A+ | A- | Alap
2017. szeptember 21.  
Advertisement
Kezdőlap
Információk
Kapcsolat
Weblaptérkép
Jogvédő Hírek
Tárgyalási Napló
Nemzeti Vagyonvédelmi Munkacsoport
A Magyar Gárda ügyei
Tanúkat keresünk!
2006. szeptemberi és októberi tüntetések és megtorlások
2007 őszi tüntetések
A Lelkiismeret'88 Csoport ügyei
Történelmi Igazságtétel:
- A Szabadság téri szovjet emlékmű eltávolítása
- Képíró Sándor Csendőr ügye
- Kristóf László jogi rehabilitációja
Budaházy György ügyei
Választás 2006
A váci nemzeti könyvespavilon ügyirata
Képes Krónika ügy
Kisebbségi Jogvédő Intézet
Próbaperek a délvidéki magyarok állampolgárságáért
Kvassay hídi ügy
Az egri Markoth Ferenc kórház ügye
2008. április 11-i tüntetések
Videók és Képek

Iratkozzon fel heti hírlevelünkre!








Ungváry Krisztián: A hang Jákobé, de a kéz... - megjelent az Élet és Irodalom c. lap 2005. szeptember 2-i számában (49. évfolyam, 35. szám) PDF Nyomtatás E-mail
2005. szeptember 02.
Ságvári Endrérõl írt cikkemet (Egy emléktábláról, ÉS, 2005/31.) többen is kifogásolták. Kritikusaim (Sándor Iván, Várnai Ferenc, Donáth Ferenc, Eörsi István, Wirth Ádám, Lajtai Vera) úgy vélik, Ságvári emlékét a demokratikus ellenállással együtt kell ápolni, és többségük - tekintet nélkül az erkölcsi és a jogi felelõsség különbségére - gyilkosnak tartja az ügybe belekerült nyomozókat. Szinte mindegyikük beépítette érvelésébe az 1944-es deportálásokat, arra azonban egyikük sem reflektált, hogy a cikkemben szereplõ személyek ezekben nem vettek részt, így ezért jogilag el sem marasztalhatóak, hacsak nem a kollektív bűnösség elvének alapján... Kritikusaim gondolatmenete emberileg érthetõ, de téves, mert aki egy kirobbant tűzharcban az ellenfél harcképtelenné tételének, de nem megölésének szándékával visszalõ, jogi értelemben nem gyilkos. Akkor sem, ha a jog vagy az igazság, vagy akár mindkettõ együtt annak oldalán áll, aki elõször lõtt. A Sztójay-kormány törvénytelen volt, de egy gyilkosság jogi minõsítéséhez nemcsak a következmény, hanem a tettes szándékainak ismerete is szükséges. Ságvárit a nyomozók le akarták tartóztatni, de nem akarták megölni, és a kirobbant tűzharcban is mindent megtettek annak érdekében, hogy élve kerítsék kézre. Ezért õket nem lehet gyilkosoknak nevezni. Azt, hogy Ságvári esetleges elfogása esetén milyen ítéletet kaphat, nem tudhatták, mivel a kommunisták többségét még a Sztójay-kormány alatt sem ítélték halálra, és nem is verték õket agyon.

Kritikusaim gondolatmenete más problémákat is felvet. Ha egy szándéknak csupán a következményeit vizsgáljuk - a motiváció értékelése nélkül -, akkor minden, aljas indokból elkövetett, de a nácikkal kollaboráló rezsimnek ártalmas tettet antifasiszta ellenállásként kellene értékelnünk, illetve az antifasiszta ellenállás minden formáját, beleértve a rasszista antifasizmust vagy Sztálin politikáját is dicséretesnek kell tartanunk. Sztálin azonban nem demokratikus elkötelezettségbõl, hanem csupán pragmatizmusból volt antifasiszta. Az "anti-ideológiák" mint az antifasizmus és antikommunizmus esetében egyaránt ajánlatos annak vizsgálata, hogy a hang Jákobé, de a kéz lehet, hogy Ézsaué... Érdekes módon Teleki Pál esetében liberális és baloldali körökben nem elégedtek meg azzal, hogy Teleki antifasiszta volt, hanem (teljes joggal) azt is szóvá tették, hogy ez nem demokratikus meggyõzõdésbõl, hanem rasszista németgyűlöletébõl fakadt. Ságvárinál miért nem kutatják antifasizmusának motívumait?

Cikkemben ismertettem, hogy a Horthy-rendõrség nyomozói közül kik hogyan kínoztak másokat. Nem érhet tehát az a vád, hogy az ügy szereplõit pozitívabban állítottam volna be, mint ahogyan azt megérdemlik. Sajátos módon kritikusaim mégis úgy tesznek, mintha tagadnám azt, hogy a rendõr- és csendõrnyomozók törvénytelenségek sorozatát követték volna el, amikor arra törekedtem, hogy az egyes szereplõk felelõsségét pontosan meg lehessen állapítani. Miért elvetendõ, ha rámutatok arra, hogy köztük is volt jelentõs különbség? Miért felháborító, ha bűnösökkel (pl. Palotás Ferenc) és ártatlanokkal (mint a kínzásokban részt nem vett Kristóf László) szemben egyaránt számon kérem a jog konzekvens alkalmazását, és kifogásolom azt is, ha a bűnös méltánytalan ítéletet kap?

Kritikusaim egy szót sem ejtenek arról, hogy mit kellett volna tenniük a nyomozóknak, amikor Ságvári lövöldözni kezdett. Mivel Donáth kivételével nem utalnak arra, hogy jogtiprónak tartanák azt, ami 1945 után az ügyben érintett rendõrökkel szemben történt, úgy tűnhet, hogy szerintük Kristóf és Palotás eljárása büntethetõ. Ezzel azonban súlyos jogi tévedésben vannak. Ha a szolgálatteljesítõ rendõrök és csendõrök jogi értelemben bűnösök, akkor csak az ártatlan, aki a hatalommal aktívan szembeszáll. Az ellenállás azonban nem írható elõ kötelezõen, még akkor sem, ha morálisan egyértelmű, hogy erkölcsileg annak van igaza, aki a törvényeket semmibe veszi. Sem a nürnbergi nemzetközi törvényszék, sem a magyar népbíróság 1948 elõtti ítéletei nem szankcionálták azt, ha valaki nem vált ellenállóvá. Kristóf és Palotás Ságvárival szemben nem járt el túlteljesítõ módon, mégis ezért ítélték el õket. Mivel kritikusaim a deportálásokra hivatkozva (amiben az említett személyek egyébként nem vettek részt) tekintik minden jel szerint gyilkosoknak a Ságvárit letartóztató nyomozókat, emlékeztetnem kell õket arra, hogy a bíróságok csak azért, mert valaki alárendelt közegként részt vett a deportálásokban, senkit sem ítéltek el. Csak azt ítélték el, aki a részvételen túlmenõen kegyetlenkedett, illetve aki vezetõ beosztásban tervezte vagy irányította a deportálásokat. Mindez semmit sem változtat azon, hogy a deportálásokban történt bármily csekély részvétel morálisan vállalhatatlan. Morális és jogi elítélés azonban két különbözõ dolog. Az általam ismertetett esetben másról van szó. Ha Kristóf és Palotás nem használt volna fegyvert a rájuk lövõ Ságvárival szemben, ha megtagadják elöljáróik parancsait, akkor súlyos büntetést kockáztattak volna. Egy fegyveres testületben meg lehetett tagadni mások verését vagy agyonlövését, mert ez a tevékenység sehol sem szerepelt munkaköri leírásként. De nem lehetett megtagadni a szolgálati úton kapott, formailag jogszerű parancsok végrehajtását. Ha Ságvári agyonlövõi bűnösök, akkor bűnös az egymillió honvéd is, amely fegyvert fogott a szövetségesek ellen.

Donáth szerint Jézushoz hasonlóan Ságvári sem felelhet azért, amit nevében késõbb elkövettek. Nekem is ez a véleményem, ezt eredeti cikkemben is megírtam, leszámítva azt, hogy enyhén szólva is frivol hasonlat a harmincas-negyvenes évek kommunista pártját Jézus õsegyházához hasonlítani. Én különválasztottam Ságvári marxista-leninista meggyõzõdését, valamint a Ságvári-emlékezet egyoldalúságát. A történetírás felelõssége, hogy mindkettõrõl objektív képet adjon. Kolumbusz Kristóf sem tudhatta, hogy felfedezése Amerika õslakosságára pusztulást és nyomort hoz. Ennek ellenére Amerika felfedezésének ünneplése ma már nem lehetséges anélkül, hogy ne történne reflexió e felfedezés szörnyű következményeire is.

Donáth logikája alapján egyébként az 1933-ban a kommunisták által meggyilkolt náci Horst Wesselt is "mártírnak" tarthatnánk, hiszen õ sem tehetett a nácik késõbbi bűntetteirõl, és az "anti" ideológiák harcosa volt. Demokrata azonban nem tekinthet egy fasisztát a kommunizmus elleni - egyébként jogosult - küzdelem mártírjának. Ságvári Endre a kommunista párt vezetõ funkcionáriusa volt. Ebben a minõségben felelõs a párt politikájáért. Csak emlékeztetõül: ez a párt tagjai között folyamatos hajtóvadászatot tartott az elhajlókra, hirdette a "szociálfasizmus" elméletét és a világforradalmat, valamint a burzsoázia megsemmisítését. Ezzel végsõ soron az osztálygyilkosságot és a kollektív bűnösség elvét propagálta, és ezeket az elveket 1941 után csak taktikai okokból és csak ideiglenesen tette félre. Hogy az említett osztálygyilkosság nem puszta fordulat, azt Ságvári Sztálin megnyilatkozásaiból, valamint a Szovjetunióról megjelenõ tudósításokból és az 1919-es magyar Tanácsköztársaság történetébõl tudhatta. Olyan pártnak volt tagja, amelynek legfõbb moszkvai irányítói 1939. augusztus 23-a és 1941. június 22-e között kollaboráltak a nácikkal, üdvözölték Lengyelország szétzúzását, és arra utasították a francia és angol pártszerveket, hogy szabotálják a háborús felkészülést.

Egyes kritikusaimnál nehéz volt elhessegetnem azt a benyomásomat, hogy ebben az esetben is csak a hang Jákobé, de a kéz Ézsaué. Történelemhamisítás Várnai Ferenc állítása, amely szerint Ságvári demokráciát akart és "a Szovjetunió sokáig megpróbálta elkerülni a háborút". Sztálin a nyilvánosság elõtt is sokszor kifejtette, hogy célja Európa lángokba borítása, mert csak egy újabb világháború teszi lehetõvé a proletár világforradalom kirobbantását. 1939. augusztus 19-én a Politikai Bizottság tagjai elõtt is ezzel indokolta, miért kell szövetséget kötni Németországgal. Ezek után az állítólag "békeszeretõ" Szovjetunió katonai agressziót követett el összes európai szomszédja ellen, és 1940 novemberében Molotov berlini látogatása alkalmával igényt jelentett be a Boszporusz és a Dardanellák, valamint Magyarország területére is. Lajtai szerint az 1942-ben megtartott kommunistaellenes perekben a vádlottak mellett felszólaló keresztény elithez tartozó Andorka Rudolf, Bajcsy-Zsilinszky Endre és baráti Huszár Aladár nem vonta kétségbe, hogy a kommunista ellenállás hazafias és jóhiszemű alapon szervezõdött. Nos, a felsoroltak tévedtek, és ezt legjobban nem más, mint éppen Lajtai Vera,1 Hollós Ervin2 és a kádárista Népszabadság belpolitikai rovatának vezetõje, Várnai Ferenc életműve bizonyítja. A kései születés kegyelmével rendelkezõk ma már nem tudhatják, hogy õk voltak azok, akik tollal és fegyverrel hirdették, hogy 1956-ot is a "fasiszták, nyilasok és horthysták" követték el, õk voltak azok, akiknek börtöneiben az "ellenforradalmárok" verése, illetve egyes esetekben legyilkolása (például a Nagy Imre-perben Losonczi Gézáé) megengedett dolog volt. Az említett Huszár Aladár és Bajcsy-Zsilinszky Endre nem élhette meg, de Andorka Rudolf igen: akik mellett 1942-ben kiállt, börtönbe csukták, internálták, majd a Hollós Ervin vezette rendõrségen aljas eszközök alkalmazásával besúgói szerepre kényszerítették. Lajtai, Hollós és Várnai ma nem lennének szabadlábon, ha a rendszerváltás után velük szemben azokat az eszközöket alkalmazták volna, amelyeket õk helyesnek tartottak ellenfeleikkel szemben, amíg a hatalom napos oldalán helyezkedtek el. Eörsi István kritikájában a kommunista ellenállást vállalható hagyománynak tartja, és arra hivatkozik, hogy Nyugat-Európában hõsként tisztelik a kommunista partizánokat. Elfelejti azonban, hogy ezekben az országokban a kommunista párt sohasem jutott hatalomra, és nincsenek olyan özvegyek és árvák, akiket a bolsevizmus tett tönkre. Ezért a kommunizmussal kapcsolatos emlékezet sem lehet olyan, mint Magyarországon, ahol a bolsevik ideológián alapuló 1919-es, 1948-1956 közötti és 1956 utáni terror generációkat nyomorított meg.

Elsõre talán nem tűnik fel, hogy kritikusaim gondolatmenete akarva-akaratlan kirekesztõ is. Be akarják emelni a nemzeti panteonba egy problematikus személyiség emlékezetét, miközben ugyanakkor nem hajtanak fejet azok elõtt az áldozatok elõtt, akiket az illetõ miatt végeztek ki, sõt minden jel szerint egy részük ma is helyesli a jogtipró ítéleteket. Morális szempontból nem vállalható a kettõs megemlékezés. Mi kivetnivaló van abban, ha Ságvári esetében rámutatunk arra, hogy nem demokrataként, hanem moszkovita kommunistaként volt antifasiszta, mivel ez a világnézet nem demokratikus világnézet. Mi kivetnivaló van abban, hogy Ságvári letartóztatóinak sorsát tényszerűen nyilvánosságra hozza valaki? Példázva ezzel, hogyan tiporták lábbal Ságvárira is hivatkozva a pártállam idején a jogot?

A kétféle igazság semmit sem ér. Hiteltelen koszorúzni a sztálinizmus áldozatainak sírját, politikailag és erkölcsileg elutasítva a totalitárius kommunista nézeteket - és koszorúzni Ságvári emléktáblájánál, elutasítva Ságvári marxista-leninista, a demokráciával ellentétes nézeteinek és a nevében elkövetett jogtiprások említhetõségét. Donáth Ferenc legalább ebbe az irányba tett gesztust, amikor arra célzott, hogy Ságvári neve a sztálinisták eszközévé vált. Az ártatlanul meghurcolt Kristóf László özvegyétõl azonban mind a mai napig nem kért senki sem bocsánatot azért, hogy férjét meggyilkolták, családjának életét tönkretették.


Ungváry Krisztián
  1. Lajtai Vera a Pártélet szerkesztõje volt, és részben férjével, Hollós Ervinnel együtt több gyalázkodó munkában fejtette ki említett koncepcióját: Kik voltak, mit akartak (1976), Köztársaság tér 1956 (1974), Rendõrség, csendõrség, VKF (1971).
  2. Hollós Ervin 1956 után a politikai rendõrség vizsgálati osztályán dolgozott, késõbb a belsõ reakció elhárításával foglalkozó osztályt, illetve csoportfõnökséget vezette, 1962-ben a sztálinista káderek elbocsátásakor õ is munkahelyet váltott, és a tudományos szocializmus egyetemi tanára lett.
 
< Előző   Következő >
buy generic bactrimn online http://infopillsrx.com/buy-generic-bactrim-cheap.html
metronidazole cost at http://bestpillsforsale.com
buy ivermectin
buy wellbutrin online

Nemzeti Jogvédő Alapítvány © 2010. - Legfrisebb jogvédő hírek, magyar nemzeti jogvédelem