Jogosan lőtték le Ságvárit? – 2005. december 22. (1. oldal) Magyar Nemzet, Kulcsár Anna

. Felülvizsgálati kérelem érkezett a Legfelsőbb Bírósághoz annak a csendőrnyomozó főtörzsőrmesternek az ügyében, akit 1959-ben halálra ítéltek és kivégeztek, mert részt vett „Ságvári Endre elvtárs nyomon követésében, leleplezésében, elfogásában és megölésében”. A kommunista vezető 1944. július 27-én halt meg abban a tűzharcban, amelyet az elfogására kivezényelt rendőrökkel és csendőrökkel folytatott egy hűvösvölgyi cukrászdában.

Megtudtuk: a felülvizsgálati kérelmet Zétényi Zsolt ügyvéd nyújtotta be Kristóf László volt csendőrnyomozó főtörzsőrmester testvérének megbízásából. Az ügyvéd lapunknak elmondta: azt kérik, hogy a Legfelsőbb Bíróság (LB) a hajdan halálra ítélt és kivégzett vádlottat mentse fel, mert az ítélet jogsértő volt. Kristófot 1959 szeptemberében ítélte el a Budapesti Katonai Bíróság, s a döntést az LB katonai kollégiumának különtanácsa november 25-én helybenhagyta. A vád emberek törvénytelen kivégzése által elkövetett háborús bűntett volt. Az ítéletet november 30-án végrehajtották.

Ságvári halálának napján, 1944. július 27-én Cselényi Antal rendőr- nyomozó, Kristóf László és Palotás Ferenc csendőrnyomozók arra kaptak utasítást, hogy Pétervári János rendőr őrmester, gépkocsivezetővel illegalitásban élő kommunistákat figyeljenek, kövessenek. Eközben ismerték fel a mai Szép Ilona cukrászdában Ságvári Endrét, aki egyik elvtársával találkozott. A telefonon kapott parancsnak megfelelően mindkettejüket megpróbálták őrizetbe venni. Ságvári színleg megadta magát, kezét feltartotta, később azonban a táskájához nyúlt, és elővette fegyverét. Több lövést adott le, az elfogásában részt vevő négy hatósági személy közül hármat megsebesített. Egyikük, Pétervári János rendőr őrmester a kórházban belehalt sérüléseibe. Kórházba szállítás közben meghalt maga Ságvári is – őt Cselényi Antal rendőr nyomozó lövése találta el, már a cukrászda épületén kívül. Ságvári ugyanis kimenekült a helyiségből.

Zétényi úgy véli: a jog szerint egyszerű őrizetbe vételről lett volna szó, amelyet parancsra teljesítettek. Ebből más alkalommal nem is lehetett volna büntetőeljárás – tette hozzá –, az eset csupán a sértett személye miatt vált bűnüggyé.
*
A Budapesti Katonai Bíróság Kristóf Lászlónak azt rótta fel, hogy „a vádlott 1944 nyarán részt vett Ságvári Endre elvtárs nyomon követésében, leleplezésében, elfogásában és megölésében”. Egy másik kitétel szerint figyelembe vették „Ságvári Endre elvtársnak, a munkásmozgalom mártírjának halála előidézésében tanúsított kiemelkedő szerepét”.
A korabeli terminológiával élve osztályharcos ítélkezés zajlott. Történt mindez ráadásul 1959 őszén, abban az időben, amikor a hivatalos ideológia mindenekelőtt a régi uralkodó osztályt és a hatalmi tényezőket tette felelőssé az úgynevezett ellenforradalomért. Így vonták eljárás alá az 1944-ben történt események miatt Kristóf Lászlót és Palotás Ferencet – mindkettejüket halálra ítélve. Érdekes, hogy Palotást korábban életfogytiglani fegyházzal sújtották, de a megtorlás időszakában, 1956 után ismét elővették az ügyét: a büntetés halál lett. A Ságvárit halálosan megsebesítő Cselényi Antal külföldre menekült, és nem is tért vissza.

Zétényi Zsolt tíz oldalon át fejtette ki érveit az 1959-es ítélettel szemben. Lapunknak kiemelte: az ítélet a korabeli büntetőjogi szabályok szerint jogsértő, mert a két rendőr, illetve csendőr nem vett részt senkinek a törvénytelen kivégzésében. Ellenkezőleg: magatartásuk törvényes volt, hiszen a mindenkori jogszabályok mentesítik a felelősség alól a rendvédelmi szervezeteknek azon tagjait, akik hivatásukat teljesítik. A kivezényelt négy személynek kötelessége volt Ságvári őrizetbe vétele, hiszen a kommunista vezető háború idején az ország katonai erejének gyengítésére törekedett. Ezért kereste a hatóság. A kommunista ellenállásban részt vevők elfogására tett kísérlet – utólag – nem teszi büntethetővé az elfogásban közreműködőket azon az alapon, hogy utóbb kiderült: a vesztes oldalán álltak. A hajdani földalatti kommunista mozgalom emellett az új diktatúrát készítette elő, amely végül szintén megbukott – folytatta érvelését Zétényi Zsolt.

A régi ítélet felülvizsgálata mellett szól az ügyvéd szerint az is, hogy a katona, a rendőr mindenkor parancsra cselekszik. Ha nem lépi túl jogszabályban megállapított hatáskörét, s nem teljesíti túl a rábízott feladatot, nem vonható felelősségre. A felülvizsgálati kérelem – a csendőrség 1927-es szolgálati és szervezeti utasítását a mai rendőrségi törvénnyel egybevetve – arra a konklúzióra jut, hogy vészhelyzetben vagy az intézkedés elől menekülő személyek támadó magatartását észlelve, illetve saját maga és társai védelmében a hatóság embere jogosult, sőt köteles a fegyverét használni.

Az ügyvéd végül visszatér kiindulópontjához, és rögzíti: „Az utolsó polgári államrendszer erőszakszervezetének tagjait szívesen büntették volna ellenforradalmi bűncselekményekért, mivel azonban erre a vádlottak nem adtak okot, kénytelenek voltak elővenni a régi bűnöket. Ez volt az eljárás alá vont személyek legfőbb vétke, vélt társadalomra veszélyességük egyszerűen múltbeli közhatalmi státusukban rejlett.”

Zétényi úgy véli: amennyiben a kérelem sikerre vezet, és a Legfelsőbb Bíróság felmenti a hajdan elítélt törzsőrmestert, a Legfőbb Ügyészségnek meg kell fontolnia, nem kezdeményezi-e a szintén halálra ítélt vádlott-társ felmentését.

Koncepció nélkül. Ungváry Krisztián történész az Élet és Irodalom ez év augusztus 5-i számában a Ságvári-ügy kapcsán a következőket írta: „Ságvári személye elválaszthatatlan azoktól a gyilkosságoktól, amelyeket nevében és nevével követtek el. Halála 1945 után azonnal politikummá és több perben is justizmord forrásává vált. Az illegális kommunista párt túlélői érthető módon szerették volna felelősségre vonni azokat a rendőröket és csendőröket, akik 1945 előtt kihallgatásaikon és kínzásaikban részt vettek. Sokan részben ezért léptek be a politikai rendőrség, a későbbi ÁVH soraiba. Itt kezdettől fogva ugyanazokat a módszereket használták, mint az őket korábban kihallgatók. Lényeges különbség volt azonban, hogy a Horthy-rendszer rendvédelmének nem volt szüksége prekoncepció gyártására ahhoz, hogy a kommunistákat üldözze, míg a kommunisták számára a folyamatos koncepciógyártás határozta meg a felelősségre vonást, amelynek során ugyanazt a büntetést kapta bűnös és ártatlan. Erre példa a Ságvári-ügy is.”