyanúsított meghallgatására csupán néhány perc jutott. Az egyénenkénti mérlegelésre nem is törekedhettek, mert egy-egy előterjesztésben tíz-tizenöt gyanúsí­tottszerepelt. Sem az alapos gyanú, sem a különös okok tekintetében nem történt sze­mélyekre lebontott vizsgálat, az indoklás elmaradt. Többször fordult elő, hogy azok a bizonyítékok, amelyekre az elsőfokú határozatban hivatkoztak, egyáltalán nem áll­tak rendelkezésre. Ebből az a következtetés vonhatók, hogy kellő ismeret nélkül hoz­ták meg az előzetes letartóztatásról szóló döntéseket.
A másodfokon eljáró bírók munkájának elemzésénél külön értékelik a részletes és tényekkel alátámasztott, a fellebbezések érveit tekintetbe vevő jogi okfejtéseket. Arról is írnak, hogy itt már tekintettel voltak a személyes szabadsággal összefüggő alkot­mányos alapjogokra. A vizsgálat készítői elismerik, hogy e másodfokú döntések he­lyességét a későbbi, az ügyészi nyomozást megszüntető határozatok is igazolták.
Ennek tükrében azért különös, hogy a Szívós-Szolnoki-Takács másodfokú bírói tanácsot, amely az előzetes letartóztatásos ügyek nyolcvan százalékában döntött má­sodfokon, a Fővárosi Bíróság elnöke, Gatter László szétválasztotta.
Vajon miért?
S hogy ne legyen sértődés, a vizsgálatban tisztelettel és elismeréssel nyilatkoznak a nyomozási bírók munkájáról. Mert — mint írják — a büntetőügyeknek olyan szaka­szában hozták meg döntéseiket, amikor azok kimenetele bizonytalan volt. Ráadásul a sajtó kitüntetett figyelmével is számolniuk kellett.
Nem tudtam, hogy ez is a mi sarunk – jegyzem meg. Még mindig nem va­gyok olyan hitetlen, hogy ne reménykednék abban, egyszer valakitől, talán négyszemközt, elhangzik egy mondat. Nagyon sajnálom, hogy így döntöttem, ma már másképp látom az ügyet, azt a fiatalembert. – Legalább ennyi.

Hol élsz te? – ébredek fel. 2008 ősze van. Ami két esztendővel ezelőtt csak seb volt, most már fekélyesedik.
Nagyon érdekel, vajon a „minden hájjal megkent prókátorok", ahogyan ál­talánosítani szoktunk, hogyan képesek hideg fejjel végigvinni a 2006 őszén rá­juk bízott ügyeket? Kérdésem után három különösen meggyötört ember rész­letes esetleírását kapom meg Gaudi-Nagy Tamástól.
Nem válaszként, csupán ilyen irányú ismereteim bővítésére szánja – jegyzi meg.
Sok mindent tudok arról, ami a Magyar Rádió udvarán és a Vm. kerületi, Víg utcai kapitányságon lezajlott, de amit most olvasok, elborzaszt. Lassan le­teszem a papírokat.
Szóval hogy mi, ügyvédek hogyan tudjuk érzelmileg feldolgozni, amivel ilyenkor szembesülünk? – kérdez vissza ő. – Nehezen lehet ezt szavakba ön­teni. Emlékszem, amikor itt ült az irodámban egy kemény, határozott férfi, igyekezett kérésemre tárgyszerűen elmondani, hogy mi történt vele, és sírva fakadt. Vagy nehéz elfelejteni, ami aztán ennek az embernek az ügyében, az őt bántalmazó rendőrök felismerésekor történt. A védencemet órákig kínoz­ták a Víg utcai kapitányság udvarán. Hárman, az egyik egy rendőrnő volt. Két bántalmazót azonosított a védencem az ablak mögött felsorakozók közül. Hát azt megélni, azt a dühöt és haragot, amit ez az ember ott érzett! A rendőrök persze tagadtak. Hihetetlen megterhelést jelent az áldozat számára, ha a rendőri bűncselekmények bizonyításától el akarunk jutni a kártérítési eljárá­sig. Ez optimális esetben négy szakaszt jelent. Az áldozatoknak újra át kell él­niük megalázottságukat, eltiportságulcat, illetve mindezt bizonyítaniuk kell. Újra és újra feltárulkozni a bíróság előtt. Nagyon megindító jelenetek.
Lehet, hogy csak önnek.
Nem úgy látom. Észreveszem a lcártalanítási ügyeiméi az igazságügyi és rendészeti minisztérium jogi képviselőin is, hogy nehezükre esik közömbös­nek mutatniuk magukat. Szemben a rendőrséggel, akik többnyire a teljes ta­gadás és a hárítás pozícióját választják.
Mit tudnak mondani a látleletekkel és tanúvallomásokkal szemben?
A szokásosat. Miért járt az illető arrafelé, nem is szenvedett olyan nagy kárt, látszik rajta, hogy jól van.
És mennyire vannak jól?
Azt látjuk, hogy ügyfeleinkben és hozzátartozóikban alkatuktól és körül­ményeiktől függetlenül mély nyomokat hagytak a történtek. Most úgy tűnik: kitörölhetetlenül.
Tud valami biztatót mondani nekem?
Talán annyit, hogy már közel tíz, javunkra szóló elsőfokú kártérítési íté­letünk van. Az áldozatok döntő többsége eljutott oda, hogy mindenfajta eljá­rást, szembenézést és küzdelmet vállal a jóvátétel, az igazság kiderülése érdekében. Magam keresem a lehetőségeit annak, hogy akiket különösen meggyö­törtek, azoknak ne kelljen az említett stációkat végigjárniuk. Sajnos a felelős rendőri szervek mind ez idáig elzárkóztak a peren kívüli megegyezés elől, ezért most úgy tűnik, minden áldozatnak végig kell harcolnia a maga küzdel­mét a jóvátételért.