Dr. Morvai Krisztina: Mitől páratlan Szolgálat a Nemzeti Jogvédőké?

július. 3. 2008. 18:18 Publikációk

A Nemzeti Jogvédő Alapítvány 2008. június 17-én tartott sajtótájékoztatóján elhangzott beszéd szerkesztett változata

I.
A Nemzeti Jogvédő Alapítvány nyáreleji sajtótájékoztatója alkalmából átgondoltam, milyen értékrend köti össze azt a nagyszámú és sokféle tárgyú ügyet, „jogesetet”, amelyben az Alapítvány által működtetett Nemzeti Jogvédő Szolgálat együttműködő ügyvédei látják el a képviseletet. Azt a szakmai munkát, amelyet a Szolgálat végez itthon és a világ más részein is „emberi jogi” vagy „emberi jogvédő” tevékenységnek nevezik, s sokunk számára egyértelmű az is, hogy ez az emberi jogi tevékenység szakmai szempontból a „fejlett világ” bármely pontján megállná a helyét. Mi több, az ENSZ-ben és az Európa Tanácsnál szerzett sokéves tapasztalatom alapján állítom, hogy a „nemzeti-jogvédős” kollégák beadványai, perbeszédei nemzetközi összehasonlításban is átütő szakmai színvonalúak. Mindazonáltal van bennük valami, ami markánsan elüt minden más – általam ismert – hazai és külföldi szokványos „emberi jogi” jogvédő tevékenységtől. Ezt a bizonyos „markáns különbséget” is megkísérlem az ösztönös megérzés után tudatosan is végiggondolni s röviden bemutatni. E vázlatos gondolatok természetesen nem pótolják a magyar jogtudomány mulasztását: sürgetővé vált a 2002-től kezdődő emberi jogi krízishelyzet elméleti igényű kutatása, feltárása, s ennek keretében – a jogállamiság és a demokrácia szempontjából kiemelkedő jelentőségű – nemzeti jogvédő tevékenység elemzése, elsődlegesen a Nemzeti Jogvédő Szolgálat által kialakított esetjog kapcsán.

II.
Napokon át gondolkodtam azon, összeköti-e egymással valami a Nemzeti Jogvédő Szolgálat most bemutatásra kerülő eseteit, ügyeit. Van-e valamiféle közös elem az 1956-ban ártatlanul halálraítélt honfitársunk rehabilitációja, a délvidéki magyar emberek magyar állampolgárságának elismertetése és az egri kórház botrányos privatizációja kapcsán a munkavállalók jogainak védelme között? S kapcsolódik e mindez bárhogyan is az emlékezetes 2002. nyári, a szavazócédulák megsemmisítése miatti Erzsébet hídi tiltakozáshoz, az ezzel összefüggésben most Budaházy György és mások ellen folyamatban lévő büntetőeljáráshoz?

S hogyan illeszkedik a sorba a miniszterelnöki hazugságbeszéd kiszivárgásának másnapján történt MTV ostrom kapcsán eljárás alá vontak védelme, vagy a 2006. őszi tömeges rendőri brutalitás, önkényes fogvatartás áldozatainak képviselete? Mi az a láthatatlan közös szál, amit úgy tűnik, hogy magyarként könnyebb kitapintani, mint szokványos jogi kategóriákban gondolkodó jogászként, s amelyet a Nemzeti Jogvédők – magyar jogászokként, nemzeti érzelmű ügyvédekként – olyan kivételes ösztönnel (vagy tudatossággal) szőttek meg ügyeik kiválasztása során?

Számomra a válasz akkor vált világossá, amikor a minap a Kárpátia együttes egyik szép számának elején Deák Ferenc megrázó figyelmeztetését hallgattam:

"Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatja, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemond, annak viszszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges..”

E szavakban találtam meg a választ, így vált tudatossá számomra az addigi ösztönös megérzés. Világossá vált: a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyeiben az a közös, hogy a jog eszközeivel kísérlik meg megőrizni azokat az értékeinket, amelyekről – ha ők nem tennének erőfeszítéseket, nem harcolnának az „utolsó paragrafusig” – önként mondanánk le, a kishitűség és reményt-vesztettség, s bizony alighanem a félelem okán. A jog eszközeivel kísérlik meg a történelmi igazságtételt is, azaz a bírósági tárgyalótermekben törekszenek visszaszerezni azokat az értékeinket is, amelyeket erő és hatalom vett el tőlünk, magyaroktól – legyen az a forradalomárok emberi méltósága vagy az elszakított területeken élők magyar állampolgársága. A Nemzeti Jogvédő Szolgálat tehát – nagyszámú és sokszínű ügyeivel – mintha válaszolna a deáki figyelmeztetésre, valahogy így: „Nem mondunk le önként arról, ami a magyar nemzeté s visszaszerezzük azt is, amit erő és hatalom elvett tőlünk…”

Kétségtelen, hogy ma Magyarországon a jogállamiság, a demokrácia és az emberi jogok szempontjából krízishelyzet van, talán már 2002. óta, de 2006. ősze óta minden elfogadható mérce szerint. Mindazonáltal az is tény, hogy „papírforma szerint” Magyarország egyelőre jogállam, demokrácia és az Alkotmány valamint a kötelező nemzetközi normák védik és biztosítják az emberi jogokat. Tény az is, hogy ezidőszerint nincs Magyarországon olyan külföldi megszálló hatalom, amely fegyveres erővel, vagy a jogászokkal szembeni durva megtorlásokkal válaszolna arra, ha a jogot valaki az emberi méltóság és a nemzet méltóságának szolgálatába állítja. Ebből következően önként mondanánk le a vélemény-nyilvánítási szabadságról, a gyülekezési jogról, a munkavállalói jogokról, a nemzeti önrendelkezési jogunkról (mint a magyarság kollektív emberi jogáról) akkor, ha nem ragadnánk meg minden lehetőséget arra, hogy az érvényes és hatályos jogszabályok komolyan vételét nyilvános és átlátható eljárásokban megkíséreljük kikövetelni, a hatalomtól kikényszeríteni. Amit pedig „erő és hatalom elvesz”, vagy elvett, azért a jog eszközeivel kell igazságtételt követelnünk – legyen az Magyarország megcsonkítása s ezáltal a magyar állampolgárság elvesztése, a diktatúrával szemben felkelők életének kioltása vagy az utóbbi fájdalom ötvenedik évfordulójának szégyenletes vérbefojtása szemek kilövésével, ártatlanok tömeges bebörtönzésével és megkínzásával. Ebben, azaz a jogállamiság keretei között, a paragrafusok fegyvereivel történő, a magyar nemzet iránt elkötelezett, kemény harcban ragadható meg a Nemzeti Jogvédő Szolgálat küldetése.

III.
Magyarországon – különösen az úgynevezett rendszerváltozást követően – az „emberi jogok” kifejezés szinte kizárólag a magukat liberálisnak nevezők eszmevilágához és szókészletéhez tartozott. A „nemzeti oldal” számára, főként a magukat konzervatívként és/vagy keresztényként azonosítók számára az „emberi jogok” kifejezés mintha idegenül csengett volna, mintha kizárólag a „mások” mássághoz való jogát lett volna hivatott védelmezni. Mintha az „emberi jogok” eszmevilága és gyakorlata kizárólag a drogfogyasztók, a homoszexuálisok, a bűnelkövetők, bebörtönzöttek eszmevilága és gyakorlata lett volna, de nem a „miénk”… A fordulópontot 2006. október 23. napja hozta el. Néhány óra leforgása alatt gyökeresen új tartalmat kapott az „emberi jogok” kifejezés. Kiderült, hogy tisztességes polgárokból is percek alatt „randalírozó csőcseléket” kreálhat az elvadult és elvakult hatalom. Kiderült, hogy az úgynevezett liberálisok – politikusaik, főrendőreik, újságíróik és egész értelmiségük – képesek és készek az általuk szajkózott „emberi jogok” lábbal tiprására. Kiderült viszont az is, hogy „mi” is percek alatt „másokká” válhatunk, „mi” is áldozatai lehetünk az emberi jogok, így a gyülekezési jog sárbatiprásának, a „mi” gyerekeink is tömegesen kerülhetnek embertelen rendőrségi fogdákba, „mi” is megdöbbenhetünk a védelemhez való jog, az alapvető büntetőeljárási garanciák semmibevétele megtapasztalásakor, s a mi testünk is sajoghat a gumibotok csapásaitól. Ezt a tapasztalatot soha többé nem felejthetjük el. Ez a tapasztalat mindörökre arra kötelez bennünket, hogy akár a „polgári oldalhoz” tartozónak, akár „nemzeti radikálisnak”, akár „hétköznapi magyar embernek” nevezzük magunkat, kiálljunk az emberi jogok védelme és biztosítása mellett. Hogy szót emeljünk a rendőri erőszak, az önkényes fogvatartás, a hatalmi visszaélések ellen s a vélemény-nyilvánítási szabadság, a gyülekezési jog s a többi polgári és politikai jog mellett. Közös, fájdalmas és megrázó tapasztalatunk, az ötvenedik évforduló megaláztatásai, a jogfosztottság érzésének megélése, a hatalom bocsánatkérésének és az igazságtételnek, a jóvátételnek az elmulasztása arra kötelez bennünket, hogy az emberi jogokat komolyan vegyük, fontosnak tartsuk és az emberi jogvédő tevékenységet támogassuk. De miközben mindebben Magyarországon egyértelműen a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat viszi a vezető szerepet -mind az ügyeik számát, mind a szakmai színvonalat figyelembe véve-, mi az , amitől ez az emberi jogi tevékenység más, mint az egyéb jogvédő szervezetektől megszokott?
Véleményem szerint a különbözőséget az emberi jogvédő tevékenységek kiindulópontját jelentő két alapvetően különböző emberkép s az ezekhez kapcsolódó társadalomkép adja. Az egyikben, az emberi jogokhoz hagyományosan kötődő „liberális emberképben” az ember alapvetően önmegvalósításra törekvő, mindenkitől és minden kötöttségtől lehetőség szerint függetlenségre vágyó, atomizált individuum, akniek szabadságát a másoktól, a közösségtől, a táradalomtól való lehető legnagyobb mértékű függetlenség adja. Ehhez az emberképhez olyan társadalomkép és állam-kép kapcsolódik, amelyben a közösség a lehető legkisebb mértékben befolyásolja az egyént, aki alapvetően a saját maga sorsának kovácsa. Az emberi jogok célja ebben a rendszerben nem más, mint annak biztosítása, hogy az állam „hagyja békén” a polgárt. Ezzel szemben áll az az emberkép, amely alapvetően a keresztény antropológia emberképe, de nem hívő emberek számára is elfogadható, ún. személy-központú emberkép. Ebben az egyén veleszületett méltósággal és küldetéssel rendelkező személy, akinek az élete valahonnan valahová tart, életcélja van, közösséghez tartozik, az életét igazán más emberekkel közösségben tudja kibontakoztatni. Az idekapcsolódó társadalomképben a közösség felelősséget érez azért, hogy tagjai a küldetésüket megvalósíthassák, kibontakoztathassák. Ebben az emberképben és társadalomképben nagy szerepe van az emberek közötti szolidaritásnak s a állam célja nem az „éjjeliőr szerep”, hanem a közjó aktív kibontakoztatása, az emberek küldetésének minél jobb keretek biztosítása. Az utóbbi emberképből és társadalomképből következik, hogy az embernek joga van közösséghez tartozni, legyen az család, falu, nemzet, egyház, egyesület, mozgalom…. S ebben az emberképben a személy a közösségei, így a faluja vagy a nemzete, a hazája sorsát aktívan kész és képes befolyásolni. Nem egy „békén hagyásra váró”, hanem egy aktív, a közösséget, az értékrendet alakító, másokkal szolidáris ember az, akit ebben az „eszmevilágban” s ennek gyakorlatában elsődlegesen védeni kívánnak az emberi jogvédők. S mivel a Nemzeti Jogvédő Alapítvány a közösséghez tartozás érzésén belül is kiemelten fontosnak tartja a nemzethez tartozást, mint identitást, elsődlegesen azok gyülekezési jogának, vélemény-nyilvánítási szabadságának, munkavállalói vagy más jogainak védelméért száll síkra, akik tevékenységükkel a nemzet sorsát befolyásolják, alakítják. Ezek az ügyek, ezek a jogesetek hosszútávra alakítják ki és határozzák meg Magyarországon azoknak a jogoknak a tényleges kereteit, amelyekért történelmünk során sokezren ontották a vérüket: a gyülekezés, a vélemény-nyilvánítás szabadsága, az egyesületek létrehozására és működtetésére való jog, vagy a „modernebb” jogok, mint a gazdasági, szociális, kulturális jogok – utóbbi például az egri kórházzal kapcsolatos precedens értékű ügyben. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom, hogy mind a jogi-szakmai sajtó, mind a közéleti-értelmiségi média mind pedig a magyar állampolgárok legnagyobb tömegeit tájékoztatni hivatott napi írott és elektronikus híradások rendszeresen kövessék a Nemzeti Jogvédő Alapítvány és Szolgálat tevékenységét. Köszönöm szépen a meghívást és a lehetőséget, hogy egy ilyen jelentős eseményen megoszthattam Önökkel a gondolataimat.

Dr. Morvai Krisztina