A+ | A- | Alap
2017. május 01.  
Advertisement
Kezdőlap
Információk
Kapcsolat
Weblaptérkép
Jogvédő Hírek
Tárgyalási Napló
Nemzeti Vagyonvédelmi Munkacsoport
A Magyar Gárda ügyei
Tanúkat keresünk!
2006. szeptemberi és októberi tüntetések és megtorlások
2007 őszi tüntetések
A Lelkiismeret'88 Csoport ügyei
Történelmi Igazságtétel:
- A Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása
- Képíró Sándor Csendőr ügye
- Kristóf László jogi rehabilitációja
Budaházy György ügyei
Választás 2006
A váci nemzeti könyvespavilon ügyirata
Képes Krónika ügy
Kisebbségi Jogvédő Intézet
Próbaperek a délvidéki magyarok állampolgárságáért
Kvassay hídi ügy
Az egri Markoth Ferenc kórház ügye
2008. április 11-i tüntetések
Videók és Képek

Iratkozzon fel heti hírlevelünkre!








A történeti alkotmány időszerűsége PDF Nyomtatás E-mail
2010. december 18.
"Magyarország országgyűlése mindmáig nem határozta meg a mai magyar államnak sem a történelmileg létezett magyarországi alkotmányos államrendszerekhez, sem az önkényuralmi kommunista rendszerhez való viszonyát. Enélkül nincsen igazi legitim uralom."

Zétényi Zsolt kiváló tanulmánya
A történeti alkotmány időszerűsége
(2010 Adventjén)

A magyarországi politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok számbavétele azt mutatja, hogy az ország alkotmányos működése a rendszerváltozás kezdete után is súlyosan fogyatékos. Az ország politikai átmenete idejére szánt, számos hibát keletkezésétől fogva felmutató alaptörvénye nem működik. Bizalomvesztés tapasztalható a kormányzati hatalommal, a politikai rendszerrel és a politikai vezető csoportokkal szemben, s a bizalomvesztés – bizonyos ingadozásokkal – megmaradt a szabad választásokkal hatalomra jutott kormányzatok idején is. A politikai rendszer elemi szinten sem képes a társadalmi érdek és szándék megjelenítésére, működése nem kiegyensúlyozott és semmiképpen nem harmonikus, az 1989-évi széleskörű, nem legitim erők megegyezéseként létrejött demokratikus jogállami alkotmánymódosításban foglalt alapvető elvek érvényesítése sem történik meg. A teljesen megújított 1949. évi XX. törvény, (a pártállami alkotmány) címét viselő okmány nem tölti be az alaptörvény hivatását.
Az alkotmány mint valamely szövegszerkesztmény, és az élő, szerves politikai rendszer nem különíthető el egymástól. Ez utóbbinak a gazdasági-, kulturális-, de legfőképpen az erkölcsi, tudati válsággal átitatott, megromlott állaga, önmagán túl azt is jelenti, hogy Magyarország – alkotmányossága szempontjából – az alkotmánynélküliség határát súroló állapotban van.
Magyarország gazdasági, politikai, közjogi, erkölcsi válsághelyzetéből, nemkülönben nemzetközi tapasztalataiból, más államok alkotmányos állapotaiból s leginkább a magyar társadalom veszélyeztetettségének igen erős fokából következik, hogy szükséges az alapnorma, a társadalmi-politikai tevékenység alapvető irányait és értékeit meghatározó terv létrehozása, ennek formába öntése és legjelentősebb részeiben törvénybe foglalása.
Az alkotmányos intézményi rendszer és az alapvető folyamatok megváltoztatása szükséges, egyrészt azért, mert a nemzetközi gazdasági tények, Magyarország és a globalista tőke viszonya a legkedvezőtlenebb jóslatokat előlegezi meg, másrészt a bekövetkezett kormányzati, parlamenti változások a belpolitikailag elviselhetetlen, az ország elemi életfolyamatait mérgező események sorozatának megállítását és megváltoztatását mutatják.
2010-ben elsöprő erejű akaratnyilvánítás folytán megváltozott politikai hatalom, erős, a nemzeti érdekre hivatkozó, nemzetegyesítést, az ország erkölcsi- anyagi megerősödését hirdető országgyűlési többség határozatot hozott az Alkotmányelőkészítő eseti bizottság létrehozásáról. A bizottság „feladata annak áttekintése és értékelése, hogy a hatályos Alkotmány megfelelően tartalmazza-e alkotmányfejlődésünk történelmi értékeit, megfelelően biztosítja-e az emberi és állampolgári jogok legszélesebb körű érvényesülését, illetve annak vizsgálata, hogy az államszervezet alapvető intézményeinek működését meghatározó alkotmányi és törvényi szabályozás eleget tesz-e az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére vonatkozó állami kötelességnek és a XXI. századi polgári demokráciával szemben támasztott elvárásoknak. A Bizottság feladata továbbá, hogy az új Alkotmány alapvető elveire vonatkozó országgyűlési határozati javaslatot 2010. december 31-ig az Országgyűlés elé terjessze.” Az alapvető elvekről szóló tervezet elkészült, s napjainkban nyilvánosságra hozták. Az elvek Új Alkotmány-ról szólnak.
Szerintünk azonban nem új alkotmány, hanem alkotmányreform szükséges, azaz újra kell formálni az alkotmány intézményeit és azok működését, s mindennek gyökeresnek kell lennie, azaz a működés legfontosabb részleteit át kell fognia, és azokban előnyös változásokat kell kimunkálnia.
Gyökeres alkotmányreformban kell gondolkodnunk s ennek körében meg kell találnunk a végrehajtás mindenkit kielégítő formáit és módját, elhárítva a legfőbb akadályt: a fásult közönyt, a felvilágosult előítéletességet, és a politikai nemakarást, különös tekintettel a jogfolytonosság és legitimitás kérdőjeleire. Meg kell fontolnunk, hogy a történelemalakító voltánál fogva le nem tagadható és el sem hazudható történeti alkotmány hogyan jelenüljék meg Magyarország alkotmányos berendezkedésében.

Miért nem helyes, ha új alkotmányról beszélünk? Azért nem, mert Magyarország igen értékes hagyományokkal bíró alkotmányos ország volt történelme legnagyobb részében. Történeti alkotmánya, megítélésünk szerint, a jelenkor viszonyai közt feléleszthető, s ezen felélesztett közjogi hagyomány korszerű jogi formákkal, s a kor követelményeire adott korszerű válaszokkal szerves együttesben alkalmas lehet – s akaratunk szerint alkalmas is lesz – huszonegyedik századi alkotmányos célok betöltésére, feladatok teljesítésére. Az új alaptörvény új alkotmány lesz a pártállami gyökerű 1949. évi XX. törvényhez képest, de szerves kapcsolódást kell jelentsen a történeti alkotmány alap- és sarkalatos törvényeihez.

Az alkotmány gyökerei


Aligha vitás, hogy a hatályos Alkotmány nem tartalmazza, szavakban sem megfelelően alkotmányfejlődésünk történelmi értékeit, s nem látjuk annak garanciáját sem, hogy a jövőben valóban, s nemcsak látszat szerint, másképpen lesz.
Ha megkíséreljük vázolni, hogy milyen gyökereken élhet és táplálkozhat egy hatékony, a nemzeti közösség, az ország szerves erősödését szolgáló alaptörvény,
a következő négy elem figyelembe vételét tartjuk indokoltnak.

Az első a magyarországi történeti közjog kipróbált, bevált elveinek summázata. (Ezek mint gyakorlatban érvényesülő tételek, gyakorlati formulák kifejezik a közösségnek a helyes és jó magatartásról, kormányzásról, igazgatásról vallott, történetileg kialakult, hagyományozódott ill. életre keltésre érdemes nézeteit.)
A második a keresztény államfelfogás és a természetjog által elfogadott elvek és értékek köre. Ezen belül különösen érvényesítendő a közjóra törekvés, a szubszidiaritás és szolidaritás elve.
Meghatározó kell legyen az igazságosságnak, mint egyik legfőbb értéknek és elvnek követése és intézményes érvényesítése.
A harmadik pillér az alkotmányosság, a jogállamiság nemzetközileg jelen korunkban elismert és érvényesítendőnek tekintett elve, különös tekintettel a nemzetközi okmányokra.
A negyedik pillért alkotják az ország ötvenéves kommunista nagyhatalmi megszállásából eredő hatalomgyakorlási tapasztalatok és tanulságok.

A történeti alkotmány szinte mindegyik említett elemet hordozza valamilyen módon és mértékben. Valóban létezett és működött a történeti alkotmány az ország 1944-évi, a legitim folyamatokat megakasztó idegen nagyhatalmi megszállása előtt?


A történeti alkotmány

A történeti alkotmány 1944-ig letagadhatatlan és megtagadhatatlan valóság.

Amikor a magyar ember, s így a régi korok alkotmányjogásza alkotmányról és alkotmányosságról beszél, azon nem valamilyen kinyomtatott törvényszövegek többé-kevésbé kusza halmazát érti, hanem magát a magyar életet: annak adottként teremtett és elfogadott arculatát, karakterét, koronkénti vonulatait, alapvető jelenségeit, egyszóval, a magyar élet mibenlétét.
Amikor például régi vagy ősi alkotmányról szólunk, akkor azokat az életviszonyokat, értékeket, elveket, beállítódásokat, közjogi kötelezettségeket és jogokat, a közélet normákkal szabályozott jelenségeit idézzük fel, amelyek érzékeltetik a régi Magyarország politikai, gazdasági, jogi rendszerének alapjait, abban is kitüntetett figyelemmel a hatalmi tényezőknek a hatalmi szerkezetben betöltött szerepére, az őket illető jogokra, szabadságokra és kötelezettségekre, az államfő, az országgyűlés, és különösen a Szent Korona tagjainak jogállására.
Alkotmányon nem valamilyen iratba foglalt közjogi parancsot értettek arról, hogy milyen, az állam szervezetét és szuverenitását meghatározó karta (alkotmánylevél) hatálya érvényesül, mivelhogy ilyen kartája az országnak – szerencséjére! – nem is volt. A „konstitutio” – az alkotmány – az állami és társadalmi élet alapvető jellegének folytonosságát határozta meg, mint egy cselekvő erő a maga történeti tárgyát.
Alkotmányunk legfontosabb pillére a magyar közjog és alkotmányosság. Ennek megállapítása egyrészt a saját történelmi-nemzeti azonosságunk egyértelműségéből eredő követelmény, másrészt abból a megfontolásból is következik, hogy a magyar közjog alapvető tételei megfeleltek (s nem másolatai voltak) – mégpedig nemzetközi összehasonlításban is korai időszakban – a keresztény és európai jogfelfogásnak. A szakrális, keresztény közjogi hagyomány a vérszerződés, Szent István intelmei Imre herceghez és különösképpen az Aranybulla – és az azt követő jelentős közjogi dokumentumok alapján a következő alapelveket ismerhetjük fel, mint amelyeket a magyar közösség ismert, követett, gyakorolt és vezetőitől megkövetelt:

a. Az első az egyéni jogok elve, a személy védelme. A személy nem kénye-kedve szerint kiszolgáltatott szolgája a hűbérúrnak vagy főhűbérúrnak, hanem az állam által védendő legfőbb érték, s a hatalomnak a forrása is, úgymint a népfelség eleme. Az egyénnek jogai vannak.
b. A második elv a joguralom elve. Az államhatalom valamilyen kiváló, akár szent képviselője – így a király – sem forrása a hatalomnak, azért, mert az államhatalom a törvényekből folyik, a jogon alapszik, és ez a jog felette áll mindenkinek. E jog legnemesebb része Istentől származik, az isteni természetből, és ilyenképpen az Isten akaratának, a tökéletességnek a közvetítője. Ez a Szent Korona tan lényege.
c. A harmadik elv a függetlenség elve, amely szerint egyrészt az állam más főhatalmaktól csak saját döntései által van korlátozva, másrészt a személy maga is szuverén hatalom az államban. ’Az én házam az én váram’ angol elv tartalmát, érzelmi-indulati beállítottságát tekintve hasonlóképpen vallott, és ismert volt Magyarországon is. Hungaria semper libera!
d. A negyedik elv a törvény előtti egyenlőségé, amely 1848-ig a politikai nemzet tagjait, azután a nemzet minden tagját megillette.
e. Az ötödik magyar alkotmányos elv az önkormányzat. Az önkormányzat elengedhetetlen, nélkülözhetetlen, évezredes eleme a magyar alkotmánynak, elsőrendűen a legfontosabb, a megyei önkormányzat formájában, de más (székek, kerületek, vallások stb.) alakzatokban is.

Mindehhez járul a nemzet egészét, majd a Szent Koronát, illető un. : „főtulajdonjog”, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyarországon a szent koronától ered, s ebből következőleg az örökléssel szerzett ingatlanvagyon megterhelhetetelen és elidegeníthetetlen volt 1848-ig. A közös birtok, ha úgy tetszik, a nemzeti vagyon védelme a honfoglalástól alapelve volt a magyar alkotmányosságnak.

Az előbbiekben felsorolt és bemutatott alapvető elvek alapját ugyancsak bizonyos, a történeti jogból gondolati és tapasztalati úton levezetett tételek, joggyakorlatok, nézetek alkották. Ezeket a teljesség igénye nélkül saját értelmezésünkben a következőképpen mutatjuk be.

A hatalomátruházás

A hatalom teljessége a nemzet által végrehajtott hatalomátruházás alapján a Szent Koronát illeti meg, s a királykoronázások is egy-egy részleges hatalomátruházást jelentenek anélkül, hogy a király megkapná a Szent Korona hatalmának teljességét. Ez az elv biztosította évszázadokkal az európai demokráciák megszületése előtt a demokratikus hatalomgyakorlást, és kizárta a diktatúrák kialakulásának lehetőségét.

A népszuverenitást magába olvasztó nemzeti szuverenitás, mely szerint minden hatalom forrása a magyar nemzet

A Szent Korona egész testét együttesen alkotja a magyar nemzet és az uralkodó (államfő). Amikor tartósan nincsen betöltve a király tisztsége, egyedül a magyar nemzet megtestesülése a Szent Korona, amely a hatalom teljességével rendelkezik. Király nélkül is van nemzet és a főhatalmat kifejező Szent Korona egyben a nemzet hatalmát is megtestesíti.


A korlátozott, osztott és ellenőrzött hatalomgyakorlás „Akik a vezért szabad akaratukból választották fejükké; azok se maguk, se utódaik a vezér tanácsából ki ne rekesztessenek, – továbbá, hogy; amit (a hazát) közös küzdelemben szereztek, azon közösen osztozkodjanak” (Vérszerződés)

A király nem dönthet a nemzet megkérdezése nélkül, a nemzet nem alkothat jogot a király jóváhagyása nélkül.


Az állami és a nemzeti függetlenség

Ebből soha nem engedtünk: Cum Deo Pro Patria et Libertate! Hungaria semper libera! – Istennel a hazáért és szabadságért! Magyarország örökké szabad – ez az évezredes kívánság, örök cél és szellemiség.

A jogkiterjesztés

A Werbőczi I. rész 9. cím meghatározza a nemesek fő és kiváltságos jogait. 1848-ban a nemzet úgy törölte el a nemesi szabadságokat, hogy kiterjesztette azokat az egész nemzetre. A népet beemelte az alkotmány sáncaiba, ahogyan akkor mondták. A jogkiterjesztés elve, a konzervatív fordulat, a jogrend gyökeres átépítése, ellentétes a forradalom elvével, a régi rendszer, így a jog lerombolásával, megsemmisítésével.

A Szent Korona-tagság

A magyar állampolgárok összességének mellérendeltsége, 1848-ig a nemesi rendi nemzet, azóta mintegy a nemzet tagjainak testvéri közössége. A Szent Korona-tagság mellérendeltsége (az alá-fölérendeltség elvével ellentétben) ma is alkalmas a valódi közösség megteremtésére, közösségi érdekek és értékek védelmére.
A magyar nemzet egészen kivételes esetektől eltekintve nem ismert és nem ismer el maga fölött személyi hatalmat. A hűség, a hódolat a Szent Koronának szól, a szolgálatok is a Szent Koronát illetik. A mellérendeltség elvének sérthetetlenségére csak a Szent Korona-tan ad garanciát.
Az európai történelemben megvalósult államformák, amelyekben a szuverenitás akár a népet, akár az uralkodót illette meg, magukban hordták a kisebbségnek a többség elnyomásával járó hatalomgyakorlását. Ez megvalósulhatott abszolutista monarchia, vagy a „nép nevében” való totális diktatúra formájában. A magyar történeti alkotmányban fogalmilag kizárt, hogy akár a nép (vagy nevében eljáró képviselőik), akár az uralkodó (államfő) kizárólagosan gyakorolja a hatalmat, mert a hatalom teljessége kizárólag a Szent Koronát illeti.


Az egyenlő alkotmányos szabadság

Werbőczi Hármaskönyve (1514) I. rész 10. cím 7. § szerint : A nemeseket, majd 1848-tól a haza polgárait, függetlenül vagyoni állapotuk szerinti tagozódásuktól, egy és ugyanazon szabadság illette meg.

Az önkormányzatiság elve

Közjogi küzdelmeink bástyái a Habsburg- időszakban a vármegyék
voltak, így az önkormányzatiságnak az önkényuralmi törekvésekkel szemben
mindig kiemelt szerepe volt a magyar közjogban.

A törvénysértés jogot nem alapít elve

Rendszerint az önkényuralmi korszakok után – mint 1687-ben, 1791-
ben, 1867-ben, 1920-ban – országgyűlési döntéssel, törvénnyel érvénytelenné
nyilvánították, mert eleve annak is tekintették alkotmányellenes mivolta miatt az önkény jogalkotását.

Az önkényuralmi hatalomgyakorlás tilalma

E tan a Szent Korona-tan alaptétele. Hatalmat csak a király és a mindenkori
magyar nemzet együttesen gyakorolhat. A király a nemzettől független hatalommal nem rendelkezik, hiszen az államhatalom összességét és teljességét kifejező jogok Magyarország Szent Koronáját illetik.

Az alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás joga
(ius resistendi) Aranybulla 31. §.

Az alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás joga, az alkotmányához elszántan ragaszkodó, annak védelmére mindig kész magyar nemzet lelkében
élő jogi felfogás kifejeződése, nem idegen jogintézmény másolása. Bár az
1688. évi IV. törvény megszüntette, tény az, hogy a magyar nemzet az
alkotmányellenes hatalomnak való ellenállás jogát (amely megvolt az
Aranybulla előtt is, már a honfoglalás előtti vérszerződésben megtalálhatjuk)
a történeti alkotmányból eredő alapjognak tekinti, és azt a legújabb korban is gyakorolta.

Az alkotmányos hatalom jogfolytonossága

E jogfolytonosság töretlen volt 1944. március 19-ig. Minden hatalom szerves folytatása volt az előzőnek, elismerve és megerősítve a magyar történeti alkotmányt. Ezt fejezték ki a királykoronázások alkalmával adott királyi hitlevelek és eskük, melyek megerősítették az ország törvényeit és szokásait. 1944. március 19-től a hatalmat nem tekintjük jogfolytonosnak. Idegen katonai megszállás alatt nem lehet, nem volt szuverén, azaz idegen befolyástól mentes államhatalom, de nem érvényesült a valódi népszuverenitás sem.
A valódi történeti jogfolytonosság (nem a pártállammal húsz éve helyreállított
technikai, szerkezeti folyamatosság) létrehozásának, helyreállításának
igénye a magyar nemzet részéről ma is jelen lévő közjogi törekvés.

A szerves jogfejlődés

Az Aranybulla bevezető szavai szerint úgy jött létre, hogy a nemesség
sürgető kéréssel ostromolta II . Endrét, sőt már királyi elődeit is,
s II . Endre, „az ő kérelmüknek mindenben eleget tenni akarván”, teljesítette
a kérést mondván: „ megadjuk mind nekik,mind országunk többi lakosinak azt a szabadságot, melyet a szent király adott.” A magyar jogalkotás egyedülálló
jellegzetessége, hogy már a XIII . század elején úgy jön létre az Aranybulla,
mint a későbbi törvények; a történeti előzményekre épülve, a nép óhajtását teljesítő királyi hozzájárulással (szentesítéssel), vagyis nem forradalmi módon, hanem az alkotmányreform természetes és jogszerű útján.

Az ősiség

Nagy Lajos előzményeket folytató ősiségi törvénye (1351) félévezreden át a történeti alkotmány gazdasági alapja volt. Lényege: Az ingatlanok és az alapvető termelőeszközök felett fennálló tulajdonjog, különösen a rendelkezési jog korlátozott volt. (Ebbe a földön kívül beletartozott minden olyan eszköz, amely az önálló gazdálkodás nélkülözhetetlen kelléke volt.) A „tulajdonosokat” valójában csak a birtoklás és használat joga illette meg. Azokat eladni, jelzáloggal megterhelni, nagyon korlátozottan, szabadon örökíteni pedig egyáltalán nem lehetett.
Ezen javak tulajdonosa a Szent Korona volt. Azok tőle származtak, és reá háramlottak (szálltak) vissza magszakadás vagy hűtlenség (hazaárulás) esetén. Miért? Mert ezeknek a gazdasági javaknak nemcsak a múltban és jelenben, hanem a végtelen időben meghatározott jövőben is biztosítani kellett a nemzetség fizikai fennmaradását, jólétét, gazdasági és politikai függetlenségét.
Az ősiséget több mint 150 éve, az 1848.évi XV. törvénycikk (majd az 1852. évi Ősiségi Pátens, melyet bevett törvénnyé tett az 1861. évi Ideiglenes Törvénykezési Szabályok) hatályon kívül helyezte. A modern monetáris gazdaságpolitika értékromboló hatásait tapasztalva érdemes megfontolni és újragondolni az ősiség filozófiáját.

Az ismertetett elveket, szabadságokat, a történeti alkotmányosság rendszerét és jellegét meghatározza egy tételes törvénybe soha nem foglalt gondolatkör, a helyes és jó hatalomról vallott magyar nézet, meggyőződés, történeti gyakorlat, a Szent Koronához fűződő erkölcsi és hatalmi elvek együttese.


A Szent Korona állameszme és tan.

A Szent Korona tana a magyar közjogban megtestesülő történeti alkotmányban a helyes és jó államhatalom alanyait (az államhatalom birtokosainak személyét), azok egymáshoz való viszonyát, a hatalomgyakorlás tartalmát és módját és az államhatalom tárgyát meghatározó tételek összességét jelenti.

A Szent Korona eszme(szentkorona eszme) és Szent Korona Tan (szentkorona tan) általában azonos jelentéssel használatos, mégis az utóbbi értelemben –amikor a hatalomgyakorlás szabályairól beszélünk – indokolt a Tan, míg az előbbi, tágabb értelemben – amikor a Szent Koronához fűződő hagyományokat, szokásokat, nézeteket, gondolatokat, bölcseleti, teológiai, államelméleti megállapításokat tekintjük, beleértve a Szent Korona Tant – ajánlatosabb az Eszme fogalmának használata. Ez utóbbi körbe tartoznak a gondolatkör metajurisztikus, jogon túli elemei, mint különösen a Regnum Marianum (Mária Országa) országfelajánlásra alapított eszmeköre és a Szent Korona misztériuma, így mindenekelőtt szentsége. Míg a közjogi misztérium szoros értelemben azt jelenti, hogy „a főhatalom benne rejlőnek tekintetik” a Szent Koronában, a tágabb értelemben vett misztérium a Szent Korona jelentésbeli, általános és eszmetörténeti, keletkezéstörténeti, teológiai, jog- és történetfilozófiai összefüggéseinek, kérdéseinek, titkainak széles körét öleli fel.

Az 1995-ös, bővített és átdolgozott kiadásban megjelent Magyar Állam- és Jogtörténet egyetemi tankönyv közkeletű szóhasználatában:
„A Szent Korona tana szerint az uralkodó és a rendek együtt alkotják a szent korona testét (totum corpus Sacrae Regni Caronae), melynek a király a feje (caput Regni), s a rendek a tagok (membra Regni). A Szent Korona tanát egy ún. Szent Korona birtoktan egészítette ki, amely szerint minden földtulajdonjog gyökere Magyarországon a szent koronától ered (radix omnium possessionum). S mivel így a szent korona személyesíti meg a főhűbérúr uralmát, a szent korona lesz az örökös olyankor, amikor a családban más örökös nem marad, s a birtok visszaszáll az adományozóra. A szent korona szerzi meg a hűtlenek birtokait is.”
Az 1848-évi nagy alkotmányreform által a Szent Korona tagság azonossá vált a magyarországi honossággal, magyar állampolgársággal a törvény előtti egyenlőség jegyében.
A szentkorona birtoktan az 1848-iki áprilisi törvények óta eredeti teljes értelmében nincsen hatályban, mivel megszűnt az elidegenítési tilalmat is jelentő ősiség. A tan nagyobb részét azonban máig nem hatálytalanították.
A Szentkorona-tan a történelmi magyar alkotmányfejlődésnek Magyarország Szent Koronája elvont fogalmában , a történelmi-közjogi (írott jogi és szokásjogi) folyamatokban ill. ezek jogirodalmi feldolgozásaiban kifejeződő alapvetése, amelynek nincs normaszövegszerű meghatározása.
A Szent Korona rendkívüliségének eszméje a magyar múlt homályába vész, a Tan a Szent Korona fogalma köré rendezhető elvek, nézetek és szabályok együttese, mely először Werbőczy István 1514-es szokásjogi gyűjteményében a Tripartitum (Hármaskönyv) szövegében nyert alakot a már meglévő elemekből.

A régmúltba nyúlik az a közmeggyőződés, hogy a hatalom ősforrása a nemzet, ő ruházza át a királyra, aki ezért nem fordulhat szembe vele. Hogyan alakult ki ez a közjogi tanítás?
A korlátozott, közös, megosztott és ellenőrzött hatalomgyakorlás szentkoronás elve megjelenik az ősszerződésnek is nevezett vérszerződés ismeretlen történetírónk, Anonymus megjelenítette, (1200 körül íródott Gesta Hungarorom c. legrégibb ismert történelemkönyvünkben) - 884-re tett - történetében, mely a legitim hatalomról vallott honfoglalás kori és előtti nézeteket - mert ezeket a krónikás jól ismerhette - akkor is jól kifejezné, ha a leírás nem volna pontos.
Toldy Ferenc 1861-ben megjelent gyűjteményében olvassuk az ősszerződést, Szabó Károly fordításában, szó szerint így: „Az eskü első állapotja így vala: hogy még éltük tart, mind maguknak, mind maradékaiknak is, fejedelmük Álmos nemzetségéből legyen. Az eskü második állapotja így vala: valami jó munkájukkal szerezhetnek, senki közülük ki ne legyen zárva belőle.
Az eskü harmad állapotja így vala: hogy azon fejedelmi személyek, kik Álmost szabad akaratjukból választották urukká, sem maguk, sem fiaik soha a fejedelem tanácsából és az ország tisztjeiből egyáltalán ki ne rekesztessenek, az eskü negyed állapotja így vala: hogyha valaki utódai közül hűtlen lenne a fejedelem személye ellen és meghasonlást mívelne a fejedelem és rokonai közt, a vétkesnek vére ontassék, miképp az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos fejedelemnek tettenek.
Az eskü ötöd állapotja így vala: hogyha valaki Álmos fejedelem és a többi fejedelmi személyek utódaiból esküjük állapotjait meg akarná szegni, átok alá legyen vetve mindörökké.”**
Ez a hatalmi felépítés mind létrejöttét, mind létezését és fenntartását illetően elsősorban a hatalom megosztást fejezi ki, ugyanakkor kölcsönös biztosítást is, egymás jogainak viszonos szavatolását is jelenti. Ezután abban a tekintetben is biztosítékot jelent a szerződés, hogy ha a fejedelem vagy utódai megszegnék az esküt, többek között értelemszerűen ha

**Toldy Ferenc: i. m. Lásd: 90. oldal, 97. jegyzet.

megtagadná a hatlomban vagyis a közös szerzeményben való részvételt a többi fejedelmi személytől, „átok alá legyen vetve mindörökké” formula által jogvesztésre, tehát a fejedelmi státusz elvesztésére ítéltetik.
Az ősszerződésben a hatalomról, annak természetéről, ellenőrzöttségéről, kölcsönösségéről, osztott mivoltáról kialakult és vallott magyar felfogást látjuk megjelenítve, mintegy képszerűen.
A vérszerződésben együtt van a fejedelmi törzs hatalommal való felruházása, a hűség, a hatalomban és a javakban való részesedés kölcsönös szavatolása, a szerződésszegés szankcionálása mindkét oldalról.
Szent István intelmei éppen a kor alkotmányosságát kifejező értékeket és elveket foglalják össze (István király intelmei, erkölcsjavító könyvecske). Ebben szó esik a király koronájáról (ekkor még nem nevezik szentnek), a korona méltóságáról, tisztességéről, becsületességéről. Intelmeit azzal fejezi be, hogy az azokban vallott elvek alkotják a királyi koronát. A tanács súlyáról írja: "A tanács állít királyokat, dönt el királyi sorsokat, védelmezi a hazát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat és ő ront le ellenséges városokat".

A Szentkorona Tan elemei ott vannak 1222-ben az Aranybullában és annak XXXI. cikkelyében, amely szerint a királynak ellentmondani, ellenállni akkor lehet, ha megszegi fogadalmát, megsértve „a szent királytól megadatott szabadságot” ezzel megkülönböztetve a tényleges királyt és a királyi méltóságot, mert a hitszegő királyjal szemben, éppen az elismert szabadságok megvédéséért lehet ellentmondani („ hogyha pedig mi, vagy utódaink valamelyike, bármikor ezen rendelésünk ellen véteni akarnánk, álljon szabadságukban ...ellenállani és ellentmondani örökre.”)
A szakrálisnak nevezhető korai feudális társadalomban az isteni akaratközvetítő feltétlen tekintély, a szakrális király uralkodik, ennek szerepe a késő középkorban átalakul, az uralom a hűbérúrnak (királynak, arisztokratának) teljesített szolgálattá válik, a korábbi a hűséget a szolgaság váltja fel. A változásokkal járó nagy veszélyek, a szakrális közjogi biztonság megőrzése, az anarchia elkerülése végett a szakrális fejedelem felségjogait(teljhatalmát) az egyetlen szakrális személyre a Szent Koronára ruházták át szinte észrevétlenül. Ezzel mind a magasabb rendű hagyomány, mind az addig elért közjogi vívmányok megóvhatók lettek.(Kocsis)

IV. Béla királyunk okleveleiben többször olvasható a sacra corona kifejezés, először 1256-ban, amikor az esztergomi főszékesegyház számára kiállított kiváltságlevél méltatja, hogy az egyház „a hozzánk és a szent koronához hűtleneket ...nekünk és a szent koronának engedelmeskedni kényszeríti.”

Kézai Simon a XIII. század második felében kifejti a tan sarkalatos tételeit: a hatalom ősforrása a közösség (a nemzet), ő ruházza át a királyra, aki azért nem fordulhat szembe a törvényekkel, mert a közösség felette áll, hiszen a „közösség ... a vétkes kapitányt és bírót leteheti”. Ezt az Úr 700. esztendejébe datált történetben írja, fejedelmet értve a kapitány és bíró elnevezés mögött..
A XIV. században a bírósági közgyűléseken, több megye nemessége és ebben az időben még nem nemes tömegek előtt is a tanúkat megeskették „Istenben való hitükre és a király és az ő szent koronája iránti hűségükre” ezáltal széles körben újra meg újra megerősítve a szent korona különleges jelentőségét.
Nagy Lajos 1351-es dekrétumában megjelenik az „una et eadem libertas” (a minden nemes „egy és ugyanazon szabadsága”), amelyet Werbőczy átvesz. Egy 1386. évi törvényben – Mária királynő távollétében – kijelentik a rendek: „... az állam javát és az ország, valamint a szent korona közös hasznát tartjuk szem előtt s még ha a királyi felség akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki...”.A határozat szerint a királyi tanács tagjai esküt tesznek ”hogy a tanácsadásban nemcsak a királyi felség vagy a maguk vagy övéik hasznát fogják keresni, hanem az ország és a királyi szent korona közös hasznát.”
1387-ben Zsigmond királlyá választásakor megígéri: ”a Szent Korona előnyét és az országlakók hasznát őszinte érzelmekkel szem előtt tartva a korona dicsőségének emelésére” fog törekedni. Megsemmisíti mindazon szerződéseket és szövetségeket, amelyeket ”Magyarország Szent Koronája vagy valamely országlakók vagy az említett Magyarország ellen” az országnak bármelyik lakójával kötött.

Amikor az esküszegő Luxemburgi Zsigmondot 1401-ben letartóztatják a rendek, az országtanács Magyarország Szent Koronájának pecsétje, azaz Sigillum sacre corone regni Hungariae felirattal készített pecsétet, a Szent Korona nevében kormányozva, s ugyanekkor az esztergomi érsek felveszi a „sacre corone regni Hungarie cancellarius” azaz a szent korona kancellárja címét. Ekkor a korona egyedül az államhatalom alanya, az országnagyok a szent korona felhatalmazásából (auctoritate jurisdictionis sacrae coronae)
A XV. század közepén, az 1440-es Országgyűlésen, Szent Korona a távollétében, nélküle tartott koronázáskor kiadott alkotmánylevél szerint „a koronázás mindig az országlakók akaratától függ és a korona hatékonysága és ereje az ő jóváhagyásukon alapul.” Ez a népfelség elve, mely szerint minden uralkodói hatalom a néptől ered. Látszólag ütközik az istenkegyelmiség (a főhatalom isteni eredete) elvével, valójában összhangban van a két elv mind a középkorban, mind a jelenkori szentkoronás felfogás szerint mert a nép sorsfordító választását isten akarata vezérli. Amint a nagy Hunyadi Mátyás egyik oklevelében írja „ a mi számunkra is eljött isten rendelésére az uralkodás ideje, mint a többi magyar király számára s az ország egész teste egyértelemmel a királyi méltóság ormára emelt bennünket.”
A Szentkorona-eszme – Werbőczytől függetlenül – létező tény, mert a Hármaskönyv 1514-es dátuma előtt évszázadokkal és utána a XX. századig számos történelmi helyzetben felismerhető az államfőtől és a politikai nemzettől megkülönböztethető és különálló eszmei lényeghez való igazodás, még az uralkodóval szemben is, vallási beállítódásra tekintet nélkül. Ezt – mint a magyar közjog fejlődésének irányát és jellegzetességét – felismerte, összefoglalta a kodifikátor, tudva, hogy műve alávettetik a tudós kortársak és az utókor ítéletének egy olyan országban, ahol ezrével élnek jogtudó emberek.

A szent korona közjogi elmélete Werbőczy formulázásában (Az 1514-ben elkészült Tripartitum, azaz TRIPARTITUM OPUS JURIS CONSUETUDINARII INCLYTI REGNI HUNGARIAE NEMES MAGYARORSZÁG SZOKÁSJOGÁNAK HÁRMASKÖNYVE. I. rész. 3. cim. 6. és 7. §, 4. c. II. rész 3. cim. 3. és 4. §.) a következő:
(Tripartitum idézetek forrása: Werbőczy István Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000-1895 Millenniumi Emlékkiadás 1997. Szerkeszti: Dr. Márkus Dezső A polgári korban hatályosnak nem tekintett szövegrész kisebb betűvel szedve.)

Kik alkothatnak törvényeket és statutumokat?
Immár azt a kérdést veszem fejtegetés alá: vajjon a fejedelem törvényeket és statutumokat önmagától alkothat-e, avagy a nép beleegyezésének is szükséges hozzájárulnia?
1. § Mire nézve meg kell jegyeznünk, hogy jóllehet hajdan, a midőn a magyar nemzet még pogány módra élt és nem királyi, hanem vezér és kapitányok igazgatása alatt állott, akkor a törvényhozásnak és rendelkezésnek minden hatalma ezeknél vala. (II. 3.czim bevezetés és 1.§)

„Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak felismeréséhez és a katholikus hitnek vallásához jutottak és Őt önként királyukká választották és meg is koronázták: a nemesítésnek s következésképen a nemeseket ékesítő és a nem nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát az uralkodással és országlással együtt a közösség a maga akaratából az ország szent koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen fejedelmünkre és királyunkra ruházta ; ettőlfogva Ő tőle ered minden nemesítés és a két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és kölcsönösségnél fogva , annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a másik nélkül nem történhetik”. (I.3.czim 6.§)
„Mert a fejedelmet is csak a nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”(I. 3. czim. 7.§)
„A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.”(Beiktatta 1844.évi IV.t.cz, I. 4. czim. bevezetés .)

„Mert mihelyt fejedelmünk bármely állapotú embert jeles tetteiért és szolgálataiért várral vagy mezővárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az fejedelemnek ilyen adománya által (he ezt törvényes iktatás követi), azonnal valóságos nemessé lesz és a parasztság állapotának minden igája alól kikerül.”( I. 4. czím. bevezetés..)

„1.§ És ezt az adományos szabadságot a miéink nemességnek mondják. A honnan az ily nemesek fiait joggal örökösöknek és szabadoknak nevezzük. Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összeköttetésnél fogva a szent korona tagjainak tartjuk, a kik senki más hatalmának alávetve nincsenek a törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül.” (I. 4. czim. 1.§) Ezen 4. cím dőlten szedett bevezető része formálisan még hatályban volt a polgári korban. A dőlt betűs kiemelés tőlem.Z. Zs. )

„A fejedelem mindazáltal egyedül a maga akaratából és önkényesen, kiváltképpen az isteni és természeti jogot sértő dolgokban és az egész magyar nemzet régi szabadságának ártalmára semmit sem rendelhet; hanem össze kell hívnia és meg kell kérdeznie a nemzetet, vajon ennek az ilyen törvények tetszenek-e vagy sem? A kik ha igennel felelnek, azontúl az ilyen végzéseket (az isteni és természeti jog mindig épségben maradván) törvényekül tartjuk meg.” (II. 3. czim. 3.§)

„Mégis mindezeket nem a nemzet, hanem különösen a fejedelem statutumainak mondjuk azért, mert ha a fejedelem beleegyezése és megerősítése mindkét esetben azokhoz nem járul, eme rendeleteknek semmi ereje nem leszen. Mindazáltal általános néven eme rendeleteket igen gyakran az ország végzeményeinek nevezzük.” (II. 3. czim. 5.§)
„Többnyire pedig, közös megegyezéssel, maga a nemzet is elhatároz valamit, a mit a közjóra hasznosnak ítél és írásban terjeszti a fejedelem elé, kérvén, hogy erre nézve neki törvényt adjon és ha maga a fejedelem az ilyen végzéseket elfogadja és helyben hagyja, akkor az törvényerőre emelkedik s azonnal törvénynek kell tekintenünk.” (II. 3. czim. 4.§)

A Szent Korona tan XX. századi értelmezése megfelel annak, amint Horváth Barna, a kitűnő jogfilozófus, az angolszász jogrendszerek és az angol joguralmi elmélet kiváló ismerője szemléletesen helyezi el a Szent Korona-tant és a magyar történeti alkotmányosságot a jogállamot megalapozó joguralmi elv intézményes érvényesülésének példái között:
„A JOGURALOM elvének intézményes történeti alakjai közül kiemelhetjük a magyar Szent Korona-tant, az angol joguralmi doktrínát és végül a jogállam tanát. A magyar Szent Korona-tan lényege ebből a szempontból annyi, hogy a magyar jogfelfogás a királykoronából sajátos vallásos és jogi misztériummá szublimált elvont jogtestet csinált, amely a királyból, mint fejből s a népből, mint tagokból áll és amelynek, saját részeitől élesen megkülönböztetett, egésze (totum corpus sacrae regni coronae) minden jog forrása. A koronázás, a királyi hitlevél, az ellenállási jog, a követküldési jog, az országgyűlés adó- és újonc megajánlási joga, a koronázási eskü és a nádor jogköre, valamint a vármegyei önkormányzat – az az intézményes gépezet, amelyen keresztül a Szent Koronatan viharos történetünknek annyi viszontagsága között is sajátos színt tudott adni a magyar alkotmányosságnak. Amíg eszerint a magyar jogi géniusz a jog uralmát király és nép egyetértéséből, alkotmányosan keletkezett intézményekben látja biztosítottnak, addig az angol jogásznép a joguralom elvét a bírói szupremáciában csúcsosítja ki. Az angol doktrínát Dicey abba a három tételbe foglalta össze, hogy senki sem szenvedhet jogosan sérelmet, kivéve ha közönséges bíróság által megállapított jogsértést követett el, továbbá hogy kivétel nélkül mindenki és pedig közfunkciói tekintetében is közönséges bíróság jurisdikciójának van alávetve és hogy végül az alkotmány elvei a konkrét bírói ítéletek fejleményei.
Az angol tant még általánosabban úgy fejezhetjük ki, hogy annak lényege a bírói és parlamenti szupremácia egyensúlya a végrehajtó hatalom számlájára.
Az amerikai doktrína lényege ezzel szemben már a bírói szupremáciának érvényesítése a törvényhozással szemben is. Lényeges különbségük mellett is úgy a magyar, mint az angol doktrína a Szent Korona, illetőleg a bírói jurisdikció szupremáciáján keresztül ugyanannak az elvnek, a joguralom elvének intézményes, a történeti helyzethez alkalmazkodó érvényesítéseként jelentkezik. A magyar géniusz azért helyezi a Szent Koronát király és nép, azaz minden emberi hatalom fölé s az angol azért követeli a közönséges független bíróság szupremáciáját, mert azt a követelményt, hogy ne emberek önkénye, hanem törvények uralkodjanak, az adott helyzetben így véli leginkább megvalósíthatni.”**
A magyar alkotmány folyamatos változás, alakulás és fejlődés terméke, egyben azonban állandó elvek és jellegzetességek kifejeződése is. Ezek az elvek a két világháború között Egyed István szerint:
„1. a történeti jelleg, amelynél fogva nagy jelentősége van a jogszokásnak és alapelv a jogfolytonosság;
2. a közjogi szellem, amely a magánjogias befolyásokat mindig legyőzte;
3. az erős nemzeti vonás, amely azonban figyelemmel volt a nemzetiségi igényekre;

** Horváth Barna: Joguralom és parancsuralom in.: Jogállam. 1993. évi. 1. sz., 71–78. oldal.

4. a keresztény jelleg, azaz a belső kapcsolat a keresztény egyházakkal;
5. a királysági államforma, de hova tovább a királyi hatalom átruházott és korlátozott természetével;
6. az alkotmányosság, azaz a nemzet önrendelkezése a törvényhozó és végrehajtó
hatalomban az országgyűlés és az önkormányzati testületek által;
7. a jogállamiság, azaz az egyéni jogok és polgári szabadságok bírói védelme.”**
A magyar alkotmány idegen intézményeket is tartalmazott, s ezeket az
Egyed szerint nyugatról átvett kereteket, mint a keresztény állameszmét,
a királysági államformát és a vármegye beosztást, a magyar nemzet „alkotmányos
érzéke és jogalkotó géniusza” töltötte meg nemzeti tartalommal.

**Egyed István: A magyar jellem és magyar alkotmány. Budapest, 1941. 9. oldal.


Felvetik, hogy nem felel meg a köztársasági államformának a szentkorona állameszme, mert annak a legmegfelelőbb államforma a királyság.
A szent korona állameszme nem zárja ki a köztársasági államforma lehetőségét, noha a királysági államforma - a trón betöltésére tekintet nélkül, mint azt az 1921-től 1944-ig tartó időszak államformája példázza - közelebb áll hozzá. Történelmi tény, hogy a királysági államforma teljes egészében alkalmas a parlamenti demokrácia legmodernebb formáinak befogadására, mint azt többek közt Nagy-Britannia példája is mutatja. Ez az államforma történeti szerves gyökerei miatt az erkölcs és Isten hatalma elismerését feltételezi, ezen értékek erősítésére, nem pedig megtagadására alkalmas.
Sándor András, azóta elhunyt kiváló közíró állapította meg 1997-ben kelt soraival: „... A Szent Korona - Magyarországon - nincs összekötve a születéssel öröklődő monarchia intézményével és a klasszikus monarchikus államformával: ez csak addig állt fenn, amíg az Árpád-háznak nem szakadt magva. Azóta a nemzet visszakapta államformára vonatkozó cselekvési szabadságát, de mindig Sub Specie Sacrae Coronae. Ennélfogva a Szent Korona egy sajátos köztársaság strukúráját testesíti meg. (...)
Ennek a »sajátos köztársaság«-nak lényege az állandóság és a rugalmas változékonyság egységes szerkezete. A Szent Korona stabilitás-fenntartó szerepével Kossuth kormányzóelnök tisztsége, mely élethossziglan, illetve alkotmányosan körülírt bizalmatlanság nyilvánításával visszavonásig érvényes, jobban összefér, mint az akár hét évenként rendezett elnökválasztás. "*
* Sándor András: Ad Sacram Coronam. Kézirat a szerző birtokában. 1996. 1. lap.


Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a királykoronázás és a hatalomátruházás a koronázás útján jelenleg nem működő, s lehet, hogy történelmileg be nem látható ideig szünetelő elemei a Szent Korona tanának. Ezért ezen elemek hiányára hivatkozva nem vethető el a Szent Korona tana, amely a nemzet főhatalmát, egységét, az osztott, ellenőrzött hatalomgyakorlás elvét a mai nemzetközileg elfogadott alkotmányos elveknek megfelelően, archaikusán, de azokkal semmiképpen nem ellentétesen fejezte ki már évszázadokkal ezelőtt, s amely több megújuláson esett át a történelem során. Legyen Magyarország valóban a Szent Korona országa! Ennek feltétele a magyar nemzet felemelése erkölcsben, lelki kultúrában, műveltségben. A kérdés nem az, hogy királyság vagy köztársaság legyen, hanem az, hogy sikerül-e az erkölcsi-szellemi nemzetkoronázás.

Más ellenvetés szerint a szakralitás, azaz a szentség nem fér össze a korszerű állam eszmeiségével. A szentkorona eszme és tan - mint a történeti alkotmány alapját jelentő, szakralitást hordozó eszmei és jogi érték - alkalmas-e alkotmányozásban való kulcsszerepre korunk liberális, a szent jelenségek ellen ható világpolgári szemléletű közegében?
Nem kétséges, hogy a szentkorona tanához jelentős vallásos, transzcendens, szakrális, azaz a természetfölöttiséget, az isteni szférával való közvetlen kapcsolatot kifejező nézetek fűződnek. E nézetek legsommásabb és legegyértelműbb megjelenésében a Szent Korona isteni eredetű. Ez az isteni eredet jelenthet isteni megérintettséget, isteni hatalom-erő közvetítését.
Timon Ákos, a szentkorona elméletének klasszikusa írja: „A magyar nemzet az államot, mint az összesség érdekében szervezett társadalmat, a Szent Koronában látta megtestesítve, ehhez képest a Szent Koronát úgy fogja fel, mint egyfelől a magyar államiság szimbólumát, mely kifelé más államokkal szemben a magyar nemzet szuverenitását, nemzetközi önállóságát jelképezi; másfelől személyesítve, mint a nemzetben gyökerező, a királyt és a nemzetet együtt megillető közhatalom birtokosát. A Szent Korona mysztériummal bír, a főhatalom benne rejlőnek tekintetik." *

*Timon Ákos: A Szent Korona elmélete. Budapest. 2000. 13. oldal. Timon Ákos: A szent korona elmélete és a koronázás. Budapest, 1920.

Világosan lát[uk, hogy e közjogi „mysztérium" egyszerűen a Szent Korona különleges államszemélyiség mivoltát jelenti. A Szent Korona tannak tehát igen is van egy olyan világias, kizárólag észbeli eszközökkel megérthető, felfogható értelme, amely önmagában magyarázatot ad létjogosultságára, s alapot ad annak a tévképzetnek az elutasítására, hogy itt valamely vallásos és csakis vallásos, következésképpen a tételes vallásokban nem hívőket kirekesztő nézetről lenne szó. Helyes értelmezés szerint a kereszténységben és a honfoglalás előtti magyar történelemben gyökerező Szent Korona tana - mint a helyes, alkotmányos hatalomról szóló tanítás - elfogadható világnézetre és vallásos meggyőződésre tekintet nélkül mindenki által, s ezt a magyar országgyűlések vitáiból és közjogi művekből vett idézetek hosszú sorával bizonyíthatnánk.
A Szent Korona tana, mint sokfénytörésű drágakő, igen sok arcot mutat, nem szorítható a szakralitás területére, még akkor sem, ha tudjuk, milyen óriási jelentősége van ennek. Hozzátehetjük: igazi demokráciát és önkormányzatiságot kifejező eszme, amely az érzékfeletti, szakrális kapcsolatok figyelembe vétele nélkül is önálló értelemmel bír.


A történeti alkotmány jelenkori megítélése.

A konzervativizmus apostolának tartott Edmund Burke (1729-1797) a francia forradalomról írt eszmefuttatásaiban újra és újra visszatér a folytonos és szilárd alkotmány megújításának szükségességére, egyúttal elutasítva annak radikális és forradalmi megváltoztatását. Szerinte az 1688-89-es, a brit alkotmányos királyság intézményrendszerének számos alaptörvényéhez vezető politikai fordulatot, az ún. dicsőséges forradalmat „azért hajtották végre, hogy megőrizzék ősi, elvitathatatlan törvényeinket és szabadságainkat, s a kormányzat ősi alkotmányát, mely számunkra a jog és szabadság egyetlen biztosítéka, " Majd ezt írja: „A Magna Chartától a Jogok Nyilatkozatáig alkotmányunk egységes vezérelve volt, hogy szabadságainkat mint őseinktől ránk hagyományozott, s mint általunk az utókor felé közvetítendő elidegeníthetetlen örökséget tüntesse fel s nyilatkoztassa ki."**
Aki valamennyire ismeri Magyarország történeti alkotmányát, alap- ill. sarkalatos törvényeinket, s az erről szóló irodalmat, annak nincsenek kétségei az iránt, hogy az előbbi mondatok jellemzik a magyar közjog gerincét, történeti alkotmányunkat. Mindazonáltal a történeti alkotmány iránt kritikus szerzők rámutatnak két vélt fogyatékosságra, mintegy a magyar közjog valódi történeti alkotmány jellegének kimondva- kimondatlan kétségbevonásaként.

**Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról, Atlantisz-Medvetánc, 1990,115,117.

Az egyik gyengítő érv az, hogy az első századok eltelte után a magyar alkotmányos törekvések az ország függetlenségére összpontosultak, így az alapvető jogok védelme, a belső berendezkedés építése háttérbe szorult.
A másik érv szerint a magyar alkotmány fejlesztésében a szokásjognak, bíró alkotta jognak, általában a szokásjogi jellegnek nincsen akkora szerepe, mint az angolban. Tanulmányunk tárgyánál és terjedelménél fogva nem taglalhatjuk részletesen a történeti alkotmány időszerűségének kérdését, tudva azt is, hogy egy gyökeres alkotmányreform végrehajtása hatalmi kérdés, s annak mikéntje számos tényezőtől függ. Az első ellenvetésre válaszolva megállapítható, hogy egy ország és társadalom függetlensége alapvető alkotmányos kérdés, olyan, amilyen a brit birodalomban (annak szerencséjére) nem vetődhetett fel az általunk több évszázadon át megélt formában. A magyar politikai vezető réteg végső soron sikeresen hiúsította meg időről időre az önkényuralom tartóssá válását, utasította el egy francia mintájú tartós abszolutizmus bevezetését az ország belső viszonyaira is kiterjedően. Egyaránt ezt bizonyítja a Bocskay-felkelés eredményeként az 1606 évi bécsi béke; vagy akár (bizonyos tekintetben) az 1715. évi törvényhozás; vagy a II. József alkotmányellenes uralmát követő, 1790-91. évi törvényalkotás; vagy az 1848. évi áprilisi törvényekben megtestesülő gyökeres alkotmányreform, s ennek 1867. évi megszilárdítása; vagy az 1918-19. évi tragikus forradalmak okozta megrázkódtatás közjogi pusztítását kiküszöbölő 1920. évi, és az ezt követő törvényhozás. Az erőteljes függetlenségi törekvések semmiképpen nem szólnak alkotmányunk történeti mivolta ellen. Az egyéni jogok védelme az Aranybulla (Hármaskönyv I. rész 9. cím, primae nonus) rendeIkezéseire alapítva valósult meg, a koronázási eskü és hitlevél által újra meg újra megerősítve, majd a megváltoztatandók megváltoztatásával kiterjesztve az egész nemzetre 1848-ban és később. Magyarország örök szabadsága (Hungária semper libera) ismétlődő jelszava, figyelmeztetése és igénye nemcsak az állami-nemzeti függetlenséget hanem a belső, polgári szabadságot is jelentette, a két jelentés nem választható szét élesen.

A második érv (a szokásjog hazánkban szerényebb alkotmányfejlesztő erejéről szóló) ugyancsak nem meggyőző, mert akár az első érv esetében, azt kéri számon, hogy miért nem pontosan olyan a magyar alkotmány, mint az angol, jóllehet nincsen olyan ismérv a jogirodalomban amely szerint ilyen megegyezést meg lehetne követelni. A brit alkotmányfejlődés tényei pedig azt bizonyítják, hogy a bíró alkotta jog szerepe csökken az angol jogrendszerben az utolsó két-három évszázadban, s különösen nem meghatározó az alkotmányos törvényeket illetően, amelyek nem bíró alkotta jogot jelentenek. A bíróság az Egyesült Királyságban nem végez alkotmányvédő feladatot, a törvényeket ilyen szempontból nem vizsgálja, míg a jelen magyarországi alkotmánybíráskodás jelentős alkotmányalakító tevékenységet végzett.**

Paczolay érvelése inkább alátámasztja az általunk elmondottakat, amikor megállapítja a burke-i alkotmányfelfogásról, hogy „ez a konzervativizmus minden ellenkező állítás dacára szabadelvű vagyis szabadságpárti, és elfogadja, sőt szükségesnek tartja a fejlődés eszméjét, de a fokozatos és természetes fejlődését. Ez a történeti alkotmány a szervesen kiépülő, fokozatosan reformált és javított alaptörvény modellje. A magyar történeti alkotmány azonban a kezdeti évszázadokban követte csak ezt az angol modellt. Ekkor valóban a belső államberendezkedést szabályozó alapvető szabályokat alakították ki.

**Egyetemes Jogtörténet I. Gönczi Katalin-Horváth Pál- Stipta István- Zlinszky János. Budapest, 2006. 258-282. old.


A későbbiekben — a sajátos magyar történelmi fejlődés miatt — a külső országokhoz való viszonyt rendező törvények száma szaporodott. "

A hagyományos közjogi értelmezésnek megfelelően írja le:

„A tartalmi értelemben vett alkotmány - az államélet alapvető rendező elvei - szabályozását a magyar történelemben az ún. »sarkalatos« törvények látták el. Ezek különböző történelmi időkből származnak, mint példaképpen az 1222. évi Aranybulla vagy az 1790/91-évi törvényalkotás, s mi több az 1848-iki áprilisi törvények. Ebből először is az következett az alkotmány fogalmára és elméletére nézve, hogy az igen széles volt, és magába foglalta az írott törvények mellett a szokásjogot is.
A törvények írottak voltak, de alaptörvény jellegüket az ugyancsak írásba foglalt, íratlannak nevezett szokásjog alakította ki. Esetenként maguk a törvények minősítették magukat alaptörvénynek, mint az 1827. évi III. törvénycikk „az alaptörvényeknek érvényben való megtartásukról” minősítette ilyennek Magyarország és a hozzákapcsolt részek függetlenségéről szóló 1790/91. évi X. törvénycikk, mely szerint Magyarországot, mint saját alkotmánnyal bíró független országot saját törvényei és szokásai szerint kell kormányozni; s alaptörvénynek minősítette a törvényhozó és végrehajtó hatalom gyakorlásáról szóló 1790/91. évi XII. törvénycikk, a segedelmekről és az adózásról szóló 1790/91. évi XIX. törvénycikk rendelkezéseit is. Így jelölte meg magát szövegében az 1868. évi XXX. törvénycikk a magyar-horvát kiegyezésről.
Azt a törvényt tekintette az elmélet alaptörvénynek, amely ilyenként határozta meg önmagát, vagy az alkotmány alapvető intézményeit és elveit szabályozta. A magyar közjog szokásjogi jellegét erősítette, hogy a koronázáskor a király az ország törvényeinek és szokásainak megtartására esküdött, s erről adott hitlevelet.
A történeti alkotmány következménye, hogy a magyar alkotmányelmélet az alkotmány tartalmi fogalmát használta (mint a társadalom sajátos szervezete), és nem a 19. századtól más országokban elterjedt formális alkotmányfogalmat, mely szerint az az állam szervezetét meghatározó és az alapvető jogokat biztosító írott karta. Tomcsányi meghatározásával az Alkotmány az állam szervezete és szuverenitása, mely politikai és szociológiai meghatározásnak tekinthető. A történeti alkotmány sajátossága, hogy szükségszerűen összekapcsolódik a konzervatív állam- és jogfűozófiával: a folyamatosság és a fokozatosság elvével. A magyar közjog változásainak a fejlődés mellett mindig megőrző jellege is volt. A reformok mögötti állandóság, az ősi elvek új körülményekhez való igazítása, amelyről a magyar közjogászok írtak, Bürke gondolatait visszhangozza. " Nagyon fontos annak ismerete, hogy a hagyományos magyar alkotmányfogalom szerint alkotmány egyfelől a sarkalatos törvények együttese, másfelől maga az állam és annak főhatalma, ami az alapvető jogokat és szabadságokat szavatolja; Tomcsányi Móric, a két világháború között kor egyik legismertebb alkotmányjogásza szerint az állam szervezete és szuverenitása az Alkotmány.

Leginkább vitára késztető mondataiban Paczolay ezt írja: „ Láttuk, hogy a magyar történeti alkotmány - az igazolására szolgáló elméleti erőfeszítések ellenére, erősen csökkent értékű alkotmány volt, amelynek épületét a huszadik század viharai végleg felőrölték. Bár valaki gondolhatja, hogy jobb lenne a történeti alkotmány alatt élni, de azt visszahozni nem lehet, újat teremteni pedig fogalmilag kizárt. Ezért el kell fogadni, hogy Magyarország a jövőben kartális alkotmány alapján fog élni. Ennek viszont meg kell őrizni az ősi magyar alkotmányból azt, amit lehet. Jogfolytonosságunkat ma inkább szimbolikus elemek őrzik, I mint a címer és a Himnusz. Az 1989. évi ellentmondásos alkotmányozás során több elem | visszakerült az ősi alkotmányból, így például a sarkalatos tömények eszméje. "**
Igaz, hogy a történeti alkotmányt a maga eredeti mivoltában visszahozni nem lehet, de ebből nem következik, hogy újat kellene teremteni, akár történeti, akár chartális alkotmányra gondolunk. Meggyőződésünk - s ezt, tanulmányunk összefoglaló részében kifejtjük - hogy a

**Paczolay Péter In.: Magyar Konzevatívizmus 1994. 29-36.

történeti alkotmány értékes alapjára ráépíthető egy olyan folytatás - sarkalatos törvények sorozata -, amely megfelel a történeti alkotmány hagyományának és lelkiségének, de ugyanúgy megfelel a mai kor igényeinek. Minden jelentőset alkotó törvényhozó nemzedék létrehozta a maga korának válaszoló és a történeti jog folyamába illeszkedő alkotásait, így soha nem a régi alkotmány változatlan visszahozatala történt meg, sokkal inkább annak bekapcsolása a kor vérkeringésébe.



Alkotmány és reform

Milyen jellegű alkotmányos szabályozás legyen egy megújított alkotmányosság, a jogfolytonosság és legitimitás jogrendjének alapja?
Vissza kell térni a Szent Korona tanán nyugvó történelmi alkotmányhoz a jelen kor követelményeinek megfelelő változtatással. Ennek abszolút mércéje és kiindulópontja nem lehet a jelenlegi „alaptörvény", ugyanakkor ennek és a jelen politikai rendszernek a jogfolytonosság megszakadt voltára tetszetősen hivatkozó teljes elutasítása sem járható út.

A reform igen mély értelmű és összetett jelentésű fogalom. Nem egyszerűen a társadalmat működtető szokások, intézmények átalakítását értjük rajta, hanem sokkal inkább azok megtisztítását, sallangmentesítését, kimerült erejének helyreállítását, eredendő tartalmuk új formába öntését, az éltető, történeti gyökerekhez, a jelenbeli eredethez való visszatalálást, s ilyen értelemben jellegzetesen konzervatív gondolkodási módot tükröz. Elég, ha csak Széchenyi alakjára gondolunk.
Tudjuk, hogy 1848-ban társadalomalakító, jogkiterjesztő, alapjában békés „alkotmányos forradalom” játszódott le hazánkban alkotmány-átalakítás formájában. Kijelenthetjük, hogy az alkotmányreform útján forradalmi jelentőségű politikai-közjogi-társadalmi változások feltételei hozhatók létre úgy, hogy a legkisebb politikai-gazdasági kockázattal – ember- és véráldozat nélkül – megfelelően elérhetők a politikai-társadalmi célok. Ezt az 1848-as összehasonlítást annak tudatában is említjük, hogy számos elemében, hatásában vitatható nyitás történt a kapitalista jellegű modernizációra, mégis elkerülhetetlen közjogi-társadalompolitikai lépésről volt szó, amelynek elemzése, tanulságainak levonása talán még napjainkban sem egészen késői.
A történeti alkotmány gondolatkörét kiemelve, a többi nem kevésbé fontos elv és érték közül azért is tartottuk fontosnak ezt a gondolatot, mert Magyarország történeti alkotmánya, a régi magyar felfogás szerint, egyfelől sarkalatos- és alaptörvények történetileg különböző időkben létrejött sorát jelentette, másfelől a joggá nemesedett szokást: a közösség írásba nem foglalt legfontosabb kulturális és történeti hagyományait, viselkedésmódjait, egyéniségét, beleértve a bírói gyakorlatot. Ez a történeti alkotmány hű lenyomata volt közjogi küzdelmeinknek, szabadságharcainknak, passzív ellenállási korszakaink, közjogi kiegyezéseink és alkotmányt helyreállító győzelmeink tényeinek. Ezek tükrében hangzatosság, fellengzősség, pátosz nélkül van jelen a helyes és jó hatalomról, a korlátozott, ellenőrzött, kiegyensúlyozott közjogi hatalomgyakorlásról kialakult magyar felfogás, amit az utolsó kétszáz év jogirodalmában több szerző a Szent Korona-–eszme és tan kifejezéseivel jelölt meg. Több mint elvi meggyőződés – a magyar élet ismeretéből eredő belátás! – az, hogy a történeti alkotmányt és az alapul szolgáló elveket megfelelő, huszonegyedik századi hangszerelésben, értelmezésben a modern alkotmányosság pillérévé, egyik meghatározó támpontjává kell tennünk. Időhidat kell rá építenünk a jelenkor politikai esetlegessége, és a magyar állam történelmi hagyatéka közötti szellemi-erkölcsi közlekedés visszaállítására.
Amikor tehát Magyarország történeti alkotmányáról szólva a régi magyar felfogás szerint létező sarkalatos- és alaptörvények soráról beszélünk, nem kívánunk mást mondani, mint hogy a huszonegyedik század alkotmányreformja épüljön alap- és sarkalatos törvényekre; kapcsolódjon be szervesen az ezeréves közjogi folyamatba, oly módon, hogy ezen törvények tartalmát a kor alkotmányos elvei és értékei; az európai jogtudományban meghonosodott elvek és értékek; a rendszerváltoztató folyamatban, s mi több, az utóbbi félévszázadban felismert tapasztalatok; s végül a huszadik század legfölemelőbb történeti ténye, világtörténelmi jelentőségű magyar politikai eredménye és tette, az 1956. október 23-ával kezdődő szabadságharc politikai hagyománya határozzák meg.

Jelentős részben az éltetendő hagyományból származó teendők irányai különösen a következők:

Részletes vizsgálódást és tanulmányokat igényel annak elemzése, hogy mi jellemezte a régi alkotmányos politikai rendszert, s mi az, ami a mai alkotmányosság helyzetében nem kellően van jelen, s ezért megfelelően érvényesítendő, mint elv és követelmény.
Ezért csupán példaként említendő
- a jelentős súlyú, erkölcsi tekintélyű a politikai nemzetet jelentő és képviselő kétkamarás (érdek és érték érvényesítő) országgyűlés;
-a következetesen nagy hatáskörű, tekintélyes államfő;
- a felelős, jelentős erkölcsi-közjogi tekintélyt képviselő kormányfő, akinek közjogi biztonságát a nemzettől és az államfőtől nyer erkölcsi tekintélye adta, de mindazonáltal elmozdítható volt;
- az alkotmánybiztosíték erejével felérő elsőrendűen vármegyei önkormányzatok, továbbá egyházi, nemzetiségi, kulturális, szociális, gazdasági és egyéb önkormányzati rendszerek;
- függetlenség az állam külső viszonyait illetően;
- az egyén jogainak és szabadságainak az államérdekkel azonos súlyú szavatolása, a törvény előtti egyenlőség ;
- a joguralom, azaz mind az egyén, mind az állam alávetettsége a törvényeknek, s a törvényesség legmagasabb megtestesítőjének, a Szent Koronának;

Nem vagyunk, nem lehetünk abban a helyzetben, hogy „új alkotmány” megfoghatatlan és kiszámíthatatlan, bármikor még újabbra cserélhető intézményére tekintettel akár hallgatólagosan elvessük, elutasítsuk, elfeledjük az ezeréves közjogi hagyománynak gazdag tartalmát, s mi több, ködösnek és megfoghatatlannak látszó szellemét, nagy történelmi tapasztalatok rejtett tárházát, erkölcsi erőforrását. Az új alkotmány jelszava ezért pontosításra szorul, mert ezen formájában hirdetői által sem ismert, s nem kívánt károkkal járhat! Helyesebb a gyökeres alkotmányreform kifejezés, ami minden rossznak a kivetésére, minden kívánatos és szervesen beilleszthető újnak a beépítésére alkalmas, miközben semmi értékeset nem utasít el a felhalmozott régi alkotmányos értékekből!


Egyes fontosabb teendők.


1. Alkotmányosan, alapelvi szinten ki kell fejezni az állam történeti folyamatosságát a mindenkor létezett történelmi rendszerekkel, ki kell fejezni azt, hogy az állam elutasítja, bűnös rendszernek tartja a legutóbbi évtizedekben uralkodó kommunista rendszert.

2. A magyar állam államfője, amint előbb utaltunk rá, jelentős, az országgyűléssel összehasonlítva is jelentős súlyú hatáskört élvezett a magyar történelem során mindig. Ez az egyensúlyi helyzet az ország és nemzet javára volt, az ország és nemzet fenntartását, szétesésének megakadályozását szolgálta eredményesen.

3. Az önkormányzatokat, de különösen a közigazgatási területi önkormányzatokat a magyar közjog mindig az alkotmány védőbástyájának tartotta, és valójában ezt a szerepüket be is töltötték. A vármegyék – minden bírálható gyarlóságuk mellett is – megfelelő ellensúlyt jelentettek az önkényuralmi hatalomgyakorlással, az alkotmányellenes kormányzással szemben. Ez az önkormányzati forma nem adott alapot arra, hogy alkotmányjogi indokokkal elsorvasztását és megszüntetését vegyék célba. Ha az 1848-ig tartó különböző területi gyűléseket tekintjük, tehát a vármegyék egyes csoportjainak tanácskozó és döntő fórumait, akkor a regionális elv is ott található a magyar közjog gazdag tárházában.

4. Az alkotmányossági sajátosságok közül általunk felsoroltak közül kiemelendő a magyar alkotmányosságnak a nemzeti és egyéni szabadságot védő jellege. Ennek megfelelően az ország függetlensége és e függetlenségnek az állandó védelme, napirenden tartása és eredményes érvényesítése megkerülhetetlen. Ez korunkban, különösen a nemzetközi intézmények és elsősorban az Európai Unió irányában jelent támpontot és történelmi hátteret. Ugyanígy a magyar alkotmányosság mindig nagy súlyt helyezett a személy védelmére, hiszen az önkormányzati elv és egyáltalán a népképviseleti elv a megfelelő méltóságú személyek döntésén és együttműködésén alapul. Ezért az alapjogok erősítése, gyakorlásuk tényleges lehetőségének kiszélesítése alkotmányos jelentőségű kérdés.

5. Létesüljön kétkamarás országgyűlés, ezért létre kell hozni a felsőházat.
Az alsóház a népképviselők háza, a felsőház a nemzet háza. Ez utóbbiban foglalnak helyet a társadalmi munkamegosztás képviselői, a megyék küldöttei és foglalkozási (hivatásrendi) érdekképviseletek, az egyházak és az anyaország határain kívül élő magyarság, a nemzeti és etnikai kisebbségek küldöttei és a szellemi élet kiválóságai. A törvénytervezetek két szinten történő megvitatása biztosítja azok alapos vizsgálatát. A második kamara régi, történelmi magyar közjogi intézmény, amelyet felsőtábla néven ismertek a XVII. század elejétől, majd a XIX. század második felében főrendiházként szabályozták hatáskörét. 1920–1926. között nem működött, majd 1926-tól 1945-ig megint létezett felsőházként. A mai Európában, sőt világszerte túlnyomó többségben vannak a kétkamarás parlamentek.
Mind a közjogi hagyomány, a jogfolytonosság, mind a külföldi példa és tapasztalat, mind a magyarországi közjogi- társadalmi- politikai viszonyok a felsőház visszaállítása mellett szólnak. A második kamara a szakmai szűrő, a társadalmi érdekek többoldalúsága által indokolt érdekképviselet fóruma lehet, szóhoz juttatva a szakmai, érdekképviseleti, önkormányzati, egyházi képviselőket, az értelmiségi-szellemi élet független szereplőit, az országban képviseletre jogosan igényt tartó határon túli magyar népcsoportokat és magyarországi nemzeti kisebbségeket.

6. Az állampolgárok összességét felölelő politikai nemzet szellemi és biológiai testi megmaradása önmagában alkotmányos feladatokat jelentő ügy, amely célzottan stratégiailag kialakított törvényalkotási terveket és azok megfelelő színvonalú végrehajtását igényli, akár a szétszakított nemzetrészek megóvása, akár a népesség megfordíthatatlannak látszó csökkenésének megállítása, akár a meglévő népesség egészségének és műveltségének megfelelő szintentartása érdekében.
Indokolt lehet olyan intézmények tanácskozó-tanácsadó testületek felállítása, amelyek az országon belüli és a határokon túlra szakadt népcsoportok megfelelő, kiegyensúlyozott együttműködését mozdítják elő, az ország törvényeit ebből a szempontból véleményezik, és egyáltalán, nemzetstratégiai szempontok szerint ítélik meg a törvényhozás és a végrehajtó hatalom tevékenységét, mintegy tanácsadó szervként az országgyűlés és/vagy az államfő számára.

7. A nemzeti vagyon kizárólagos tárgyainak körét az eddiginél részletesebben és tágabban kell szabályozni azzal, hogy a leglényegesebb tárgyakat alkotmányos szinten, sarkalatos törvényben rögzíteni kell, és egyértelművé kell tenni az elidegenítési és terhelési tilalmat.

8. Rögzíteni kell, hogy az ország a magyar nemzet, azaz a polgárok összessége által hagyományosan kialakított és védendő értékek megóvása és további erősítése érdekében működő igazságos társadalom kialakítását, fenntartását és ennek védelmét tartja egyik legfőbb feladatának az igazságosság elve és az abból adódó követelmények érvényesítésével.
Az igazságosság elve és követelménye a kereszténység előtt megegyezett Ulpiánus formulájával: tisztességesen élni, mást nem bántani, kinek-kinek megadni a magáét. Az igazságosság elve keresztény közéleti politikai követelmények sorában a legsúlyosabb, elengedhetetlen követelmény. Ezért joggal, s nem elégszer idézzük Szent Ágostont aki szerint igazság nélkül az állam nem más mint egy nagy rabló banda. Ezen elv és követelmény tartós és súlyos megsértése megfosztja az államot a neki egyébként kijáró megbecsüléstől védelemtől és tisztelettől.
Korlátozni kell az országon belül a társadalmi csoportok különbségének növekedését, a tulajdonviszonyok káros elfajulásait, a tulajdon korlátlanságára való hivatkozás téves jelenségeit.
A közjó érvényesítésére és ezzel szoros összefüggésben a társadalmi igazságosság érvényesítésére alkotmányos garanciák, intézményi és tartalmi jellegű garanciák, biztosítékok szükségesek.


Az előbb felsorolt, a történeti alkotmányból következő feladatok egybecsengenek alkotmányosság nemzetközileg ismert következő jelenkori követelményeivel:

Az alkotmányosság (helyesebben a nyugati értelemben felfogott alkotmányosság) követelményei mintegy közmegegyezésként élnek az alkotmánytudomány és politika művelői között. Ezek az elvek megtalálhatóak a különböző tankönyvekben és alapvetésekben. A követelmények az ideális demokratikus alkotmány tartalmát és megvalósulását jellemzik, egyúttal feltételezik annak ismeretét is, hogy megvalósulásuk módja, mértéke, tartalma országonként és időbelileg sok eltérést mutat. Mégis, valamilyen mértékig összehasonlítási alapot jelentenek a különböző alkotmányok között. Fő rendeltetésük az is, hogy megkülönböztethessük a valódi alkotmányokat a nem realizált, fiktív alkotmányoktól.

Ezek a történeti alkotmányban is sajátosan meglévő, annak valódi jellegét kifejező, a történeti korok mércéjével megítélendő követelmények a következők:

A népszuverenitás elve és a népképviselet
Az elv lényege az, hogy a főhatalom forrása a nép. A népszuverenitás csak akkor valósul meg, ha széles körű a választójog, ha a képviseleti szervekben különböző csoportérdekek helyi közösségek érdekei, a nemzetiségi, a kisebbségi foglalkozási érdekek ütközhetnek és kölcsönösen alakíthatják egymást. Ami a nép részvételét is jelenti a közhatalomban, különböző felfogások szerint közvetlenül vagy közvetetten képviselői útján, vagy pedig bizonyos sorrend megállapításával.

A hatalmi ágak szétválasztásának és egyensúlyának követelménye.
A hatalmi ágak között első helyen áll a törvényhozás, ezt követi a végrehajtó és a bírói hatalom, s a mai korban már külön önkormányzati, tömegtájékoztatási és gazdasági hatalmi ágról beszélhetünk. A modern kor jellegzetes tulajdonsága, hogy jóllehet a törvényhozás rang szerint és hatáskör szerint első helyet foglalja el, valójában az országok jelentős részében a végrehajtó hatalomnak van meghatározó szerepe az ország irányításában. Ezért a megfelelő arányok helyreállítandók.

A törvények uralma, a jogállam megvalósítása.
Ez az elv magában foglalja a törvényesség érvényesítését, ennek érdekében alkotmányos intézmények (alkotmánybíráskodás, közigazgatási bíróság, állampolgári jogok szólója stb.) létesítését. Az úgynevezett alkotmányokat e gondolatkörben alaptörvénynek kell tekinteni, és megfordítva is az alaptörvény jellegű törvények alkotmányos súllyal és jelleggel bírnak.

Az egyenjogúság elve
Ezen elv magában foglalja egyrészt a törvény előtti egyenlőséget, ami nem jelenti a társadalmi vagy gazdasági egyenlőség helyzetét a korszerű alkotmányos értelmezés szerint, ami egyes legújabb alkotmányokban meg is jelenik, az egyenjogúság mellett létezik a szolidaritás.

A történeti alkotmányban nincsenek jelen kifejezett és kifejlett formában szolidaritás és arányos közteherviselés elve, továbbá az emberi jogok deklarálása és szavatolása, mint legújabbkori alkotmányossági követelmények, jóllehet közjogi gyökereik – amint láthatjuk - megtalálhatók a régi magyar jogban is.


Összegezés:


I. Államszervezetileg a történetileg és a jelen követelményei szerint felépülő alaptörvény a nép által választott, jelentős hatáskörű államfő, a szilárd, jól felépített kétkamarás országgyűlés, kellően ellenőrzött, felelős jelentős hatáskörű központi végrehajtó hatalom, valamint az erős hatáskörökkel bíró és megfelelő gazdasági-pénzügyi háttéren nyugvó önkormányzati rendszer egyensúlyán alapuló, független igazságszolgáltatással, alkotmánybíráskodással, közigazgatási bíráskodással rendelkező, az egyén jogait és szabadságait védő, a közösség érdekeit törvényesen érvényesítő államszervezet képét vetíti elénk.

II. Alkotmányosan, nem alkotmánylevélben, hanem a történeti alkotmányos folyamatba illeszkedő, s így az állam legitimitását megerősítő alaptörvényben alapelvi szinten ki kell fejezni az állam hatalmának és törvényeinek folyamatosságát a történetileg létezett magyarországi alkotmányos államrendszerekkel a jelen magyar államot megelőző utolsó legitim és szuverén alkotmányos államrendszer 1944. március 19-i megszűnéséig visszamenőleg;
Ki kell fejezni azt hogy az állam elutasítja az önkényuralom bármely formáját, s bűnös rendszernek tartja a legutóbbi évtizedekben uralkodó kommunista rendszert;
Rögzíteni kell hogy az ország a magyar nemzet, azaz a polgárok összessége által hagyományosan kialakított és védendő értékek megóvása és további erősítése érdekében működő igazságos társadalom, szociális jogállam kialakítását, fenntartását és ennek védelmét tartja egyik legfőbb feladatának, az igazságosság elve és az abból adódó követelmények érvényesítésével.
III. Magyarország alkotmánya (alkotmányerejű, azaz alaptörvényei) három forrásból táplálkoznak:
1. A jelenkor alkotmányos alapelveit, az alkotmányos folyamatosságot, az állam és társadalom alapintézményeit és az alapvető jogokat és szabadságokat, kötelezettségeket rögzítő alaptörvényből.
2. Az alapvető intézményeket és jogterületeket részletesebben szabályozó sarkalatos törvényekből.
3. Az 1944-ig hatályban volt történeti alkotmány értelmezési háttérként szolgáló elveiből és elvi jellegű törvényeiből.
Mindezek alkotják de lege lata és de lege ferenda ( a meghozott és meghozandó törvények szerint) Magyarország alkotmányát.
Mindenekelőtt korszerű alaptörvényre (nem alkotmányra, hanem alkotmány helyreállításra és továbbépítésre) van szükség, olyanra, amely az alkotmányos folyamatosságot kimondja, az állam erkölcsi és jogi alapjait kifejező célokat és elveket, alapvető intézményeket, jogokat, kötelezettségeket és szabadságokat rögzíti, az alkotmányozás további menetét meghatározza, s a jelenleg hatályos alaptörvényt hatályon kívül helyezve megnyitja a valódi alkotmányosság régi-új útját, a történeti jogfolytonosság helyreállításának hosszú, tartós és következetes folyamatát.
A történeti alkotmány folytonossága véglegesen nem szakadt meg, a megfelelő alkotmányos törvényhozás várat magára.
Legyünk hűek éltető alkotmányos hagyományunkhoz, nemzeti létünk részét jelentő történelmünkhöz, megtartó és megerősítő szellemi-erkölcsi- alkotmányos örökségünkhöz!

Zétényi Zsolt
2010. Advent.

Utóirat: Magyarország országgyűlése mindmáig nem határozta meg a mai magyar államnak sem a történelmileg létezett magyarországi alkotmányos államrendszerekhez, sem az önkényuralmi kommunista rendszerhez való viszonyát. Enélkül nincsen igazi legitim uralom. Ez a jövendő alkotmányozó hatalom feladata!
Nem tárgya jelen tanulmányunknak az alkotmányos jogalkotás eljárási rendje, amely legkedvezőbb esetben külön alkotmányhelyreállító nemzetgyűlés összehívását és tárgyalását, s az elkészült dokumentumnak vagy alapelveinek népszavazás által való elfogadását jelenthetné, mert abból az előfeltevésből, politikai döntés tudomásulvételéből indulunk ki, mely szerint fél éven belül országgyűlési döntéssel hoznak létre alkotmányerejű törvényt.
 
Következő >
buy generic bactrimn online http://infopillsrx.com/buy-generic-bactrim-cheap.html
metronidazole cost at http://bestpillsforsale.com
buy ivermectin
buy wellbutrin online

Nemzeti Jogvédő Alapítvány © 2010. - Legfrisebb jogvédő hírek, magyar nemzeti jogvédelem