A+ | A- | Alap
2017. május 01.  
Advertisement
Kezdőlap
Információk
Kapcsolat
Weblaptérkép
Jogvédő Hírek
Tárgyalási Napló
Nemzeti Vagyonvédelmi Munkacsoport
A Magyar Gárda ügyei
Tanúkat keresünk!
2006. szeptemberi és októberi tüntetések és megtorlások
2007 őszi tüntetések
A Lelkiismeret'88 Csoport ügyei
Történelmi Igazságtétel:
- A Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása
- Képíró Sándor Csendőr ügye
- Kristóf László jogi rehabilitációja
Budaházy György ügyei
Választás 2006
A váci nemzeti könyvespavilon ügyirata
Képes Krónika ügy
Kisebbségi Jogvédő Intézet
Próbaperek a délvidéki magyarok állampolgárságáért
Kvassay hídi ügy
Az egri Markoth Ferenc kórház ügye
2008. április 11-i tüntetések
Videók és Képek

Iratkozzon fel heti hírlevelünkre!








Kormos Valéria ( Magyar Nemzet): Zöld nyolcas - Kit vertek és miért vertek a Magyar Rádió hátsó udvarán? PDF Nyomtatás E-mail
2007. június 04.

Kit vertek és miért vertek a Magyar Rádió hátsó udvarán? - Magyar Nemzet - 2007. május 12. (21. oldal) - Kormos Valéria

Mi indokolta, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban, a város szívében, 2006. szeptember 18-ától szabadtéri fogdát rendezzenek be? Tudhatott-e a vezetőség arról, hogy a rendőrök kiket gyűjtenek be éjszakánként, és mi folyik a hátsó udvarban? Az egyenruhásoktól megszállt, rendkívüli módon megerősített intézmény környékén erőszakos cselekmények nem voltak, a Bródy Sándor utcában a civilek nem emeltek barikádot, senkit sem támadtak meg.

Keretes írás:
Várhatóan 2007 szeptemberében kezdhet munkához az Alapvető Emberi Jogok Ügynöksége, amelynek szükségességét 2003-ban ismerte el az Európa Tanács. Gál Kinga európai parlamenti képviselő, az állampolgári jogi, bel- és igazságügyi bizottság alelnöke a szervezet létrejöttét a kezdetektől fogva szívügyének tekinti. Megemlíti, hogy eleinte az unió tagállamainak egyes képviselői nem támogatták a gondolatot, abból kiindulva, hogy az unió tagországaiban természetes a jogállamiság. Ugyanakkor számos társadalmi jelenség, az emberi jogokkal, kisebbségekkel kapcsolatos jogsérelem mutatja, hogy más dolog papíron megfelelni az elvárásoknak, és más kérdés, hogy az emberi jogokat az élet minden területén betartják-e. Az ügynökség által összegyűjtött információk az Európai Parlament, az Európai Bizottság és az Európai Unió megfelelő fórumaihoz jutnak majd el.

Első feladatuk a magyarországi 2006. őszi eseményekkel kapcsolatos vétlen civil áldozatok ügyeinek követése lesz. Az Európai Néppárt nyilatkozatában már elítélte az ok nélküli erőszakot, s Franco Frattini bizottsági alelnök levélben kérte a magyar kormányt a rendőri fellépés sürgős kivizsgálására. Tavaly ősszel Gál Kinga személyesen is felkeresett áldozatokat, kórházakban és családoknál, jogvédő szervezeteknél járt. A hazai igazságszolgáltatás fórumain is tájékozódott. Úgy gondolja, nem csupán arra kell választ találniuk, hogy a sérelmet szenvedett emberek megkapják-e az őket megillető jogorvoslatot. Arra is, hogy miként áll a jogállamiság ma Magyarországon. Vajon megfelelnek-e az itt működő emberjogi szervezetek feladatuknak? Kik azok, akik következetesen és folyamatosan képviselik az őszi események áldozatainak érdekeit? – ezek is vizsgálandó témáik lesznek.

– Úgy látom, a közeljövőben a magyar bíróságoknak nagyon sok feladatuk lesz abban, hogy a jogba vetett hitet visszaadják az embereknek – jegyzi meg a képviselő asszony. Megemlítem, hogy sok fiatal úgy látja, az említett elítélő állásfoglalástól eltekintve a nemzetközi közvélemény meglehetősen közönyös volt az őszi események jogsértései iránt. Ennek egyik okát Gál Kinga a hiteles tájékoztatás hiányában jelöli meg. A tisztánlátás miatt létfontosságú lett volna, hogy az Európai Unió tisztségviselői hiteles tájékoztatást kapjanak az eseményekről. De a televíziós közvetítésekből október 23-áról leginkább az „jött át”, hogy Budapesten is csak olyan zavargások vannak, mint általában Európa nagyvárosaiban. – Miközben például az édesanyám telefonon hívott, hogy fuldoklik a könnygáztól, és a békés ünneplők nem tudnak hazajutni – idézi viszsza személyes tapasztalatát. Hozzátéve, hogy a sematikus kép kialakításához a hazai média jelentős része nagymértékben hozzájárult.

– Tekintetbe kellett volna venniük, hogy az emberi jogok megsértésének kérdése felülírja a pártérdekeket – szögezi le. Közbevetem, hogy a jelenlegi helyzetben erre az alapvető, humánus megközelítésre nemigen számíthatunk, tehát a valós tények továbbra sem juthatnak el a megfelelő fórumokra. – Sokat segíthetnek az európai politikusok tájékoztatásában a civil szervezetek jelentései és a sérelmet elszenvedők egyéni kiállása, tanúságtétele. Mindezek azért tekinthetők hiteles forrásoknak, mert ők a pártpolitikától függetlenül keresik az igazukat – válaszolja.

Hogy az őszi események milyen gondolatokat ébresztettek benne, így öszszegzi:
– Szeptember óta nagy dilemma számomra, hogy merrefelé halad Magyarország. Én kisebbségi létbe születtem Romániában. Pontosan tudom, hogy milyen elvek szerint működnek a különböző típusú diktatúrák. De gondolni sem mertem volna arra, ami 2006 őszén itt megtörtént. Arra, hogy olyan emberek, akiknek nincs közük az erőszakos eseményekhez, belekerülhetnek egy olyan csapdába, amelyből nem tudnak kijutni, hisz az ellenérdekelt félnek az a célja, hogy minél jobban belesodorja őket. A történteket nem tudom másként értelmezni, mint egy megfélemlítési folyamat részét, amely áttételesen szétterjed, szétterjedhet a társadalomban. Mindennek ellenére még mindig bízom abban, hogy akik ártatlanok, a bíróságok másodfokú ítéletei által megtalálják az igazukat. Mindenért, amit elszenvedtek, meg kell kapniuk a megfelelő erkölcsi és anyagi elégtételt. Egy jogállamban ez lenne a legtermészetesebb, Magyarország viszont több mint fél évvel a tragikus események után ott tart, hogy azon folyik a küzdelem: ismerjék el az oktalan bántalmazásokat, mondják ki az ártatlanságot.

Vagy vízió, vagy valóság – bizonytalankodik a Népszabadság egyik április végi cikkében, amelynek a rádió udvarán történt atrocitások a témája. Értetlenkedve, hogy ha a közszolgálati Magyar Rádió udvarán kínoztak és megbilincselve térdepeltettek embereket, miért csak most derül rá fény. Valóban érthetetlen, hogyan lehetséges az, hogy miközben számtalan sértett arról számol be, hogy embereket ütöttek-vertek a rádió udvarán, ráadásul olyan helyszínen, ahová egy felső vezető szobájából is rálátni, a közszolgálati rádióban meg sem próbáltak tudósítani a saját épületükben zajló jogsértésekről, a magyar sajtó jó része pedig inkább a történtek elmosásában, mint tisztázásában jeleskedett. Szóval: vízió vagy valóság?

Szűkítsük le tehát az időpontot 2006. szeptember 18. és 21. közé, és koncentráljunk a közszolgálati Magyar Rádió udvarán zajlott eseményekre, az erről szóló információkra, tanúvallomásokra. És próbáljuk megérteni, hogy mindennek tükrében miért próbálták meg a magyar sajtóban egyes szerzők, műsorvezetők kisebbíteni, illetve kigúnyolni mások szenvedéseit. A nyomtatott sajtó, a különböző televíziós csatornák, a hírügynökségek képviselőinek jelenlétében 2006. október 13-án Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság időközben visszavonult elnöke már beszámolt a rádió körüli eseményekkel kapcsolatos tapasztalatokról.

Az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil és vallásügyi bizottságának kihelyezett ülésén történt ez, amelyet a Nagy Ignác utcában, a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézetben tartottak. Ott többek között elhangzott, hogy az intézet Venyige utcai tömbjében több olyan fogvatartottal is találkoztak, akiket szeptember 21-én és 22-én vettek őrizetbe. *

Ők elmondták, hogy elfogásuk, megbilincselésük után tovább ütötték, rugdosták őket, hátrabilincselt kézzel, térden állva kellett várakozniuk a rádió épületében. Az ütlegelés még a rendőrkapitányságon is folytatódott, amelynek nyomait szintén látták az emberjogi képviselők.

Íme az egyik, a rádió udvarán őrzött fiatal, H. Zoltán története, akivel Kőszeg Ferenc is találkozott. Szeptember 20-án az esti órákig dolgozott. A politika sosem foglalkoztatta, aznap sem tudta, mi zajlik a városban. Munkája befejeztével a szerelmét szerette volna meglátogatni. A Blaha Lujza téren mindenkit leszállítottak a villamosról. Azt hitte, hogy a Rákóczi útról majdcsak kikeveredik, ám telefonon hívott ismerőse elmondta, ő is hasonló helyzetbe került. H. Zoltánt, aki csak állt a Rákóczi út egyik üzlete előtt, leteperték, szemüvegét összetaposták, majd a rádió udvarára vitték. Itteni emlékeiből: „Fél-egy órát térdeltem sokadmagammal, a fal mellett megbilincselve. Szavakkal és gumibottal egyaránt megértették velünk, hogy jobb, ha mindannyian csöndben maradunk, és nem mozdulunk meg.” Zoltánt kéz- és lábbilincsben vitték a tárgyalásra, négy rendőr vallotta, hogy megdobta őket, de hogy mivel, nem tudták meghatározni. A vétlenségre rámutató ügyvédi indítványokat elutasították, az őrizetbe vétel helyéhez közeli térkamera akkor „véletlenül” éppen a másik oldalt pásztázta. Az elsőfokú ítéletben két év börtönbüntetést szabtak ki a fiatalemberre.

Szeptember 26-án a Gyorskocsi utcai börtönben találkozott Ékes Ilona országgyűlési képviselő a tizenkilenc éves Kanyó Bernadettel. A vékony vidéki lány azért jött a fővárosba, hogy tanulmányai mellett pénzt keressen. Amikor elmesélte történetét, még mindig reszketett az átéltek miatt. Szeptember huszadikán este kíváncsiak voltak arra, mi van a városban. Gyanútlanságukra jellemző, hogy még egy kiskutyát is magukkal vittek. A Rákóczi úton, a Vas utcánál arra ocsúdtak, hogy egy mellékutcából pajzsos, gumibotos rendőrcsapat rohan feléjük. A látvány olyan félelmetes volt, hogy a Rákóczi út és a Szentkirályi utca sarkán beszélgető kis csoportok és a járdán haladók futni kezdtek. Bernadett és sógora, Márton szinte ösztönszerűen szaladtak be egy udvar nyitott kapuján. Ez a Horánszky utca tizenhatos számú épülete, a Budapesti Corvinus Egyetem Rajk László Szakkollégiuma. Itt többen a szeméttároló helyiségbe menekültek. Amikor a rohamrendőrök odaértek, minden felszólítás nélkül ütni kezdtek. A rendőrségen felvett jegyzőkönyvben Bernadett sógorának vallomásában az szerepel, hogy miközben gyomron ütötték, az egyik rendőrt megrúgta. Erre kezét, lábát összekötötték, úgy vágták a földhöz, hogy sokkos állapotba került. Egy későbbi beszélgetés során elmondta, hogy egy udvarfélén összekötözött kézzel kellett térdelniük, ahol asztmás rohamot kapott. A hörgését és a könyörgését, hogy segítsenek rajta, több hónap után is vissza tudják idézni azok, akikkel együtt került erre a helyszínre, a rádió udvarára.

Köztük volt Barna Tibor politológus is, aki a Szentkirályi utca sarkán állt, és a rendőrök felbukkanása előtt néhány emberrel nyugodtan beszélgetett.

A Fővárosi Bírósághoz címzett beadványában szeptember 26-án ezt írja letartóztatásának körülményeiről: „A Horánszky utcától megbilincselt kézzel, mélyen előrehajtott fejjel, amit valamilyen kemény tárggyal szorítottak le, futólépésben kellett haladnunk. Ha valaki elesett, ütni kezdték, amíg fel nem állt. A kísérők váltották egymást, az újak rögtön ütéssel kezdték. Néhány sarok után valamilyen udvarra kísértek, talán a rohamosztag bázishelye lehetett. Hátratett, megbilincselt kézzel letérdepeltettek, így kellett maradni egy-másfél órát. Közben pszichikai kínzásnak is ki voltunk téve, trágár szavakat használtak, gúnyolódtak velünk. Nem mertünk válaszolni, mert mindenért ütés járt. Tintával jelöltek meg minket. Kit a kezén, kit az állán, kit a nyakán. Engem a bal kezemen, egy zöld nyolcassal.” Tarsoly Milán, Csáki Lívia és Garamszegi Laura 19 és 20 évesek. A lányok épphogy befejezték a középiskolát, a fiú elsőéves egyetemista. Gyerekkori barátok. A két lány Érden lakik. Az utolsó busszal szerettek volna hazajutni. Az elterelések, kordonok miatt körbe-körbe keringtek a városban, kis utcákon menekültek a könnygáz elől. Így sodródtak a rendőrök elől futók közé, s így kerültek ők is a Horánszky utcába. Amikor a lányokat is verni kezdték, a fiú eléjük állt. Félig eszméletlenül vonszolták a Bródy Sándor utcáig. 2006 októberének végén vettük fel a kapcsolatot a fiatalokkal és szüleikkel Ékes Ilona képviselő korábbi információi alapján. A fiatalok részletesen beszámoltak megpróbáltatásaik stációiról, amelyek között a rádió udvarán való térdepeltetés, a lányokra vonatkozó obszcén megjegyzések, a számokkal való jelölés csak egy közbülső állomást jelentett. Líviának egy ütéstől már ekkor véres volt a feje, semmilyen kíméletet nem tanúsítottak iránta. A fiú édesanyja még szeptemberben igyekezett a televíziós társaságok figyelmét felhívni a történtekre. Sehol sem akarták meghallgatni. A család egyébként baloldali érzelmű. A három fiatalt és a többieket is azzal gyanúsítják, hogy a Bródy Sándor és a Szentkirályi utca találkozásánál barikádot emeltek, és kövekkel dobálták a rendőröket. Az eltelt hónapok alatt akadt néhány bátor és becsületes ember, aki kész tanúskodni arról, hogy civilek által emelt barikádot nem láttak a környéken.

Adódik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy a közszolgálati Magyar Rádióban, amelynek munkatársai a hiteles tájékoztatásra esküdtek fel, senki nem emelte fel a szavát, hogy az intézmény udvarában embereket kínoznak, magyar állampolgárokat aláznak meg. Sőt még azzal sem voltak tisztában, hogy az indokoltnak látszó védelmi megerősítésén túl szabadtéri fogdát is berendeztek a helyszínen.
A Magyar Rádió elnöke, Such György így idézi vissza azokat a történéseket, amelyekről szeptember tizennyolcadikától kezdődően tudomása volt a rendőrségi jelenléttel kapcsolatosan. – A televízió székházának ostromát követő reggelen, szeptember 18-án olyan, a rendőrség által is megerősített híreket lehetett hallani, hogy a következő célpont a rádió lesz – mondja az elnök. – Úgy emlékszem, felhívtam Gergényi Pétert, aki annyit mondott: megvédik az intézményt. Ezt követően a délutáni órákban a nyolcadik kerületi rendőrkapitány, Perlaki Attila arról tájékoztatott, hogy műveleti területté nyilvánítják az objektumot. Kordont vontak az épület köré, a rendőrök egy része kint az utcán teljesített szolgálatot, mások a hátsó udvaron tartózkodtak. – Azért ez kicsit olyan, mint egy megszállás. Nem zavarta mindez a rádió munkatársait, az itt folyó munkát? Kaptak-e információt arról, hogy a védelmen kívül milyen célt szolgál a jelenlétük? S egyáltalán milyen egységeket telepítettek a rádió területére?
– Hozzám senki nem juttatott el olyan véleményt, amelyből arra következtethettem volna, hogy bármelyik dolgozónkat zavarja a rendőri jelenlét. Az itt megforduló állomány meghatározását pedig ne kívánja tőlem, ebbe minket nem avattak bele. Hangsúlyozom, hogy rendőri egységek nem tartózkodtak az épületen belül. – A folyosókon sem?
– Nagyrészt kívülről biztosították az intézményt. A járműveik a Múzeum utcára nyíló, hátsó udvaron állomásoztak, ahol normális esetben a mi teherforgalmunk bonyolódik. Kérték, hogy a rendőrök az éjszakai pihenőidejüket a Pollack Mihály téri bejáratunk előterében és a pagodában tölthessék, amihez hozzájárultunk. Én és a kuratórium elnökségének két tagja 18-án és 19-én úgy éjjel kettő-háromig voltunk benn. A rendőrök alkalmanként bekísértek egy-egy embert, akik állításaik szerint a kordon környékén követtek el valamilyen jogszabálysértést. Az épületegyüttest több alkalommal körbejártam. Térdeplő, bilincsbe vert embereket nem láttam. Az is biztosan állítható, hogy az épület belsejébe fogvatartottakat nem vittek be. Huszadikán, miután úgy tűnt, egyre kisebb az esélye annak, hogy baj történjen, már csak körülbelül este tíz óráig tartózkodtam a rádióban.
– Tehát 18-án és 19-én úgy látszott, védelmi, biztonsági okokból vannak a rendőrök a helyszínen. Ebben az időszakban történt-e a rádió közelében olyan atrocitás, amely ezt indokolta?
– Apróbb hőzöngéseket leszámítva érdemi atrocitást nem tapasztaltunk, bár azt hozzáteszem, hogy mi leginkább a rádió épületében voltunk, és nem az utcán. Egy indokát láttam a védelmi pozíciónak, a készültségnek. Senki nem hitte volna, még álmában sem, hogy a televízió masszív, egytömbű épületébe képesek lesznek behatolni. A téren és a belül történt pusztításról nem szólva. A mi intézményünk elhelyezkedése széttagolt, több épületből áll, több oldalról lehet megközelíteni. Ráadásul a Bródy Sándor utcai front akkor fel volt állványozva, és a Pollack Mihály téri rész az üveghomlokzat miatt eléggé veszélyeztetettnek tűnt.
– Fogadjuk el a fokozottabb védelem szükségességét, bár mint ön is mondja, 20-án már egyre kisebbnek látszott a veszélye annak, hogy az épületet megtámadják. Mi indokolta tehát, hogy egy közszolgálati intézmény udvarán szabadtéri fogdát rendezzenek be?
– A rendőrség, információink alapján, a környéken eljárás alá vont személyeket pusztán csak átvezette az udvaron, illetve várakoztatta a rendőrségi járművek érkezéséig.
– Ebbe a „várakoztatásba” azért sok minden beleférhetett…
– Azt láttuk a televíziós közvetítésekből, hogy ezeken az estéken a Köztársaság téren, a Blaha Lujza téren bizonyos csoportok randalíroznak, gyújtogatnak. Értelemszerűen ezekről a helyszínekről a Rákóczi úton és a környező utcákon át felénk szivárogtak.
– Volt e fogalmuk arról, hogy miért és honnan gyűjtötték be azokat, akiket idehoztak?
– Az tűnt logikusnak, hogy azokkal szemben intézkedtek, akik az intézmény épülettömbjét védő kordontól száz, kétszáz méternyire valamilyen öszszetűzésbe keveredtek a rendőrökkel. Dobálták vagy támadták őket. Ennek alapján az Ötpacsirta, a Múzeum, a Szentkirályi, a Puskin és a Bródy Sándor utca jöhetett számításba.
– &;Eacute;s mit szól ahhoz, hogy a Rákóczi útról és a Horánszky utcából vétlen, menekülő fiatalokat is idehurcoltak?
– Ezt nem tartom valószínűnek. Én csak az épület mellett, a kordonon belül láttam rendőröket. Elképzelhetetlen, hogy az ön által említett területre mentek volna ki „portyázni”.
– Lehettek más egységek, amelyeknek a tagjai ezt a munkát végezték, és itt adták át az általuk elfogottakat.
– Ebben nem látok ésszerűséget. Hogy mondjuk a Horánszky utcából idáig futtassanak embereket.
– Meghaladja a képzeletét?
– Miért nem ott tették be őket a rendőrautókba?
– Mégis ez történt az általam is ismert fiatalok egy véletlenszerűen összekerült csoportjával. Semmilyen atrocitásban nem vettek részt, egyetlen „bűnük” az volt, hogy nem tudtak időben kikeveredni a városból. Mások a járdán álltak, békésen beszélgettek.
– Ez új számomra.
– Tudott-e ön a Bródy Sándor utcában fiatal fiúk és lányok által épített barikádról?
– Nem. Én ilyet nem láttam. Mint mondtam, az őrizetbe vételek okairól nem kaptunk tájékoztatást. Valahányszor rákérdeztem, hol vannak a letartóztatottak, annyit mondtak, továbbvitték őket.
– A rádió udvarán történt térdepeltetésről és bántalmazásról tehát semmiféle információja nem volt.
– Ha bármilyen módon a tudomásomra jut, hogy az udvarunkon megbilincselt fiatalokat térdepeltetnek, rögtön szóltam volna a rendőri erők helyi parancsnokának, hogy azonnal fejezzék be. És ugyanezt feltételezem a menedzsment bármelyik tagjáról is. Egyébként a parancsnoki eligazításban szerepelt, hogy mindent, ami itt történik, videón rögzítenek.
– Ezt ismerjük. Eléggé szelektíven működik. Próbált-e időközben tájékozódni, hogy meddig lesznek a rendőrséggel összezárva? Lehetett-e pontosabb információt szerezni a fennálló helyzetről?
–A Gergényi Péterrel folytatott első beszélgetés után a felsőbb rendőri vezetők közül senkit sem tudtam elérni. A kerületi kapitány nem volt döntési helyzetben. Egy idő után már zavaró volt a jelenlétük. Több hónapig voltak itt, aztán elmentek, márciusban, 15-ére megint visszajöttek…
Such György megjegyzi, nincs oka kétségbe vonni, amit én tudok, hogy a Horánszky utcából és a Rákóczi útról is idehoztak vétlen fiatalokat. Én pedig azt nem vonom kétségbe, hogy valójában nem tudhatta, mi folyik a szeptember 18-át követő éjszakák óráiban, bárhogy is igyekezett tájékozódni. Ennyiben maradunk.

A rendőrségi ütlegelés szüneteltetési technikáit pedig már ismerjük. Szeptember 20-áról 21-ére virradó éjjel, amikor a Horánszky utcából behurcolták a fiatalokat, Such György, állítása szerint, már nem volt az épületben. Ugyanakkor megemlíti, hogy ezekben a napokban a Fidesz országgyűlési képviselője, Csampa Zsolt a rádióban tartózkodott. Neki talán tágabb rálátása nyílt az eseményekre, hiszen a kerületi rendőrkapitánnyal együtt kértek és kaptak egy irodát a Bródy Sándor utcai fronton.

Mindezt a képviselő így pontosítja: egyetlen éjszakán tartózkodott a rádióban, mégpedig szeptember 18-án, úgy éjjel két óráig. Ottlétének oka nem csupán képviselői mivoltában keresendő. Az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának tagja, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem utolsó éves hallgatója. Ezért szerette volna szakmai szempontból áttekinteni a rendőri irányítást. Az úgynevezett vezetési pontot, ahonnan a kerületi rendőrkapitány a beosztottjait irányította, a Bródy Sándor utcára néző irodában alakították ki, ezért kapott ő is ott helyet. Végig ott tartózkodott, így nem tudhatott arról, hogy mi történik az intézmény más részein, például az udvaron. Különösebb eseményről egy-két részeg randalírozásán és előállításán kívül, amit videón is rögzítettek, nincs tudomása. Ami a Bolgár György műsorában való megszólalását illeti, mindössze annyit mondott, hogy valóban benn volt az épületben, az úgynevezett vezetési ponton. Utóbb értesült arról, hogy ezt az egy mondatát mivel mosták össze, és hogyan használták fel mások, így a fiatalok állításainak cáfolására.

És most nézzük, hogyan élték át a 18-a utáni napokat azok a rádiósok, akik munkakörüknél fogva huzamosabb ideig az épületben tartózkodtak. Vannak, akiknek súlyos lelki teher, hogy legalább titokban nem készítettek hangfelvételt a dermesztő hangulatról, olykor a műszaki helyiségekbe beszűrődő ijesztő zajokról, jajgatásról, tompa puffanásokról. Mások ezekben a napokban a munkába menekültek, riportokat készítettek, járták a várost. Akik megbíztak egymásban, suttogva beszélgettek a folyosókon. Mások úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Volt, aki szóba elegyedett a nappali „műszakos” rendőrökkel, egy alkalommal a Bródy bejáratánál azért készült egy röpke tudósítás is. A riporter sorolta, most hoznak egyet, most kettőt és így tovább. Adásba is ment, a magasabb főnökök figyelmét elkerülte a dolog. A rádiót nem csak technikailag barikádozták el. A hallgatásnak volt egy nagyon prózai oka is: először még el lehetett hinni, hogy veszélyben vannak. Később az aggasztó jelzéseket és rossz érzéseket, hogy itt meg nem engedhető dolgok történnek, semlegesítette az egész országot átszövő egzisztenciális félelem. (Tudott, hogy a Magyar Rádióban jelentős átalakítás, létszámcsökkentés folyik.) Hogy itt most nem szerepelnek nevek, annak szintén prózai oka van. Az időközben eltávozott munkatársakkal aláíratott papír, hogy a belső ügyekről nem nyilatkoznak. Tekintsük tehát az alábbiakat egyszerű rekonstrukciónak vagy egyfajta hangulatjelentésnek.

A rádiósokkal folytatott beszélgetéseinkből tehát a következő kép tárul a szemünk elé azokról a napokról. Vaslemezekkel beszögezték az utcákra néző földszinti helyiségek ablakait. A tűzcsapokból tömlőket vezettek ki a folyosókra. Vízágyút vittek a Bródy Sándor utcai bejárathoz közeli parkolóba. Ez a homlokzat ekkor fel volt állványozva. Lebontották, nehogy kívülről felmászhassanak rá. A Múzeum utcai gépkocsiudvar a rendőrségi járműveké lett, mivel ez elég tágas, azt alaki gyakorlatokra is alkalmasnak találták. A rádió munkatársainak azt ajánlották, vigyék el az udvarról autóikat. A Pollack Mihály téri bejáratot konténerekkel torlaszolták el. Ehhez jöttek még a külső vaskordonok, két megerősített ponttal a Puskin utca és a Szentkirályi utca sarkán. Olyan bázist alakítottak így ki, hogy többek meglátása szerint lehetetlenség lett volna közel jutni az épülettömbhöz. Bár gondoskodtak róla, hogy időnként felröppenjenek hírek valamiféle támadásról, nem történt semmi. A rendőrök száma viszont nem csökkent, berendezkedtek a területen. Ahogyan a rádiósokban is kettős tudat munkált, úgy a környezetükben lévő rendőrök viselkedése is más volt nappal és más éjszaka. Nappal, főképp a vidékről odavezényelt rendőrök, azt sem tudták, hova kerültek, ezért jeleket festettek fel nekik, hogy eligazodjanak a zegzugos helyeken. Némelyikük apatikus volt, másokon látszott a feszültség, az elfojtott indulat. Fel-alá járkáltak az épületben, a rendészek fölöslegessé váltak. Délután a pagodában vagy az előtte lévő területen várakoztak, pihentek. Megkapták a rádió nagy éttermét, ott étkeztek. Nappal, eltekintve a bázisjellegtől, folyt a rádióban a szakmai élet. Az esti, éjszakai, hajnali órákban csak azok tartózkodhattak benn, akik élő műsort készítettek. Tevékenységüket a stúdióban a vezetőség egy tagja felügyelte, amúgy szabadon közlekedhettek az épületben. Sajátosnak találták, hogy a rendőrparancsnokot épp abban az erkélyes szobában helyezték el, amely az 1956-os forradalom alatt a rádió elfoglalásának kapcsán szimbolikus jelentőségűvé vált. (Ennek a szobának az erkélyéről olvasta fel akkor az egyetemisták követelését tartalmazó 14 pontot egy fiatal lány.)

Éjszaka aztán megfordult a világ. Bár szerencsére nyoma sem volt annak, hogy tömegek, netán csoportok indulnak bevenni a „várat”, az őrzők száma nem csökkent. Sőt. Az esti váltásnál érkeztek az igazi kemény fiúk. A Bródy-porta elektronikus beléptetőrendszerét kiiktatták, az ottani személyzet is furcsa helyzetbe került. Az egyik vezetői iroda ablaka arra a részre néz, ahol a begyűjtötteket a hátsó udvarra hurcolták. Aki a késői órákban benn volt, ha lepillantott, láthatta, mi folyik ott. A gazdasági alelnök volt kijelölve ügyeletes vezetőnek, beszélt is arról a kollégáknak, hány fiatalt hoztak be alkalmanként. Pontosabban, tehetjük hozzá, nem hoztak, hanem ketten, hárman vonszoltak egyet, végigrugdosva a portától a hátsó udvaron berendezett őrzőhelyig. Az egyik műszaki helyiség közel volt ehhez. Mivel enyhe idő volt, az ablakot nyitva tartották. Néhány perces szünetet tartottak a munkában, a csendet jajgatás szakította meg, behallatszott a rendőrök káromkodása, a trágár szidalmaik, a ütések zajai. Az egyik szerkesztő, amikor hajnalban kilépett az ajtón, szinte megtántorodott. Vér volt előtte a betonon. Mások hasonló nyomokat láttak a pagoda melletti járdán, amely a hátsó, kisebb udvarra vezetett. Mindezt reggelre a takarítószemélyzet slaggal eltüntette. Így a rendőrparancsnok valóban az igazat mondta a rádióelnöknek: továbbvitték őket.

„Magyarország több mint fél évvel a szeptemberben és október 23-án történt számos emberjogi sérelem után még mindig ott tart, hogy azon folyik a küzdelem: ismerjék el az oktalan bántalmazásokat, mondják ki a meghurcoltak ártatlanságát.” Az ismert emberjogi szakértő, európai parlamenti képviselő, Gál Kinga szavait idéztem. Mögöttes tartalmuk, az emberi tragédiák, az erőszak sötétben tartott motívumai összeilleszthetetlenek a normális élettel, a humánus értékrenddel. A jóhiszemű emberek ezért nem tudják elképzelni, hogy a hazai média jelentősebb része az őszi eseménysorozat kapcsán legfeljebb a felszínen „kapirgált”, s azt teszi máig is. Igaz, a valós történésekről több információval rendelkezők lassan átlátják, hogy a hatalom satujába szorult vétlenek vagy az ellenük eszközként felhasznált rendőrök egymás ellen kijátszott áldozatok.

A Civil Jogászbizottság április 23-i sajtótájékoztatója és közleménye ismételten emlékeztetett az európai demokráciákban példátlan, tömegeket ért rendőri brutalitásra. Többek között felhívta a figyelmet a folyamatban lévő ügyekben a pártatlan jogi eljárások szükségességére. Két fiatal lányt is megszólaltatott azok közül, akik szeptember 20–21-e éjszakáján másokkal együtt a rendőrségi hajtóvadászat áldozataivá váltak, bár semmilyen erőszakos cselekményben nem vettek részt.

Nem is maradt el a kellő tónusú visszhang. A lelki, morális színvonalat jelzi, hogy egyes sajtóorgánumok, a Hírszerző internetes újság, a Bolgár György-féle rádióműsor gúnyolódással, cinizmussal, tudatos ferdítésekkel igyekezett hiteltelenné tenni bátor kiállásukat. Meglehet, a bizottság társelnökének, Morvai Krisztinának attraktív stílusa, merész szóhasználata nem mindenkiben kelt szimpátiát. Ám szakmai tudása, ez ügyben végzett munkája és a bizottság által összegyűjtött tények fölött nehéz átsiklani.

Egyeseknek mégis sikerül.

Lapunkban az őszi rendőri atrocitásokról a következő számokban közöltünk hosszabb, tényfeltáró írást: 2006. október 5., november 25., december 16., 2007. január 13., március 31.
 
< Előző   Következő >
buy generic bactrimn online http://infopillsrx.com/buy-generic-bactrim-cheap.html
metronidazole cost at http://bestpillsforsale.com
buy ivermectin
buy wellbutrin online

Nemzeti Jogvédő Alapítvány © 2010. - Legfrisebb jogvédő hírek, magyar nemzeti jogvédelem