A+ | A- | Alap
2017. június 29.  
Advertisement
Kezdőlap
Információk
Kapcsolat
Weblaptérkép
Jogvédő Hírek
Tárgyalási Napló
Nemzeti Vagyonvédelmi Munkacsoport
A Magyar Gárda ügyei
Tanúkat keresünk!
2006. szeptemberi és októberi tüntetések és megtorlások
2007 őszi tüntetések
A Lelkiismeret'88 Csoport ügyei
Történelmi Igazságtétel:
- A Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása
- Képíró Sándor Csendőr ügye
- Kristóf László jogi rehabilitációja
Budaházy György ügyei
Választás 2006
A váci nemzeti könyvespavilon ügyirata
Képes Krónika ügy
Kisebbségi Jogvédő Intézet
Próbaperek a délvidéki magyarok állampolgárságáért
Kvassay hídi ügy
Az egri Markoth Ferenc kórház ügye
2008. április 11-i tüntetések
Videók és Képek

Iratkozzon fel heti hírlevelünkre!








Dr. Zétényi Zsolt 2008. október 26-i, Mosonmagyaróváron tartott beszéde PDF Nyomtatás E-mail
2008. október 31.

Dr. Zétényi Zsolt a Nemzeti Jogvédő alapítvány kuratóriumi elnöke 2008. október 26-án az alábbi beszédet tartotta Mosonmagyaróváron:

Tisztelt emlékező gyülekezet, kedves Barátaim!

 Nagy nap ez a mai, emlékezetes, szomorú napja, gyászünnepe Mosonmagyaróvárnak, s az kellene legyen az egész országnak és nemzetnek. Ötvenkét esztendővel ezelőtt fiatal asszonyok, férfiak,  akadémisták,  diákok, munkások, tisztviselők töltötték meg a határőrlaktanya előtti teret a bizakodás, a szabadulás mámoros élményével eltelve. Az öröm és felszabadultság érzetével vonultak ide, a reménység töltötte el őket, s a bizakodás, hogy véget ért a szorongás és rettegés világa, az idegen szuronyokon hatalmaskodó vörös önkényuralom.

 

Tihanyi Árpád - a győri és mosonmagyaróvári forradalmi tevékenységéért felelősségre vont mártír -, Földes Gábor és társai perében halálra ítélt és kivégzett tanár  (aho­gyan felesége nekem megírta) ezt  idézte az utolsó szó jogán, Ady: Csák Máté földjén című verséből mintegy saját magát és a felkelt népet jellemezve:

„Éhe kenyérnek, éhe a szónak, Éhe a szépnek hajt titeket. Nagyobb igaza sohse volt népnek, Hitványabb Nérók még seholse éltek. Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap."

A tömeg azt várta reménnyel és bizakodással teljes lelkülettel, hogy az önkény utolsó mosonmagyaróvári őrhelyén győz  a józan belátás, leveszik a totális hatalmat jelképező vörös csillagot. Ebbe a várakozásba, a Kossuth nóta minden magyar fülnek kedves hangjaiba robbant bele a pusztító sortűz, majd kézigránátok robbanása, halálhörgés, jajgatás töltötte be a teret. Máig sem tudjuk pontosan a helyszínen maradt halottak és a kórházban kiszenvedettek pontos számát, ami az anyakönyvezett 51 és a korabeli közlés, 103 között van. Évtizedekig bűnös város volt ez, a hatalom saját bűnét, saját szégyenét ragasztotta rá.

1989-óta szabad az emlékezés, de a méltó igazságtétel véglegesen elmaradt nemcsak azért, mert nincsen olyan büntetés, amely a véres tömeggyilkosság súlyával arányos lehetne, s nincsen olyan bíróság  Magyarországon, amely  a megfelelő büntetést ki tudta volna szabni.

A laktanyaparancsnok bűnösségét a katonai bíróság a nemzetközi jog alapján emberiesség elleni bűntettben megállapította, de a vádlott az ítélethozatal után meghalt meggyőződésem szerint az ítélet miatt is.  Méltatlanul és igazságtalanul csekély súlyú büntetését már nem mérhette meg a Legfelsőbb Bíróság. Gondoljuk meg, hogy a kommunista diktatúra bűneinek túlnyomó részét nem lehetett bíróság elé vinni, mert ez a bűncselekménytömeg nem tekinthető nemzetközi jogba ütközőnek, lévén, hogy nem kapcsolódott fegyveres konfliktushoz. Ezek a bűntettek a világon egyedülállóan éppen Magyarországon, egy  diktatúra- és szovjetellenes világraszóló szabadságharc hazájában nem büntethetőek.

Azért is elmaradt a méltó felelősségrevonás,  mert – s ezt nyomatékosan ki kell mondani -  a megfelelő elégtételt az egész bűnös rendszer törvénnyel való megtagadása és vezetőinek felelősségre vonása jelentette volna. Ez nem történhetett meg elsőrendűen a valódi rendszerváltás nemzetközi támogatással történt elsikkasztása miatt. Ebben nagy szerepet játszottak a volt állampárt hatalomátmentő embereinek törekvései, közrehatott a rendszerváltoztató politikai csoportok tagjainak gyengesége, s csak utolsó sorban a magyar társadalom elesettsége, csekély érdekérvényesítő képessége.

A múlttal való valódi szembenézést megközelítő országos igazságtételt, a párt és állami vezetők büntetőjogi felelősségrevonását és a hatalomból való intézményes eltávolításukat minden kormány és minden bűnüldöző szerv elmulasztotta, kivéve az első szabadon választott országgyűlést, amelynek ilyen törvényeit az alkotmánybíróság hiúsította meg.

Nem elég a halottak sírjára virágot vinni, mondta egy népben gondolkozó zsidó jogvédő, Simon Wiesenthal, éppen a magyarországi helyzetre utalva, 1992-ben, egy nevezőre kerülve velünk, szemben  a magyar­országi libertinus körök népben gondolkozást nem értő, mert a népi gondolatot és közösség szeretetét nem ismerő képviselőivel, akik a mi ügyünket kis törzsi hábo­rúnak tekintik a „holocaust nagy nemzetközi ügyéhez" képest.

Akik megbocsátásról szónokoltak a felelősségrevonás elkerülése végett, láthatják, hogy a látszat megbocsátás, látszat jogszolgáltatás nem oldotta, hanem tartóssá tette a lelki görcsöket, az elfojtott indulatokat. Elmaradt az elemi színtű nemzeti megegyezés és megbékélés legalább abban, hogy a nemzet gyilkosait mindenki megtagadja pártállásra való tekintet nélkül, a büntetőjogi felelősségre kiterjedően.  Komolyan gondolták-e, hogy igazi megbocsátás az, amikor a megsértett mások helyett - halottak helyett - úgy bo­csát meg, hogy semmilyen más lehetősége, választása nincs? A kényszermegbocsátás je­lenthet-e megtisztulást és feloldozást? Egyáltalán: mit jelent a megbocsátás azokkal szem­ben, akik nem ismerik a bűn fogalmát, nem ismerik a lelkiismeret-furdalást, mert nem ismerik a lelkiismeretet sem? Először talán lelkiismeretet kellene tanulniuk.

 Mindazonáltal a legsúlyosabb, gyászos emléknap és ünnep Mosonmagyaróváron október 23. és 26. -ika. Amíg magyarul beszélnek és éreznek e hazában, addig ezek  a fájdalom, veszteség és emelkedettség napjai lesznek és maradnak nemcsak a mártírok családtagjainak, hanem Mosonmagyaróvár városának és Magyarországnak. Ha majd egyszer megírják a magyar nép történelmi szenvedéstörténetét, megörökítik a népek Krisztusának Magyarországnak keresztútját, ebben bizonyára jut egy jelentős stáció Mosonmagyaróvár 1956-os mártíriumának.

Adódik a kérdés: érdemes, értelmes halál volt-e a mártír áldozatoké? János evangéliuma szerint „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (15.13). Ez az áldozat Istennek tetsző, különleges szolgálat volt a közjóért, a közösség boldogulásáért. Érdemes-e így élni és meghalni? Csak így érdemes barátaim, méltósággal a köz javáért, a szabadságért és az emberi méltóságért. Csak az tekinthet méltóképpen a mosonmagyaróvári véráldozatra, csak az képes ennek megértésére és lelki súlyának viselésére, aki hiszi, tudja, hogy az emberek és nemzetek sorsa egy mindennél hatalmasabb erő, az isteni gondviselés kezében és hatalmában van. A vértanúk vére nagyon drága, mert amint Márai írja 1956-ban „Angyal, vidd meg a hírt az égből,/ mindig új élet lesz a vérből.”

Ők, a halottak, az igazi élők már jó helyen vannak, a megemlékezés, a fájdalom az ittmaradtak sorsáról szól, a holtak szellemi hagyatékáról, ennek továbbviteléről. Mert az evangélium szerint „ ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni…” (Máté10.28) Nagy kérdés, sikerült-e megölni bennünk mai magyarokban a szabadság és a nemzeti, egyben emberi méltóság szellemét. Mit szól­nának, ha feltámadnának, ha visszajönnének az örök hazából a magyaróvári, a  mosoni  temető  56-os lakói, a rákoskeresztúri 298-as, 300-as, 30l-es parcellák halottai és ismeretlen te­metők ismeretlen halottai, és a kerek évfordulón ők a mindenszentek mindszent havában a gyertyák sárga fényében megkérdeznék tőlünk : ez az a Magyarország, ez az a szabadság, amiért mi az életünkkel fizettünk? Mit válaszolnánk? Nem lenne méltó válaszunk.

Vajon méltó módon temettük el halottainkat? Az eltemetés nem csak földbe tételt jelent, hanem a halottak életének igazi tisztességét, az általuk követett eszmék megbe­csülését, annak kifejezését, hogy értelmes halál vitte el őket, mert ők a független, szabad ma­gyar hazáért vívott küzdelem hősei; 1956 tisztelete, szabadságharca örökségünk, de örök­ségünk a megtorlás is. A mi történelmünk - mint általában is - az élet tanítómestere, tanít ben­nünket többek között arra, hogy ne legyenek újabb tragé­diák, de ha kell, ahogy a régiek mondták: dulce et decorum est pro patria mori. Szép és dicső dolog a hazáért meghalni, de ugyanilyen szép: értékes életet élni a közjóért.  Hiszem, hogy múltunk jelen van, a halottak, az örök fiatalok valamiképpen figyelnek minket, nem azt várják el tőlünk, hogy meghaljunk a nemes ügyért, hanem azt, hogy méltóképpen éljünk, cselekedjünk, építkezzünk a közösségért.

 

Egyik feladat a nemzeti párbeszéd hazugságmentes helyreállítása, figyelemmel arra, hogy a fő törésvonal nem a jobb és baloldal között van, hanem  egy felől azok között, akik a nemzeti érdekek stratégiai képviseletét elégtelennek tartják, és a rendszerváltás bukásának fő okát is ebben vélik felfedezni, másfelől azok között, akik a rendszerváltás rendszerét kielégítőnek vélik, és ellenzik a nemzeti érdekek határozottabb képviseletét.

Másik feladat a nemzet spirituális talapzatának, a közösségi tudatnak a helyreállítása, az önazonosság visszaszerzése, a nagy nemzeti tragédiákról és sorsfordulókról való vélekedések közelítése, a nemzetről és a nemzethez való tartozásról szóló nyílt viták lefolytatása, s ennek révén lelki megtisztulás.  Figyelmeztető jelentőségű tény, hogy míg más népek tudnak alapvető közösségi céljaik védelmében elemi szinten közösen gondolkodni és cselekedni, nálunk elemi szintű közösségvállalás sincsen.

A társadalmi szakadék nem hidalható át pártpolitikai eszközökkel, s a gazdasági bajok gyökerét is a bizalmi válságban, a közösség bizalmával való visszaélésben, a teljes politikai bizalomvesztésben kereshetjük.

 

 Nincsen  más utunk, nincsen más kincsünk, mint a tisztesség és becsület történelmi hagyatékának, szabadságharcaink, alkotmányos küzdelmeink nemes örökségének vállalása, a hagyomány megtartása, s ugyanakkor annak szellemében korszerű válasz adása a kor kérdéseire. Nem lehet elégszer ismételni a francia filozófus Camus szavait: „A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét………A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol – még közvetve sem- igazoljuk a gyilkosokat.” (A magyarok vére.) 2008. magyarjainak szól a tanulság: hinni és bízni kell a gondviselésben, de nem bújhatunk el mögéje, s ezért naponta cselekedni kell, ahogy lehet, amint lehet. Vissza kell térnünk  történelmünk legnemesebb, szabadságharcos, magyar, keresztény hagyományaihoz, a  nemzeti függetlenséghez és önkormányzáshoz, szolidaritáshoz és szociális eszméhez, közelebb Istenhez és a hiteles, valódi nemzetismerethez, vissza 1956 október 26-ika hőseihez, a nemes, emelkedett, önfeláldozó, közjóért élni-halni tudó nemzedékek örökségéhez.

Isten óvja Magyarországot!

 

Elhangzott: 2008. október 26. Mosonmagyaróvár.Gyásztér.

Dr. Zétényi Zsolt

 
< Előző   Következő >
buy generic bactrimn online http://infopillsrx.com/buy-generic-bactrim-cheap.html
metronidazole cost at http://bestpillsforsale.com
buy ivermectin
buy wellbutrin online

Nemzeti Jogvédő Alapítvány © 2010. - Legfrisebb jogvédő hírek, magyar nemzeti jogvédelem