A+ | A- | Alap
2017. október 19.  
Advertisement
Kezdőlap
Információk
Kapcsolat
Weblaptérkép
Jogvédő Hírek
Tárgyalási Napló
Nemzeti Vagyonvédelmi Munkacsoport
A Magyar Gárda ügyei
Tanúkat keresünk!
2006. szeptemberi és októberi tüntetések és megtorlások
2007 őszi tüntetések
A Lelkiismeret'88 Csoport ügyei
Történelmi Igazságtétel:
- A Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása
- Képíró Sándor Csendőr ügye
- Kristóf László jogi rehabilitációja
Budaházy György ügyei
Választás 2006
A váci nemzeti könyvespavilon ügyirata
Képes Krónika ügy
Kisebbségi Jogvédő Intézet
Próbaperek a délvidéki magyarok állampolgárságáért
Kvassay hídi ügy
Az egri Markoth Ferenc kórház ügye
2008. április 11-i tüntetések
Videók és Képek

Iratkozzon fel heti hírlevelünkre!








Szarka Ágota ( Magyar Nemzet): Szabad út a bosszúvágynak PDF Nyomtatás E-mail
2007. december 04.

Pszichológiai és fizikai terror a rendőrkapitányságokon
2007. október 22. 00:00 - Magyar Nemzet

Szarka Ágota
ÁVH! ÁVH! – skandálták a tüntetők tavaly ősszel az utcai megmozdulásokon a tömegoszlató rendőröknek. Az utcai eseményekről szóló sokkoló felvételeket ismerjük. A rendőrség falai között történt kegyetlenkedésekről viszont nincsenek felvételek. Egy fiatalember elmondta lapunknak, hogy mit élt át az elfogásától szabadulásáig. Szavaiból az derül ki, hogy a tüntetők nem jártak messze az igazságtól. Valóban kísértetiesek a „módszertani” hasonlóságok.

Egy értelmes, helyes fiatalember, némi extra tetoválással: ez az első benyomásom, amikor meglátom. Szakmunkás, aki szeretne leérettségizni, pillanatnyilag a kereskedelemben dolgozik. Beszélgetésünkre elkísérte ügyvédje, a Nemzeti Jogvédő Alapítvány munkatársa. Később kiderül, a beszélgetőtársam a civil szervezetnek köszönheti, hogy nem került börtönbe, mivel másodfokon jelentősen enyhítettek ítéletén. Az elsőfokú eljárás alatt még kirendelt védője volt, aki „látványosan nem csinált semmit” az érdekében…
Nehezen nyílik meg, de végül belekezd a történetbe. Tavaly október 19-ről 20-ra virradóra kapták el a Blaha Lujza téri összecsapások közben. Előző éjjel volt az MTV székházának ostroma, a rendőrök másnap azonosító jel nélkül vonultak ki, amivel gyakorlatilag szabad kezet kaptak a megtorlásra, és ezzel éltek is.
Ő a barátaival aznap este is a Kossuth téri demonstráción vett részt, majd elindultak haza. Útközben hallották, hogy tüntetők gyülekeznek az MSZP székházánál. Odamentek. A Rákóczi úton szabályos csata volt, repültek a kövek – ő is eldobott egyet-kettőt –, de a rendőrök is visszadobálták a tüntetőknek a „muníciót”. Aztán már csak arra emlékszik, hiába menekült, a Népszínház utca sarkán elkapták és földre teperték a rendőrök, ütötték, rúgták, ahol érték:
„Nagyon sokan lehettek, mert rengeteg ütést kaptam. Hátrabilincselték a kezem a gyorsszorítóval. Arccal a föld felé voltam, én sem láttam semmit, csak a forróságot éreztem, ahogy végigfolyt a vérem az arcomon. Ömlött a vér a fejemből. Valahogy elvonszoltak hátra, ledobtak a földre: csupa sár meg víz volt minden. Aztán egy-egy rendőr ráállt a lábszáramra, hogy nehogy elszökjek. Leköpködtek, szidták az édesanyámat. Te rohadt hobbi-forradalmár: ez volt a legenyhébb kifejezés” – eleveníti fel a 72 órán át tartó kálvária első stációját.
A fiú erősen vérzett, a rendőrök, két szitka között kiderült, hogy hívtak hozzá mentőt. Közben folyamatosan újabb és újabb rendőri egységek érkeztek a frontvonal mögé, akik jártukban-keltükben szintén megköpködték a földön, a sárban fekvő, vérző fiatalembert. Aztán valaki megkérdezte tőle, hol vannak az iratai. A vállán átvetett övtáskában voltak. A rendőrök elkezdtek kotorászni az iratai után. „Egyszer csak azt hallom, az egyikük szól a társának: nézd csak, mit találtam nála, itt egy rugós kés. És elkezdi csattogtatni. Életemben nem volt rugós késem. – Szúrj combon, aztán majd azt mondjuk, hogy ő volt – mondta a másiknak. Röhögtek. Tudtam, hogy lelkileg akarnak terrorizálni, ettől függetlenül tényleg megijedtem. Soha nem tudom bebizonyítani, hogy nem én voltam, ha tényleg megcsinálják.”
A mentőautó körülbelül tíz-tizenöt perc múlva megérkezett. Addig a két rendőr a fiatalember lábszárán álldogált, még a mentősöknek is beszóltak, hagyják őt a fenébe. Végül beültették a mentőbe, ahol volt már három sérült rendőr is. A fejéből még mindig patakzott a vér. A telefonja folyamatosan csöngött, barátnője, szülei keresték. A kórházban a lépcsőn felfelé haladtukban az őt kísérő rendőr a miheztartás végett a talpába rúgott, majdnem orra esett. A lábai már amúgy is fájtak. A balesetiben végre levágták a csuklójáról a gyorsbilincset, akkor már el volt lilulva a keze, de nem engedték, hogy felvegye a folyamatosan csörgő telefont. A váró tele volt sebesültekkel, köztük sok volt a rendőr.
A kórházban az orvos végül megengedte, hogy telefonáljon a hozzátartozóinak. A fejét összevarrták, szép fehér turbánt kapott. Ám azt hiába kérte, hogy röntgenezzék meg, mert fájdalmai vannak. Csak a vállát nézték meg. A kisujja most már örökre csálén fog állni, ugyanis a rendőri ütlegek miatt kitört, de nem látták el időben.
Aztán átvitték a nyolcadik kerületi rendőrkapitányságra. A kapitányság előtt egy csomó hátrabilincselt kezű fiatal térdelt a járdán a zuhogó esőben. Ő bemehetett az épületbe, mert sérült volt. Az első, amit meglátott az előtérben, egy fiatalember volt: hátrabilincselt kézzel, hasra fektetve feküdt a földön, a fejénél szabályos vértócsa.
„Mondtam, hogy keresek neki papír zsebkendőt, de azt válaszolta, hagyjam, mert bajom lesz belőle. A rendőrök tényleg feldühödtek, és azt mondták, ha már ilyen szolidáris vagyok, térdeljek le mellé a földre. Váltottunk néhány szót, mire felrángattak, és beállítottak a sarokba, s mondták, hogy fogjam be a számat, nézegessem a falat. Szóltam, hogy nagyon fáj a lábam, de nem érdekelte őket. Egy idő múlva beraktak az egyik előállítóba, ahol én voltam az ötödik. A helyiség két embernek is szűk lett volna. A többiek átadták a helyüket, mondták, hogy feküdjek le, mert látták, hogy még mindig vérzik a fejem” – emlékezik a fiatalember. Persze előtte az orvosi szobában „átnézték” – meztelenre kellett vetkőzni. Mindent rendben találtak. Később ismét megjelentek a rendőrök: a rabok egy részét átszállították a kilencedik kerületi kapitányságra. Útközben folyamatosan szidták a rendőrök az előállítottakat, mindenféle hülye gyerekeknek, „szar senkiknek” elhordták őket. Mosdatlan szájjal tréfálkoztak rajtuk. Édesanyjuk és barátnőjük volt a poénok célpontja. El lehet képzelni, milyen idegállapotban voltak, mire sor került a kihallgatásra:
„Felszólított a kihallgató, hogy valljam be, amit csináltam. Soha nem voltam még ilyen helyzetben, nem volt dolgom a rendőrséggel. Mondtam, hogy nem vallok ügyvéd nélkül. Erre azt válaszolta, arra nincs szükség. Nagy nehezen küldtek egy fiatal srácot, ő volt a kirendelt ügyvéd. Ő is azt mondta, hogy valljam be, amit csináltam. Elmondtam az igazságot, hogy egy-két követ eldobtam a rendőrök felé.” Aztán arra akarták rávenni, hogy mondjon neveket, ismerősöket, akik ott voltak vele vagy a közelében. Nem mondott semmit. Csak a barátnőjét említette meg, aki jóval korábban hazament.
Aztán levitték egy föld alatti cellába: „Mállott a vakolat, undorító volt az egész, tényleg, mint a kommunizmusról szóló filmekben. Egy térfigyelő kamera volt benn, meg egy deszkadobogó-szerű tákolmány. Leültem a szélére, és vártam. Néha belöktek egy-két tüntetőt, aztán elvitték őket. Egyszer csak hallottam, hogy a szomszédos cella ajtajában valakit a nevén szólítanak. Nyílt az ajtó, ordításokat lehetett hallani meg a döngéseket, mintha a falhoz csapdosnának egy embert. Végül kopogtak nálam is, mondták a nevemet. Felkészültem a legrosszabbra, hogy most agyonvernek. Már az sem érdekelt. De nem ütöttek, csak megbilincseltek. Akkor láttam, hogy a folyosón ott van az a fiú is, akit a nyolcadik kerületben láttam, feje körül a vértócsával. Kiderült, hogy átszállítanak minket. Két civil ruhás rendőr várt. Egyikük egy nagy fapálcán támaszkodott, útközben kifelé időnként vigyorogva ráhúzott a falra, ütögette a padlót” – mesél a pokoli éjszakáról a fiatalember. A kapuhoz érve aztán a géppisztolyos őr a kifelé terelt másik fogolyra „visszakézből” rácsapta a súlyos fakaput.
„Olyat kapott a gyerek, hogy majdnem összeesett. Én már a lábfejemmel kitartottam, hogy ne találjon el a kapu, úgyhogy megúsztam a búcsúzást.” Egy civil autóba tuszkolták őket. „Egyre büdösebb lett. Szerintem az a szerencsétlen fiú vagy a félelemtől, vagy esetleg úgy megverték, de valószínűleg összecsinálta magát.”
A Gyorskocsi utca volt a végállomás. Az orvosi vizsgálatra várókat a rendőrök tovább „stresszelték”, de már csak szóban: „Majd kaptok a pofátokra odabent” – ilyesmiket mondtak. A vizsgálaton rögzítettek minden külsérelmi nyomot, és egy papírt is aláírattak velük, hogy ott nem bántották őket. Azon az éjszakán nadrágszíjaktól, cipőfűzőktől megfosztva legalább harmincan álltak sorban az udvaron, folyton lecsúszkáló nadrágjuk korcát szorongatva, a hűvös éjszakában dideregve. Időnként a rendőrök azért megengedték, hogy aki akar, rágyújthat. A sérült fiatalember mellett más sérültek is voltak, legalább négy órán át álltak az udvaron, mire a cellájukba indították őket. Meztelenre vetkőzés, motozás után elfoglalhatták helyeiket. Eltelt másfél nap, mire szólították:
„Megbilincseltek, pórázra kötöttek, elvittek a tárgyalóterembe. Csupa kék-zöld monoklis, összevert rabot láttam a folyosón. Olyan volt, mintha egy háborús film forgatása lenne, és nem a valóság. Kinyílt az ajtó, és bementem. Elmondtam, amit a rendőrségen is, hogy egy-két követ eldobtam a rendőrök felé. Harmincnapos előzetes letartóztatást kaptam. A kirendelt védőm persze nem jött el. Ismét rám rakták a bilincset, és a folyosón leültettek, mert valami papírokat kellett kitölteni. Mellettem egy középkorú nő ült, és megkérdezte, mi történt velem. Harminc nap előzetes, megyek vissza – válaszoltam. Ez nem létezik, utánajár – mondta. Elviharzott, és amikor visszajött, arra kért, nyugodjak meg, csak házi őrizetet fogok kapni. Nemsokára kijött a bírónő, és közölte a rendőrökkel, vegyék le rólam a bilincset, mehetek haza, házi őrizetbe. Elsírtam magam. A hölgy, aki segített, azt mondta, ne sírjak, mert meglátják a rendőrök, és szórakozni fognak velem. Úgy is lett. A kijáratnál azonban már vártak a szüleim, a barátnőm. Hihetetlen boldogság volt” – meséli. Hogy ki volt ez az ismeretlen hölgy, aki segített? Egyáltalán, miért tudott segíteni? Ez ma is rejtély.
Ahogy mondta, még most is összeszorul a gyomra, ha meglát egy rendőrt, s ha teheti, akkor nagy ívben kikerüli őket. De tudja azt is, éppen ez volt a cél. Idén október 23-án ott lesz az utcán, attól függetlenül, hogyha ismét begyűjtik, mehet a börtönbe.
– A felháborodás és düh, amit érzett az ember tavaly ősszel, az őszödi beszéd után, nem változott. A helyzet azóta csak rosszabb lett – magyarázza, miért kockáztat.
Azt azért még elmeséli, hogy az ügyészségen mondták neki, tegyen feljelentést az előállítása közben őt ért bántalmazás miatt. Meg is tette, de az ügyet lezárták, mivel a tetteseket nem tudták azonosítani. Az pedig eszébe sem jutott, hogy a rendőrségen történt atrocitások miatt is perelhetne.
– Fogalma sem volt az embernek a jogairól. Egyébként meg örülök, hogy élek, hogy nem kerültem börtönbe – mondja már távozóban.
A fiatalembert az átéltek következtében kialakult sokkhatás – poszttraumás stressz – miatt ma is kezelik. Történetét azzal a feltétellel mondta el, hogy semmiféle olyan adatot nem közlünk, amelyikből egyértelműen be lehetne azonosítani személyét.
 
< Előző   Következő >
buy generic bactrimn online http://infopillsrx.com/buy-generic-bactrim-cheap.html
metronidazole cost at http://bestpillsforsale.com
buy ivermectin
buy wellbutrin online

Nemzeti Jogvédő Alapítvány © 2010. - Legfrisebb jogvédő hírek, magyar nemzeti jogvédelem