Tőkéczki László ( Magyar Nemzet): Az észt emlékműügy paradigmája

Magyar Nemzet – 2007. május 10. (6. oldal) – Tőkéczki László Látszólag jelentéktelen ügyről van szó, de az észtek jól érzik, hogy értékelvi sarokponthoz nyúltak. Nem egy kis állam kekeckedik egy naggyal, hanem a mindenki számára szükséges történelmi igazság nélkülözhetetlen talpkövéről szól most a vita. Egy olyan vita ez, amely egyébként nem is lehetne, hiszen az egyik félnek, az orosznak nincsenek s nem is lehetnek figyelembe vehető érvei. Egyszerűen azért nem, mivel egy alapkérdésre nem tud, nem adhat egyenes választ. Ez a kérdés így hangzik: jogutódja-e Oroszország a Szovjetuniónak? Igen vagy nem? Persze mindenki tudja, hogy ebből nemcsak a dicsőséges következmények, hanem súlyos felelősségi következmények is származhatnak, például kártérítések. A szovjet Vörös Hadseregben egyébként nyilván szerencsétlen észtek is harcoltak, s így különösen is mi köze van Oroszországnak ahhoz, ha a mai észt állam ezt az örökséget csak a temetőben kívánja a polgári erkölcs normái szerint ápolni?

Itt vannak még egy erkölcsi legitimáció nélküli csoport tagjai: az észtországi oroszok. Ezeket az embereket egyértelmű gyarmatosító céllal telepítették be egy szerencsétlen, függetlenül élni akaró európai országba (nem szervezetlen, állam nélküli, egymással is hadakozó afrikai törzsek földjéről volt szó – persze ez utóbbi sem legitimálható mondjuk negyven év alatt). S azok, akik zömmel az ország nyelvét sem akarják megtanulni, ott maradtak egy számukra idegen földön, csak azért, mert az észt életszínvonal összemérhetetlen a létező orosszal. Ők most azt állítják, hogy nekik fontos, hogy a szovjet katona, aki az észteknek halált, nyomort és megaláztatást hozott, egy szuverén ország központi helyén álljon. A maguk szempontjából persze igazuk van. Ez a nyomorult és szerencsétlen szovjet katona tényleg kifejezi a hódítást, csakhogy az közben elmúlt, és az óriási vérveszteséget szenvedett hódoltatottak nem kívánják megalázottságuk szimbólumát naponként látni. Az orosz kisebbség tagjainak – úgy tűnik – minimális tapintatuk sincs. Mint ahogyan nincs itthon a magyar antifasisztáknak sem, akik saját érdekeiket összekeverik a velejéig hamis antifasiszta harc állítólagos emberiségi érdemeivel. Szögezzük le: valóban volt egy, a nemzetiszocialista (náci) Németország ellen létrehozott, nagyhatalmi célokat követő szövetség, amely főleg utólag s verbálisan humanista propagandát is folytatott úgy, hogy a tömeggyilkos (nemzetközi szocialista) Szovjetunió – egyébként egy ideig náci szövetséges – társaságában maga is (el nem évülő) háborús bűntettek tömegét követte el. (Német városok elleni tűzviharos terrortámadások, atombomba Hirosimára és Nagaszakira, fogolytábori borzalmak stb.) Ha Hitler nem őrült bűnöző, akkor hagyta volna, hogy a szovjet népek a tömeggyilkos bolsevista rendszert maguk verjék szét. A nácizmus és a bolsevizmus jegyesek, sőt – bizonyos ideológiai elemek különbözete mellett – gyakorlatukban is azonosak.

Nos, ezt nem akarják Észtországban és nálunk sem újra meg újra a kommunista barbárságban részes internacionalista és nyugati útitárs körök és utódaik elfogadni. Nem akarják, hiszen ezzel progresszív történelmi legitimációjuk semmisül meg, s ott állnak, mint ma a globalista rablók, helytartók és valójában eszmék nélküli zsebészek. A nyugati baloldal is kiürült – tisztelet a kevés kivételnek –, s így nekik is úgy kell a közös „antifasiszta” és „haladó” harc emléke, mint egy falat kenyér. Pedig a szovjet győzelmet és a „felszabadításokat” nem lehet megmenteni. Nem lehet, mert a nácik elűzése utáni pillanatokban megszállóvá, elnyomóvá alakulnak. Málenkij robottal, erőszaktételekkel, célzott rablásokkal s a politikai ellenfelek – a demokraták – üldözésével, valamint a jövendő helyi gyilkosok és megnyomorítók toborzásával. Az erőszakszervezetek kisajátításával – függetlenül attól, hogy mit akart a „felszabadított” nép.

Az elesett katonáknak, legyenek ők bármely oldalról, tisztelet jár, gondozott sírok, adott esetben emlékművek: a temetőkben. A szovjet „felszabadításnak” sem az észteknél, sem nálunk, magyaroknál nincs pozitív hozadéka. De még azt is állíthatjuk, hogy a szerencsétlen orosz népnél sem. Sőt őket tekinthetjük a bolsevista, kommunizmus első és egyik legnagyobb áldozatának. Nem egészen érthető hát az orosz politika jelenlegi reagálása. Ők – úgy látszik – máig nem szabadultak fel. Vagy netán tényleg azt hiszik, hogy a szovjet hadsereg a demokráciát és a jólétet exportálta bárhová? Ezt még a sok tekintetben tényleg megmentett zsidóság sem mondhatja egyértelműen, főleg, ha később burzsujnak minősült. Én azt javasolnám minden szovjetbarátnak, hogy adjanak össze pénzt, s hozzanak létre magánparkot ünnepi célra. De azt erőltetni, hogy Észtországban vagy nálunk normális dolog közösségileg emlékezni és ünnepelni egy nemzeti tragédiát, nos, az enyhén szólva pimaszság. Szűk csoportérdek ez, s az a közösségi ünnep, amikor az a rossz emlékű hadsereg eltűnt itthonról, szegény Észtországból (és máshonnan). S e tekintetben teljesen mindegy, hogy mit gondol esetleg a nyugati haladó közvélemény s annak szócsövei. Kíváncsi volnék, mit írnának, ha csak néhány hónapig kellett volna elviselniük a Vörös Hadsereget?!

A szerző történész, egyetemi docens